Burnout

Burn out, vagyis kiégés. Nem egy házról, nem egy villanykörtéről van szó, hanem rólunk, emberekről. Bár nehezen hisszük, de el tudunk jutni a saját határunkig, ahol már nincs más választás: meg kell állni.

A barátaim körében többen eljutottunk eddig a pontig az utóbbi hónapokban. Besokaltunk munkától, főnöktől, kiszámíthatatlan jövőtől, rendezetlen családi állapottól. Kiégtünk. De még mielőtt teljesen leégett volna a ház, megálltunk, s a sok pörgés, történés és feladat után muszáj volt magunkba nézni, s eldönteni, merre tovább.
Volt aki hosszú útra indult, más égtájak és kontinensek felé (itt nem csak magamról beszélek, hanem Ausztráliában, vagy éppen valahol Ázsiában élő ismerős sorstársaimról). Volt aki helyben maradt, csak éppen felmondott, s ugrott egy nagyot a bizonytalan munkanélküliségbe. S volt aki a biztosnak tűnő párkapcsolatát rúgta fel, mert éppen kiderült, hogy bizonytalanabb mint bármi más az életében.

Mi lehet az ellenszere, hogyan lehetne megelőzni ezt a végletes állapotot?
Itt, Amerikában találkoztam egy csudajó módszerrel: a tanárok, kutatók, misszionáriusok és egyéb elhivatott hivatást űző emberek a pályájuk 7.évében egy év szabadságot kapnak, ez a sabbatical. Ezt az évet helyileg valahol máshol, lehetőleg egy másik országban töltik, s olyat csinálnak, ami kapcsolódik a munkájukhoz, de mégsem az. Pihennek, tanulnak, önkénteskednek. Megújulnak.

Hát, ha jól számolom nekem a magyaroszági munkásélet 7. évében jött a képbe az amerikai tanulmányút. Teljes hely- és szerepcserével. Igaz ugyan, hogy kicsit tovább tart, mint egy év, s kérdés, hogy hol lesz utána a folytatás, de igyekszem amolyan sabbatical szabadságnak felfogni. Mert hét rossz év után jön hét jó. (Na jó, nem mind a hét volt rossz.)