Szombaton egy baráti találkozó alkalmával ismerkedtem meg néhány amerikai-magyarral. Ők Magyarországon élnek, szeretnek itt lenni, de amerikai módra gondolkodnak és viselkednek. A szombati ismeretséget azonnal tettek is követték: vasárnap email-váltás, s hétfőn az életrajzom máris egy megfelelő cég, megfelelő személyének postaládájában landolt. Telefon jön, még aznap, hogy várnak interjúra keddre.
A fenti történet tanulsága, hogy az amerikaiak képesek hatékonyan, személyre szabottan "működni". A személyes kvalitásokat felismerve, a kapcsolatot értékelve (és itt a networking etikus, jó értelemben vett használatát hangsúlyoznám), képesek azonnal előre görditeni a szálakat. Most éppen az én érdekemben. Legközelebb majd a saját érdekükben. Nem jelenben gondolkodnak, hanem távlatokban. Nem problémát látnak, hanem lehetőséget.
Ugyanez magyar módra valahogy igy nézett volna ki: Sörözés hajnalig, majd másnap már a nevemre sem emlékezik az illetékes, nemhogy az életrajzomat továbbitsa az általa kiválasztott célszemélynek. Valószinűleg válaszra sem méltatja az emailemet, igy hosszas telefonos üldözést követően van esélyem újra találkozni. Talán még összefutottunk volna újabb eszem-iszomra, no meg ingyenes tanácsadásra (mármint itt én lennék a tanácsadó, akiből térités nélkül húznak ki üzleti információt és ötleteket), de konkrét kontaktot nem hiszem, hogy kaptam volna.
A jelenlegi sztorit kiegésziteném további meglátásokkal. Amerikában munkaidőben az emberek jellemzően a munkájukat végzik. Nem telefonálnak magánügyben, nem kávéznak hosszasan a kollégákkal, mégcsak cigiszünetre sem mennek. A számitógép előtt ülve nem a privát levelzésüket, a hireket, vagy a Facebook történéseit követik. Hangsúlyozom: a munkájukat végzik.
Idehaza ezalatt napjában ötször futunk össze kollégákkal, hol együtt fújjuk a füstöt, hol kávézunk, hol ebédszünetre megyünk együtt. Az együttléteket a kollégákról, a főnökről, a szomszédról való panaszkodás, pletykálkodás határozza meg. A közös szenvedés-szenvelgés ad erőt a kemény munkás napok elviseléséhez. Néha talán közös öröm megcsillantására is lehetőség van, főleg ha együtt örülünk a főnök baklövésén vagy nem szeretett munkatársunk kirúgásán.
Még mielőtt nagyon negativ és általánositó lennék, elismerem, hogy a magyar munkaerő igenis tud dolgozni! Ha nem a más cégében, más irodájában (itt értsd munkáltató) kell helyt állni, igenis össze tudjuk szedni magunkat. Jó példái ennek a külföldön szerencsét próbáló sorstársaink, Amerikában kifejezetten jónak számit, ha magyarként keresel munkát. Nem tudnánk ezt idehaza is igy csinálni?
Tanulság? Jó Magyarországon élni, de dolgozni inkább úgy szeretnék, ahogyan tengerentúli "testvéreink" teszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése