Önként vállalt száműzetés

Az utóbbi időben egyre erősödik bennem az érzés, hogy önként vállalt számüzetésben vagyok. Azt még odahaza tudtam, hogy nem hétköznapi dologba fogok, de mostanra tudatosult bennem, hogy még a hozzám hasonló, Amerikában tanuló (magyar) diákok között is egyedülálló a helyzetem.

Clevelandben egyedül képviselem a CTP-t, az alapítványt, akiktől az ösztöndíjamat kapom. Ezzel szemben Buffaloban és környékén több mint 1o-en vannak. Ők is harcolják a maguk harcát, küzdenek a tanulással, munkával, pénztelenséggel, de valamiért mégis könnyebb az ő soruk (legalábbis szerintem).
Előszöris, ők többen vannak, így van esélyük egymással találkozni, élményeket megosztani, információt szerezni és átadni. Én egyedül vagyok, s mire én idejöttem, elődöm már távozott, így a legtöbb dolgot csak távolról, emilben, néha utólag tudom meg. S ráadásul az élményeimet se tudom egy hozzám hasonló, közelben lévő harcostársammal megosztani.
Másodszor, a buffaloiak együtt is tudnak lakni, ami költséghatékonyság miatt nem utolsó dolog. Nem beszélve, hogy nincsenek magukra utalva. Persze hátrány, hogy magyarul beszélnek egymással (én meg a vendéglátó családommal).
A buffaloiak esetében van lehetőség arra, hogy az egyetemi campuson, vagy annak közelében lakjanak. Jópáran ingyen. Jómagam most épp azért hajtok, hogy bekerüljek az egyetemi kollégiumba. Pályázattal, munkával.

A fentiek miatt egyre erősödik bennem az egyszemélyes száműzetésem nyomasztó tudata. Próbálom ezt azzal lerázni, hogy ezáltal én erősödöm, én épülök, de nehéz ezt elhinni, amikor épp roskadozom ennek a terhe alatt. Igen, képes vagyok egyedül boldogulni, de ez nem az igazi. Ezért jó volt a hétvégére kiszakadni a száműzetésből, s két napot a többiek körében tölteni, tapasztalatot cserélni, együtt lenni. Most folytatom az utat, távol a többiektől, itt Clevelandben.