Waris Dirie szomáli modell. Ez a második könyve, amiben a saját történetét meséli el őszintén, közvetlenül. 14 éves korában szökött meg otthonról, amikor egy jóval idősebb férfihoz akarták férjhez adni. Hátra hagyta a sivatagban vándorló családját, a kecskenyájat, szerető édesanyját, s szigorú apját, testvéreit. Nem állt meg Afrikában, hanem Londonba, majd New Yorkba került. Itt született meg kisfia, s itt döntötte el, hogy 20 év után hazautazik, s meglátogatja a családját.
Időközben több testvére is elhagyta Szomáliát, s külföldön telepedett le. A hazaútját az Amszterdamban élő Mohamed bátyjával tervezi, s bár mindenki lebeszéli, hogy a háborús területre, a nyomorba hazamenjen, ők gépre szállnak, s egy hosszú, sivatagon átvezető autóút után megérkeznek. A körülményekhez képest biztonságban vannak, de óriási a nyomor. Az emberek apró házakban laknak a bozótban, nincs víz, áram, az élelem is korlátozott. Ennek ellenére nagy szeretettel fogadják a látogatókat, s sok-sok rokont, szomszédot ismernek meg az 1 hetes ottlétük alatt.
Waris leginkább a szüleivel akart találkozni. Anyja még mindig gondoskodik a szeretteiről, kecskét vágat és főz, vizet hord távoli kútból, befogad, kényeztet. Apja már különvált anyjától, fiatal feleséggel, apró gyerekeivel él, s egy súlyos szembetegségből lábadozik. Warisnak sikerül közel kerülnie az egyébként távolságtartó apjához. Elhatározza, hogy hosszabb időre visszatér és elhozza kisfiát is. A történetéhez hozzátartozik, hogy saját példája miatt az ENSZ segítségével felhívja a figyelmet a nők körülmetélése ellen, a nőket elnyomó muszlim társadalom árnyoldalaira. Ennek a kezdeményezésnek a Sivatagi Hajnal nevet adja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése