Vagyis, Indians game, a clevelandi baseball csapat meccsén jártam.
Jóbarátnőm jóvoltából ingyen jegyekkel mentünk a belvárosban található stadionba. Hihetetlenek az amerikai nagyvárosok: a belváros felhőkarcolói tövébe teszik a baseball stadiont, a focipályát, s még egy sportcsarnokot. Ez városépítészetileg nem annyira jó döntés, de az is igaz, hogy ekkora embertömeget sosem lát a belváros, mint amikor meccs van.
Már több utcányira parkolnak az autók, az emberek jókora távolságból sétálnak a nagy eseményre. Ami rögtön szembeötlik, hogy mindenki a csapat vörös-kék-fehér színeit viseli. Akinek van Indians pólója az azt, akinek nincs, az legalább színben egyezteti a ruháját az alkalomra. Jómagam nem kissé kilógtam a sorból a rikító sárgában. Csak remélni tudtam, hogy nem épp az ellenfél színeit viselem magamon...
A baseball-ról nem sokat tudok, még aztán sem, hogy láttam élőben. Egy furcsa, félköríves pályán játszák, annak is az egyik sarkában zajlanak az események. Dobó- és ütőjáték
os a főszerepben, a többiek meg elszórtan a pályán állnak és várják, hogy repüljön a labda. Kicsit amolyan passzív türelemjáték, kevés futkározással.
A játék mellett (vagy néha helyett) a főszerepet az étkezés játssza egy ilyen meccsen. A nézősorok között a filmekből jól ismert popcorn és perecárus emberek kínálják a jót. A lelátok mögött a folyosókon mindenféle étket, sört, üdítőt lehet kapni, nem kissé felárazott áron. Így a legtöbben a pályán zajló eseményeket csak hátteréül használják egy jó családi összejövetelhez, nagy eszem-iszomhoz. A szünetekben a kamera körbejár, ilyenkor lehet ökörködni a kamerának. Időnként pedig ajándék pólók és labdák repülnek a közönség soraiba, nekünk nem sikerült egyet sem szereznünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése