Úgy kezdődött, hogy vendéglátó családom nőtagja pékné asszonyság lett, hivatalos formában. Ugyanis dolgozni kezdett az egyik clevelandi magyar péknél, aki történetesen feleség és pékinas nélkül maradt. A fáradtságos munka dijazása mellett mindig friss kenyér kerül az asztalunkra, no meg végeláthatatlan sora az édes finomságoknak.
Nem gondoltam volna, hogy majd Amerikában történik velem az, ami otthon nem: reggelire mákos bejglit eszem, ebéd után linzert, vacsorára meg aranygaluskát. Nyammmm. A vajas-mazsolás fonott kalácsokról és almás táskákról már nem is beszélek. Inkább eszek. Sokat.
Néha nekilendülök, hogy majd én sütök. Aztán mégsem, nyer a készen kapott, profin elkészitett krémes, rigójancsi és dobostorta. Ja, s elárulom: Amerikában nehezebb és költségesebb is beszerezni a hozzávalókat, mint a készre sütött édességet megvenni. Nekünk meg még pénzt sem kell adnunk érte. Csak tudni a biztos forrást, mert jó pékáru sem terem mindenütt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése