A vendéglátó családom már az első katasztrófa kitörésekor (értsd autóm kipurcanása) előjött az ötlettel, hogy akkor most utazzam el, szálljak ki a saját életem körüli körforgásból, s felejtsek el egy időre mindent. Ez kb. két hónapja történt, szakdolgozat-leadás és egyéb munkálatok közepette. Akkor görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy majd én szépen megoldok mindent, dolgozok, szakdolgozatot irok, munkát keresek, s mindezt autó- és számitógépproblémák közepette. Közben teltek a hetek, s nekem az energiám csak fogyott, a problémák csak növekedtek (vizumpapirokkal kavarás, szakdolgozattal formai macerák). Olyannyira, hogy eljött az a pont, amikor már nem én tartottam a kezemben a szálakat, hanem a gondok és megoldandó helyzetek mozgattak engem.
Ezen a ponton a család újra bedobta az ötletet: mi lenne, ha a két kisebbik gyerkőccel elhúznék Kaliforniába? Segitenék nekik a repülésben, ők a nagymaminál és az unokatesóknál lennének, én pedig tőlük függetlenül turistáskodhatnék, pihenhetnék. Volt egy napom, hogy átgondoljam. A budapesti repjegyemet becserélni egy san fransiscoira? Ez elég extrém ötletnek tűnt. Ahhelyett, hogy keletnek venném az irányt, Európa felé, elindulok nyugatnak, Ázsia határába. Nehezen mondtam igent az ajánlatra... Még az indulás előtti napon is majdnem visszaléptem.
Aztán az előre tervezős, mindent leszervezős mivoltom erőszakot vett magán, s igent mondott egy álomszerű, de számomra számtalan bizonytalansággal tarkitott utazásra. Kinél lakom, hogy közlekedem, mit nézek meg? Jöttek szépen a kérdések.
Végül taktikát váltottam: mi lenne, ha nem várnék semmit az úttól, ha csak jelen lennék? Ha megengedném minden napnak, hogy meghozza a maga programját, útitársát, szállás- és étkezési helyét? S kiengedtem a szálakat a kezemből!!!
Immár hatodik napom telt el a "Paradicsomban".
Zárásul itt egy sláger, amit főként itt hallottam, s nagyon rólam, a mostani utamról szól.
Coldplay: Paradise
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése