Eszéki konferencia - újra

Ha február, akkor Eszék és az éves CEEAMS konferencia. Munkámból kifolyólag tavaly vettem először részt ezen a programon, idén már inkább résztvevője voltam az eseménynek. Egy hét a behavazott horvát-baranyai városban, számtalan előadás, beszélgetés és inspiráció.

Kb. negyvenen jöttünk össze Európa több országából: Ukrajna, Oroszország, Kirgizisztán, Románia, Szerbia, Csehország, Szlovákia, Magyarország... Professzorok, kutatók, gyakorló lelkészek, misszionáriusok. A téma a munka és a hit kapcsolata volt. Ez a téma, a mi engem is foglalkoztat a tanulmányaimban (erről is írok hamarosan), s ez a téma, amit újra kell értelmezni a kelet-közép-európai, poszt-kommunista kontextusban.

Mert mi a munka? Egy hely, ahová bejárok dolgozni? Vagy a munka az a 8 óra, amit hétfőtől-péntekig ki kell tölteni valamivel? "Muszáj"-tevékenység, vagy éppen önkiteljesedés és örömteli? Önálló tevékenység, vagy éppen a főnök parancsára végzett valami?

Lehet a munkát hitben végezni? Mi a munka értelme? Büntetés vagy éppen áldás?
Hallhattuk a román atyák ortodox megközelítését. Több előadás volt a kivándorlás problémájáról, a kiüresedő településekről és templomokról. Beszéltünk a protestáns munkaerkölcsről, s annak egészen távoli, pakisztáni vagy éppen dél-koreai megközelítéséről.

Volt köztünk félállásban dolgozó lelkész, aki az üzleti és a hitbéli világot próbálja a hétköznapokban is megélni. Volt köztünk főállású vállalkozó, sőt egy kerekasztal-beszélgetésben engem is megkérdeztek a saját tapasztalataimról.

Jó volt együtt lenni, tanulni. Jövőre ugyanitt!

Nők a misszióban

Ezzel a címmel tartott a CEEAMS (Kelet-Közép Európai Missziológiai Tanulmányi Egyesület) egy kétnapos konferenciát Eszéken. Szűk körben gyűltünk össze nők a régióból, Romániából, Horvátországból, Magyarországról, hogy megosszuk egymással küzdelmeinket és áldásainkat.

A részleteket nem nagyon fejtném itt ki, az bennünk, közöttünk zajlott, s magunkban hoztuk, s vittuk haza. Jó volt együtt, rájönni, hogy mennyire hasonlóan működünk, még akkor is ha más élethelyzetben, más országban, más egyházi hagyományban élünk.


A nők képesek a lehetetlenre, mert ahogy egyikünk megfogalmazta: "Nincs olyan, hogy lehetetlen." Ha kell, dolgoznak a békés együttélésen, a megbékélésen. Például gondolnánk, hogy ennyi évvel a délszláv háború után még mindig nincs hivatalos (és szeretetteljes) kommunikáció a szerb ortodox és a horvát katolikus egyház között? De körünkben volt néhány elszánt hölgy, aki már elérte, hogy egymás templomaiba betérjenek, közösen imádkozzanak és kis körben segítsék elő az egymás elfogadását, a megbékélést.

Vagy gondoltuk volna, hogy ami a régiónk poszt-kommunista országaiban végbemegy, az hasonló a psozt-kolonista országok történetéhez? A nyugati "gyarmatosítók" által magukra hagyott országok Afrikában, Indiában, vagy épp Új-Zélandon hasonlót éltek át. Ezt épp a legtávolabbi résztvevők, egy új-zélandi professzor mondta el.

Jó volt együtt lenni, együtt megpihenni, aztán tovább menni a saját utunkon. Mert ahhoz, hogy missziót végezzünk, hogy a mai kor misszionáriusai legyünk, nem szükséges egyházi oktatás, vagy végzettség. Csak elkötelezett szív, ami előre visz.

"Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. 
12Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. 
13Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz. 
14Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk. 
15Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. 
16Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. 
17De az ÚR szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; 
18azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével."
1o3. zsoltár

Az első kép a lónyai református templom nemrég feltárt freskóját mutatja. Mosolygó szentek a címe. 

Öregszem

Kb. két éve jöttem rá: öregszem. Döbbenten vettem észre az első ezüst hajszálat a fejemen, aztán a másodikat, a sokadikat. A szemem körül apró szarkalábak jelentkeztek, amik a fotókon is egyre inkább szembe ötlenek. Letagadhatatlanul telt az idő, s a húszas-harmincas évek kezdtek negyvenbe fordulni.

Negyven. Felfoghatatlan. Készer húsz. Négy évtized. Ez nem is én vagyok. De hova lettem én?

Még mielőtt elmenekültem volna a tények és a számok elől, elhatározásra jutottam. Nem menekülök. Nem szomorkodom. Nem gyászolok. Inkább elébe megyek és ünneppé varázsolom azt, ami úgyis elkerülhetetlen. Miért ne lehetne az elmúlt évtizedekért örömben hálát adni, ahelyett, hogy siratnám a múltat, a meg nem valósult lehetőségeket, a hiányokat.

Szóval az idei kerek évforduló valódi ünnepi alkalom lett. Erre rásegített, hogy a nagy nap épp szombatra esett és szabadon várt egy tökéletes helyszín is. A vendéglista azokat a jóbarátokat gyűjtötte össze, akik az elmúlt örömteli vagy éppen nehéz években mellettem álltak. Barátok, akik régről, iskolából, tanulmányokból megmaradtak.

Volt kollégák, akikkel bár évek óta nem dolgozom együtt, ám mégis tart a személyes kapcsolat. Szomszédok, "szolgálótársak", akikkel mindig van valamilyen közös célunk, projektünk, vagy missziónk. A lista csaknem 5o fősre dagadt, s 9o%-ban igent mondtak a meghívásra.

Amolyan spontán szerveződő együttlét lett az ünnep. Nekem se volt sok időm és lehetőségem rákészülni, de a többiek kisebb-nagyobb hozzájárulásával tökéletesre sikerült a nagy nap. Mindenki hozott valami finomat, enni vagy éppen inni. Így keveredett szülinapi torta is, rögtön kettő. Egyik tökéletesebb volt, mint a másik: házi készítésű gyümölcsös sajttorta és szintén házi designtorta. Egy harmadik helyről jött a tüzijáték, ami beindította a füstjelzőt, így izgalmas estét okozott másnak is...

Volt játék, rég nevettem ennyit. S a legjobb jel, hogy a legtöbben alig akartak hazamenni. A visszajelzések szerint csodás barátaim vannak. Akik egymást nem ismerve is nagyon jól érezték magukat. Oly annyira, hogy a maradék italokra és a rengeteg felhalmozott édességre after partit rendezünk. 

Köszönet mindenkinek aki itt volt, velem ünnepelt és elfelejtette velem a tényt, hogy nem az évek száma számít. Ami számít, az az együtt töltött idő, a közösen megélt élmények és az egymásnak adott mosolyok.

Köszönöm.

Afrika sötét oldala

Yaa Gyasi: Hazatérés című regénye Ghánába és Amerikába repíti az olvasót. A regény tavaly jelent meg magyarul, s több nemzetközi díjat besöpört. Az írója egy Amerikában élő, de ghánai születésű fiatal nő. Amolyan többgenerációs családregényt írt, amiben egyszerre van jelen a történelem, a női lélek és a gyökerek keresése.

A könyv legelején van egy 7 generációs családfa, mely két szálon fut. Valamikor a 18. században kezdődik a regény, egyes fejezetei egy-egy generáció tagját mutatják be. A két szál a legelején elválik: az "ősanya" Maame két lányt szül: az egyiket egy afrikai törzsfőnöknek, a másikat egy angol gyarmatosítónak. Ám a két gyerek nem tud egymásról. Két nyaklánc is a történetbe lép: mindkét gyerek kap egy-egy fekete köves aranyozott láncot, amit generációk adnak egymásnak.

Párhuzamosan olvashatunk a két történetszálról. Az afrikai törzsi életről, a fehérek megjelenéséről, a rabszolgakereskedelem elindításáról. Fájdalmas látni, hogy a feketék saját földjük lakosait adták el, hogy törzsek egymással így harcoltak. A fehérek pedig alsóbbrendűeknek, állatoknak tekintették az afrikaiakat, akiket rabláncra fűzve, majd hajókra rakva Anglia vagy éppen Amerika felé szállítottak.

Így kerül az egyik történetszálban is az egyik fiú egy Amerikába tartó hajóra. Szénbányába kerül, évtizedeket dolgozik a föld alatt, rabszolgaként. S ugyan megéri a felszabadítást, de újra kényszermunkára adják. Az ő gyermeke már szabadként él, de viszi magával az ősök "átkát". Nagyvárosba, New Yorkba költözik, szorgosan munkát keres, de bőrszíne miatt csak takarító lehet. S így megy tovább a megbélyegzés anyáról gyermekre, aki Harlemben felnőve tanulatlan drogos ingyenélővé válik. Hogy aztán az utolsó generáció szülötte felülírja a családi átkot: egyetemen tanul, doktorál, s visszatér ősei földjére, hogy ezáltal is leküzdje a fájdalmakat és félelmeket, ami az évszázadok során rárakódott a családra.

A másik szál is Afrikában indul, de az angol apának köszönhetően angliai tanulmányokkal folytatódik. Majd visszatérve a fekete kontinensre a világosabb bőrű fiú a feketék fölött uralkodó elit tagja lesz. Ugyan szabadulni akar ebből, fekete lányt vesz feleségül, de a bőrszínek keveredése és az öröklött tulajdonságok folyamatosan gondot okoznak a családban. Itt az utolsó előtti generáció önszántából megy Amerikába szerencsét próbálni. S igazán a legutolsó generáció tud továbblépni, tanulni. Még úgy is, hogy két világ között egyikhez sem tartozik: se nem afrikai, se nem amerikai.

Csodálatos könyv csodálatos emberekről.

Chile meghódítása

Könyves utazásom folytatódik, most épp Chilében jártam. Isabel Allende a legismertebb chilei írónő. Több regényét megfilmesítették (pl. a Kísértetház). Lelkem, Inés című könyve valós történelmi események alapján íródott.

A főhős Inés Suárez, aki a 16. századi világban él. Spanyolországban varrónő, de mivel férje az Újvilágba megy szerencsét próbálni, ő is utána indul. Dél-Amerikába érkezve először Perun kel át, majd szerelmével, Pedro de Valdiviával Chile felfedezésére indul. A férfi később az új ország kormányzója lesz, Inés pedig nem hivatalosan kormányzóné szerepbe kerül.

Együtt hódítják meg a zord táj sivatagát és magashegységeit, az indiánok által védett mocsaras, erdős területeket. Sorra alapítanak városokat, pl. Valdivia nevű is lesz. Spanyolországból vetőmagot, állatokat, mesterket hoznak, megszervezik a településeket, városi gazdaságot, erődöt építenek. Inés főz, varr, embereket gyógyít.

Életüket a folyamatos harc állandó készenlétre kényszeríti, a különböző őslakos indián törzsek felváltva támadják őket. A spanyolok küzdenek a területért, a bányákban található nemesfémekért. Inés érzéki nőként férje és nagy szerelme után Rodrigo társa lesz. Három férfi határozta meg az életét, s velük tart jóban-rosszban. Saját gyermeke nem született, viszont emlékeit nevelt lánya, Isabel írja meg.