Az Isten, haza, család jelszó szépen hangzik - hangoztatják is egyes pártok -, de tartalmi elemeit nem igazán találom ma Magyarországon. A család lenne a társadalom alapja, a legelemibb emberi közösség. Viszont, amikor karácsonykor, a szeretet ünnepén sem érezni a szeretteink közösségét, közelségét, az összetartozást, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Mert bár lehet számos elfoglaltságunk, munkánk, gyerekünk, azért egy ünnepi üdvözlet személyesen, telefonon, vagy postán nem kerül túl sokba. Csak figyelmességbe. Ami nincs. Igy rá kellett jönnöm, hogy mig én ragaszkodom másokhoz, ők még csak a létezésemet sem érzékelik. Nincs unokatestvér, testvér, nagybácsi és nagynéni. Vagyunk magunknak.
A haza sem létezik már. Magyar vagyok és az is maradok, de mit lehet tenni, amikor külföldre szakadva még inkább magyar lehetek mint Magyarországon élve? Amikor Budapesten és a magyar vidéken járva értéktelenséget, értékvesztességet érzékelek, a nyugati világ válogatás nélküli térhóditását, s a saját hagyományaink és kincseink elhagyását. S a legdurvább, hogy ezt észre sem vesszük. Mindent lehet, az utcákon, újságokban és a tévében. S közben nincs tér a jóra, a szépre, az értékesre.
S hát igen, Isten is csak a sorok között bújik meg odahaza. Az alkotmányunk ugyan keresztényi alapokra épült, de a magyar emberek csupán ötöde (!) vállalja hitét, kereszténységét. Hová tartunk? Hová tartozunk? Milyen alapra épitünk, ha épitünk valamire egyáltalán?
Szeretnék hinni a cimben szereplő magasztos fogalmakban. Szeretném ha nemcsak fogalmak maradnának. S nem csak hiányok lennének, amik növekednek. Ennyi fért a hazautam margójára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése