Ohiói állatmesék

Az utóbbi napokban nagyon sokszor találkoztam kisebb-nagyobb állatokkal. Magyar szemmel nézve egyik sem volt hétköznapi találkozás. Még akkor sem, ha immár félig-meddig megtelepedett amerikainak vallhatom magam.

Állatokkal minden nap találkozom ohiói létem alatt. Nem lehet őket elkerülni. Viszont a mostani beszámolómban néhány a mindennapitől eltérő élményeimről szeretnék irni.

Őzeket errefelé nemcsak az erdőkben látni. Szerencsés esetben itt sétálnak az utcánkban, szerencsétlenebb helyzetben az autópályán száguldó autók elé ugranak. A házunk melletti üres telken rendszeresen legelészik egy héttagú őzcsalád. Megszokták az emberek közelségét, nem zavartatják magukat. Szemük-fülük azért nyitva, s menekülőre fogják, ha valaki szándékosan feléjük közelit. Nos, ezek a kedves, értelmes állatok kárt is tudnak okozni. Most tavasszal előszeretettel eszik meg a fák rügyeit, a kibújó virághagymákat. Amikor én "futottam" velük össze a napokban, épp a gyepből kibújó krókuszok virágait pusztitották. Ez nem túl szép tőlük.

Az őzek kedves, de pusztitó csapatához csatlakozhatnak a mókusok. Rengetegen vannak, s mindig éhesek. Az ősszel szorgosan ásták a földbe a fákról lehulló mogyorókat és terméseket. Télre hatalmas hájakat és bundát növesztettek. S most tavasszal keresik az ősszel elrejtett kincseket: mégpedig az én virágos cserepeimben! Megörülve a tavasznak vettem árvácska-palántákat. Elültettem őket néhány virágládába, s reggelre feltúrva találtam a virágokat: a kedves állatszomszédaink őrülten kutattak mogyoró és egyéb finomságok után az éjjel. Hát a kicsi fejükbe nem fér bele, hogy emlékezzen hová is tették az élelmet?

Persze az állatok nem elégednek meg a kinti környezettel: képesek bejönni, sőt bent lakni a házban! Egyik ismerősnél a pincében pakoltunk, mikor apró karmocskák kaparászását halljuk. Fülelünk, csend, majd újra kezdődik az apró nesz. Hú, ez egér lesz, vagy patkány, vagy... Némi felderités után rájövünk: csapdába esett az apró állat, bármi is legyen. Beleesett egy fémvödörbe, s nem tud kimászni. Nosza, vödröt lefedni, majd óvatosan odébbtolni. Talán a legjobb lesz, ha kint engedjük el, nehogy már ránk ugorjon. Aztán a kinti napfényen derül ki, hogy egy apró denevér a túszunk, akik a fénytől elvakulva még repülni is elfelejt.

De lakik a verandánk alatt vakond (na jó, ez otthon is van) és büdösborz. Ez utóbbi szerencsére csak akkor büdös, ha valami baja van, de képes lespriccolni a bűzbombáival embert, állatot. Szóval ha a fekete-fehér prémes borzbaráttal találkozol, legjobb ha óvatosan hátrálsz, s nem közelited meg. A parfüm az ő esetében nem segit.

Az ablakom előtt lévő fákon egész madártani órát lehetne bemutatni. Van mikor a harkály kopogására ébredek, van mikor csak a vihar miatt összesereglett verebek csiripolnak, de van hogy tűzpiros kardinal, vagy szajkó ugrál az ágain. A ház előtti fűben pedig vörösbegyek ugrándoznak. Ők csapatokban élnek, s a friss tavaszi talajból a gilisztákat és egyéb apró állatokat kutatják hosszú csőrükkel.

S a kedvencem a végére hagytam. Egy kedves katicabogárka nemrég engem választott lakhelyéül. Az első tavaszi napon lehúzott ablakkal autóztam, s ő az ingemre költözött. Nem is vettem észre, egy étterembe betérve szólt az alkalmazott, hogy milyen szerencsém van a bogárkával.