Született feleségek

Már rég akartam írni az amerikai sorozatokról, most az egyik egyetemi munkám lehetőséget is adott rá: kritikai esszét kellett írnom egy itteni tévéműsorról. Jó feladat, nekem, akinek nincs tévéje, s nincs képben az itteni sztárokról, showműsorokról, tévécsatornákról.

Végülis cselesen egy olyan műsorról, sorozatról írtam, amelyiket otthonról ismerek. A Született feleségek (Desperate Housewives) nagy kedvencem volt odahaza, kb. 4-5. évadig néztem, itt a 7. megy, annak egyik legutolsó részéről írtam az értekezésem.

A sorozat egy idilli környéken játszódik, s az ott élő szomszédok életét a feleségek, anyák szemszögéből ismerjük meg. Nagyon profin, sztárszereplőkkel, rengeteg poénnal elkészített sorozat ez, aminek ugyan van valóságalapja, de összességében nagyon nem a valós amerikai életről szól. Olyan, mint otthon a Barátok közt: mondjon nekem valaki Budapesten egy olyan környéket, lépcsőházat, ahol mindenki ismer mindenkit, s mindenki tud a másiról mindent, s van idejük egymással foglalkozni?! Na, hát körülbelül a Barátok közt amerikai változata a Született feleségek. S erre ittlétem alatt jöttem rá. Ugyanis egy idilli, kertvárosi környéken lakom, ahol a filmmel ellentétben a szomszédok nem járnak össze, még csak lehetőségük sincs egymásnak köszönni, ugyanis korán reggel autóba be, munkába, iskolába, majd késő este haza, garázstól garázsig, anélkül, hogy közben a külvilággal érintkeznének. Magam lepődök meg a legjobban, amikor sétáló embereket látok, errefelé ez nem divat, nem is nagyon van járda hozzá. A biciklizésről meg egyenesen lebeszéltek, az úton az autósok nem tudnak mit kezdeni a felbukkanó biciklissel...

Nemcsak én, hanem maguk az amerikaiak is tudják, hogy mennyire izoláltan, egymástól elszigetelve élnek. A legtöbben nem használnak tömegközlekedést, s az otthonukon és a munkehelyükön kívül nem nagyon töltenek időt. A helyzet az, hogy az ideérkező külföldiek is ezt a szokást veszik át: megteremtik a maguk kis közösségét, családban, templomban, vagy nemzetiségi szervezetben, s másokkal nem igazán érintkeznek.

Így a film egy idilli, vágyálomszerű képet fest arról, hogyan is élnének az itteniek, ha több idejük és több figyelmük lenne egymásra. Ennek ellenére én nagyon bírom a sorozatot. S persze titkon arról álmodom, hogy egyszer majd én is egy ilyen szép környéken élem a (született) feleségek életét.

Húsvét

Amerikai húsvét. Kicsit amerikai, kicsit magyar. Az itteniek a többi ünnephez képest visszafogottan ünnepelnek. Néhány házat ugyan már hetekkel ezelőtt feldíszítettek: húsvéti koszorúval, nyuszikkal a bejáratnál, elszórt tojásokkal a fűben, s néhol tojásokat aggattak a fákra.

Itt nagypéntek Good Friday, húsmentes nap, mint otthon, az éttermek halételekkel és salátákkal készülnek ezen a napon. Vasárnap az ünnepnap, a hétfő itt munkanap volt, csak az egyházi sulikban volt szünet (így nálunk is). Húsvétvasárnap a családok együtt ebédelnek, vagy ha jó idő van, a kertben időznek, a gyerekek tojásokat keresnek, na meg egy kosárban húsvéti édességeket kapnak.

De hogy ünnepeltem én? Nagypénteket munkával és tanulással, bár a böjt az megvolt, előtte, utána. Húsvét szombatját kirándulással, amiről írtam. Majd vasárnap templomi szertartással, s aztán potyaebéddel: az amerikai gyülekezet vezetői meghívtak magukhoz, így egy igazi, amerikai családi eseményen, közös ebéden vehettem részt. Itt is sonka és kaszinótojás, saláta, sajt a menü, persze kiegészítve egy kis nemzetközi konyhával, tésztákkal.
Húsvéthétfőn munka, majd ünneplés magyar módra: a cserkészházban a gyerekeknek locsolóünnepet szerveztek, én is közreműködtem. Voltak vetélkedők, táncház, locsolóversek, tojás. No meg ismerősök és ismeretlenek, érdekes amerikai magyar közeg, ahol a gyerekek ugyan angolul beszélnek, de hibátlanul fújják a magyar énekeket, amiket még én se ismerek...

Húsvét, újjászületés, éledő természet. Itt az utóbbi napokban, hetekben inkább őszies, esős, borult idő volt. Most kezd kisütni a nap, virágozni a fák, zöldellni a táj. Én is szeretnék kisütni és virágozni.

Amish country

Húsvét szombatján végre sikerült kimozdulnunk, s egy csodás kirándulást tettünk! Már hónapok óta terveztünk egy egynapos kirándulást, valahová el Clevelandből. Aztán most kapóra jött az ünnep, szorítottunk, hogy jó idő legyen. És lett! Osztálytársas programnak indult, végül 1 amerikai, s 4 magyar lett a felállás, s nagyon jól, amerikai-magyarosan éreztük megunkat. Angie-nek, az osztálytársamnak így egyre több magyar élménye van, s mondhatom, jól bír minket.

A kirándulásunk célpontja az Amishok földje, Amish country volt. Az Amishok egy fura népség, lovaskocsin járnak (lásd kép fent), a férfiaknak szakálluk, s nagy kalapjuk van, a nők haja főkötőben, szoknyát viselnek, s egyszerű pamutvászon ruhát. Olyan, mintha egy kosztümös filmből lépnének elő, pedig ők így élnek. Eredetileg Svájcból vándoroltak ki, protestánsok, de a különös vallási nézeteik miatt (például nem harcolnak, nem használnak elektromos és modern dolgokat, s nem lehet őket fényképezni) nem fogadták el odaát őket, így a 17-18. századtól kezdve Amerikába vándoroltak, s Pennsylvaniaban, majd Ohioban telepedtek le. Ma kb. 35-38 ezren élnek azon a részen, ahová mi látogattunk, kisebb-nagyobb városkákban. Eredetileg farmokon gazdálkodtak, ma is jónéhány tehenészetet találunk itt, de vannak saját üzeleteik, éttermeik, sajtüzemük. Szorgalmas, dolgos népség, s a sok gyerek miatt megvan az utánpótlás is.

Utunk első állomása Dover volt, itt egy zseniális fa- és csontfaragó művész hagyatékát, egy múzeumnyi kisvasutatat és egyéb aprólékos tárgyat tekintettünk meg. Másfél órát utaztunk Clevelandtől délnek, de itt már jóval tavasziasabb a táj: virágoznak a fák, a rododentronok, mindenhol tulipánok és egyéb tavaszi virágok. A dimbes-dombos vidék kicsit az Őrségre emlékeztet girbe-gurba utcáival és a rengeteg zöld mezővel. Érdekes volt, amikor az első lovaskocsival összetalálkoztunk, azért indexlámpája van a szekérnek...

A következő falu Sugarcreek volt, ez Little Switzerland-nek (Kis Svájc) nevezik. A belváros épületei alpesi stílusban készültek, a kocsmában rodlizene szól, a helyiek tudnak németül (a családnevek is erre utalnak, de ezt a nyelvjárást itt Pennsylvanian Dutch-nak nevezik), s évente svájci fesztivált rendeznek. Betértünk a helyi múzeumba is, ahol az Amishok és az itt élő svájci leszármazottak történetét, régi használati tárgyait nézhettük meg. A helyi kisboltban főkötős Amish asszonyok szolgáltak ki nagyon kedvesen.

Walnut Creek felé egy bolhapiacra mentünk be. Nem ám szabadtéren árult ócskaságokra kell gondolni: egy hatalmas bevásárlóközpont-csarnokban egymás mellett sorakoztak a helyi termékek, kézműves holmik, könyvek, használati tárgyak. Rögtön az első sarkon szegedi paprikát találtunk, mint kiderült a tulajdonosnak magyar felmenői vannak...

Az Amishok földjének egyik központja Berlin. Hát, nem gondoltam volna, hogy idén még Berlinbe is eljutok... Szóval a svájci élmények mellett kis német kitérőt tettünk. Ez a városka a turizmusról szól: főutcáján egymást érik a hangulatos kávézók, éttermek, patchwork-üzletek (a foltmunka vagy quilt is amish találmány). Mi is kipróbáltuk az egyik helyi kifőzdét, ahol korrekt árakon hatalmas adag házias menüt szolgáltak fel, természetesen Amish lányok. Persze Svájc mi sem lenne a sajtja nélkül, itt is minden faluban találni sajtüzemet. Mi meglátogattunk egyet, ahol a ingyenes gyárlátogatásban is részünk volt. Naponta több tízezer liter tejből 5o féle sajtot készítenek, amiket a gyár üzletében végig lehet kóstolgatni, s közben bevásárolni. Alig tudtunk dönteni a füstölt, paprikás, joghurtos finomságok között. S az árak is itt abszolút vidékiek.

Berlin után egy esti sétára még átmentünk Millersburgba, ami egy kicsit angolszász jellegű, viktoriánus házaival. A központban a bíróság épülete magasodik, mellette az egykori börtön, a főutcán egy sor antikvitás-üzlet, hotel. Az utunkba került egy kosárpálya is, s lám, egy kósza kosárlabda is volt a palánknál, így a kiadós vacsorát a labdával kimozogtuk magunkból. Nem igazán akartunk hazaindulni...

Hu, hát ide még vissza kell térnünk. Nem jártunk pincészetben (pedig jóféle borok is vannak itt), nem kóstoltuk a helyi kolbászokat, s a helyi asztalosok bútorai között sem válogattunk. A helyiek különleges, de vendégszerető világába pedig bármikor jó visszajönni. Ha másért nem, hogy egy kicsit németül csevegjünk, s rájöjjünk, milyen egyszerű módon is lehet boldogan élni.

Tanári konferencia

Még tavaly kaptam a felkérést, hogy adjak elő az amerikai magyar tanárok éves konferenciáján (AHEA, http://ahea.net/about-ahea). Én, aki nem vagyok tanár, hogy jövök én ehhez? Aztán a következő pillanatban már be is ugrott: bár hivatalosan nem vagyok tanár, de van tanári tapasztalatom, hiszen tavaly nyáron a CTP Ifjúsági Üzleti Programjában tanítottam (Aki tudja, tanítja bejegyzéseim...), s képes vagyok a tudásomat megosztani, átadni.

Az idei évi konferenciának a saját egyetemem adott helyet, mégpedig az egyetemen tanító magyar származású, tettrekész professzorok szervezésében. Nekik nem tudtam nemet mondani az előadói felkérésre. Izgalmakkal készültem az eseményre, hiszen a hallgatóság és az előadók az USA számos államából, neves egyetemeiről érkezett. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen "nem tanár", hiszen az előadók között voltak múzeumi, könyvtári munkatársak, vagy éppen műkedvelő műfordítók is. A konferencia nyelve az angol volt, ez fura, amikor a legtöbben tudnak magyarul...

Voltak történelmi, irodalmi szekciók, nyelvészeti előadások. Az egyik legérdekesebb a külföldön, Amerikában nevelődő ifjak magyar tanításáról szólt: önkéntesek, gyakran nem is tanári végzetségűek hogyan próbálják a heti egyszeri magyar iskolai foglalkozásokon megtanítani magyarul írni és olvasni a gyerekeket, közel hozni hozzájuk a magyar történelemet, földrajzot, zenét és irodalmat.

Az én előadásom nagy sikert aratott, örültek, hogy bemutattam, milyen tettrekész fiatalok vagyunk mi, akik a CTP támogatásával Amerikában tanulunk, majd pedig odahaza a tudásunkat igyekszünk átadni szűkebb-tágabb környezetünknek, az IÜP keretében épp a középiskolás ifjaknak.

A végére csatolom azokat a videokat, amiket az előadásomban is felhasználtam. A képek, nyilatkozatok többet mondanak minden leírt szónál.

http://ctpinfo.hu/media/videok/

Manresa zenék

Belinkelek pár zenét az előző bejegyzésemben említett lelkigyakorlatról. ... Boyce Avenue - On my way http://www.youtube.com/watch?v=g6PY4YELLEA .... The Afters - Light up the sky http://www.youtube.com/watch?v=8LQH6UDi15s .... Needtobreathe - Something beautiful http://www.youtube.com/watch?v=en45u0POegQ .... Coldplay - Fix you http://www.youtube.com/watch?v=o2qJl7TP9IM ... U2 - One http://www.youtube.com/watch?v=BgZ4ammawyI&playnext=1&list=PL448742FD727B3732

Manresa

A hétvégén lelkigyakorlaton voltam. Már Magyarországon régóta készültem hasonlóra, Dobogókőn van egy Manresa nevű lelkigyarkorlatos ház. S milyen véletlen, hogy a mostani, egyetemem által szervezett hétvégi proram neve is Manresa volt... S egy másik véletlen, hogy épp ugyanezen a hétvégén kedves otthoni barátnőm, Reni is épp lelkigyakorlatra ment, az imént említett házba...

A lelkigyakorlat kivonulás a hétköznapokból, egy erre kialakított helyre, lelkigyakorlatos házba. Szent Ignác, a Jezsuita rend alapítója Manresa-ban egy barlangban jutott közelebb Istenhez, s az ő elvei alapján elindult a lelkigyakorlatok hagyománya. Vannak akik pár napra, egy hétvégére (mint mi), de vannak, akik egy egész hétre, vagy hónapra elvonulnak, s befelé és felfelé figyelnek. Nem szükséges vallásosnak lenni, bárki mehet. Lehet választani csoportos és egyéni vezetés között. Én eredetileg egyéni vezetést szerettem volna, ebben az esetben egy lelki vezető, aki lehet pap, nővér vagy laikus hívő ember személyre szabott feladatokat ad, s foglalkozik velem. A mostani program csoportos volt. A John Carroll 5o diákja vett részt rajta. Fura volt a nálam 1o évvel fiatalabbakkal egy csapatba kerülni, de azért volt közös hang. Csapatépítő, ismerkedő, összerázó játékok és aktív feladatok után jött az elmélyülés. Kortárs zenére, a diákok személyes vallomásai alapján, kiscsoportos beszélgetésekkel és egyéni imával. Felkavaró és megnyugtató volt egyszerre.

A mostani program a szeretet fogalma köré épült (János 1. levele 4. könyv). A szeretet, amiből Isten teremtett minket (múlt), a szeretet, ami bennünk van (jelen), s a szeretetre való képességünk (jövő). Jó volt megérezni ennek a mélységét és felelősségét, a figyelmet magunk, mások és Isten felé.

Minden résztvevő kapott egy személyre szabott idézetet. Az enyém épp Audrey Hepburn-től van: "Ha szép szemet akarsz, nézd másokban a jót. Ha szép ajkakat akarsz, csak kedves szavakat mondj. És a szép tartásért járj azzal a tudattal, hogy sosem vagy egyedül."

Sosem vagyok egyedül. Épp ezt írtam az egyik kreatív feladat során egy kavicsra: Isten mindig velem van.

Lehetőségünk volt rövid üzenetekkel a többi résztvevő felé visszajelzést adni. Annak ellenére, hogy ismeretlenül mentem, nagyon sok kedves, biztató irományt kaptam. S a legtöbben a bátorságomat és az erőmet tisztelték, említették, amivel az USA-ba jöttem, s amivel elmerészkedtem egy ilyen hétvégére. Bátorság és erő, épp e kettőt emlegett pár hete Ibi is itt jártakor. Nehéz elhinnem, hogy mindez bennem van. De ezek szerint mások látják bennem, akkor el kell hinnem.

Külsőségek

Sokaktól hallom, hogy Amerikában mennyire a külsőségek számítanak. Nagy autók, nagy házak, egymásra mosolygó és közvetlennek tűnő emberek. Aztán itt élve egy idő után én is kezdem átvenni ezt a hozzáállást: mindegy hogy alig van pénz a zsebemben, kifelé azt kell mutatnom, hogy jól vagyok, happy, rendezett és szép. . Nos, hogy a fenti képet mutatni tudjam, felkutattam a Clevelandben található magyar szépészeti szolgálatókat. A magyar kapcsolatokon és jóismerősökön keresztül azonnal találtam fodrászt és kozmetikust, így olyan ellátásban lehetett részem, mint otthon. Párórás kényeztetés, magyarul csacsogás, kb. budapesti árak, s megújulok, legalábbis kivülről. A belső megújulásomon a hétvégén fogok dolgozni, arról is beszámolok majd.

Filmfesztivál

Be part of the story. Vagyis: Légy a történet része. Ez az idei Cleveland Nemzetközi Filmfesztivál mottója. Én a történet része voltam, vagyok, s maradok, ugyanis PR órám keretében a filmfesztivál szervezői csapatához tartozhattam (a képen a médiacsapat vezetőjével és diáktársammal vagyok látható).

Cleveland még mindig tartogat kulturális meglepetéseket nekem, ezek közé tartozik ez a fesztivál is, amelyet 35-ik alkalommal rendezték meg az idén. 1o nap alatt csaknem 3oo filmet játszottak a világ 8o országából. A rendezvény fő helyszíne a Tower City mozikomplexuma volt. A Tower City egyébként a város legrégebbi toronyháza, van benne bevásárlóközpont, metróállomás, hotel, s számtalan étterem, így a fesztiválra látogatók a filmnézés mellett egy jót ehettek, vásárolhattak, vagy éppen helyben szállást is találhattak. Jómagam a marketing team-et erősítettem. Hihetetlenül profi társaság a fesztivál szerezői csapata: csupán hat állandó alkalmazottal, több szerződéses szakemberrel és többszáz önkéntessel bonyolítják le évről-évre ezt a hatalmas eseményt.

Érdekes volt belátni a színfalak mögé: hogyan készülnek az interjúk a filmek készítőivel, hogyan írják az újságírók a naponta megjelenő fesztivál-hírlevelet. Interjún én is adtam, videon, s nyomtatott formában is megjelent. A kelet-európai filmekről, ill. a fesztivál egyetlen magyar filmjéről, a Biblioteque Pascalról nyilatkozom benne (bocsánat, de nem csatolok linket hozzá, aki ügyes, s nagyon akarja, megtalálja a felvételemet:). A magyar filmet nem mindenkinek ajánlom megnézésre, bár valós elemeken alapszik, eléggé szürreális formában mutatja be a kelet-európai, román, magyar valóságot. A vetített filmek egyébként az úgynevezett független filmesek alkotásai, vagyis nem hollywoodi, népszerű, sokat játszott művek, hanem kevésbé ismert alkotók, de sokat üzenő alkotásai. Idén külön hangsúly volt a női témájú, vagy nők által készült filmeken, a fogyatékkal élőkön, vagy éppen a rákban szenvedők sorsán. A nagyjátékfilmek mellett rövidfilmek, dokumentumfilmek, animációs filmek is vannak, s a nemzetközi felhozatal mellett helyet adnak az amerikai, sőt ohio független filmeseknek is.

A fesztivál saját reklámfilmjét minden vetítés előtt bejátszották. Érdekessége, hogy Clevelandben forgatták, helyi amatőr színészekkel, valamikor a februári fagyban. A reklámfilmben három átváltozást látunk, ahogyan a hétköznapi emberekből a filmeken keresztül Hero (hős), Rebel (lázadó), vagy éppen Lover (szerető) lesz. A három "szerep" jelent meg a plakátokon, programfüzeteken, pólókon, s minden anyagon, ami a fesztiválról szólt. Hát, ha választanom kell, akkor talán most a hős szerepében vagyok leginkább, lázadó sosem tudtam lenni, a szerető szerepre meg talán sikerül átváltanom hamarosan.

Világítótorony

A hétvégén megvolt az első igazi, testközeli világótorony élményem. Az ősszel találtam meg az első fedett hidat a közelemben, majd készültem, hogy ellátogatok egy világítótoronyhoz is (mert ugye a hidak mellett ezek a tornyok nagyon vonzanak). De közben jött a tél, a fagy, s bár az egyik bejegyzésemben írtam a befagyott clevelandi világítótoronyról, be kell hogy valljam, személyesen nem mentem el megnézni.

Most viszont Fairport Harborban volt dolgom, s sejtettem a város neve alapján, hogy a kikötővárosban világítótoronynak is lennie kell. Meg is találtam: az eredeti, régi torony ma már inkább a városka része, múzeum (lsd.képen). Helyette egy másik torony szolgál kintebb a nagy vizen egy töltés végén, ahová én nem tudtam kimenni. Ja, és itt is az Erie-tó partján vagyunk, ahogy Clevelandben.

A világítótoronyok úgy általában nagyon vonzanak. Még nem fejtettem meg, hogy miért. Kitéve zord időjárásnak, s viharnak állnak a tó vagy tenger partján, s jelzik az utat a vizen járó hajóknak. Soha nem pihenhetnek, állandó szolgálatban vannak, tornyuk magányosan emelkedik az ég felé. Még németül olvastam a perui író, Sergio Bambaren regényét A világítótorony őre a címe. Magyarul nem jelent meg szerintem. A regényben egy házaspár tölt egy rövid időt egy világítótoronyban, társuk a toronyőr, aki az élet nagy igazságaira próbálja rávezetni a boldogságot kereső párt.

Fairport Harborban a műemlék világítótorony mellett átvitt értelemben is találtam világítótornyot: a magyar református templomot, parókiát, s annak vezető lelkészét, családját, akik bár nem vér szerint, de közvetve az amerikás rokonaimnak számítanak. Csaknem harminc éve világítanak ők itt, az elöregedő és elvándorló magyar közösségben. Őrzik a nyelvet, a magyarságot, a hitet, hacsak őrlángon is, de még ég a jelzőfényük...