Családtagok

Két évem volt itt, hogy kiépitsek magamnak egy védőhálót. Barátokból, ismerősökből, iskolatársakból és kollégákból. Egy amolyan mesterséges családot. Annak idején németországi tartózkodásom során, a kollégiumi társaim voltak a szüleim, testvéreim, barátaim. Most valami hasonlót érzek, de az érintett "családtagjaimmal" nem lakom egy kollégiumban.

Ha nincs kéznél nagyszülőm, akkor találok itt magamnak néniket és bácsikat, akiket lehet istápolni, segiteni. Igy lett nekem nagyanyám a 9o éves Mária néni, akinek gyermeke hijan vagyok én egyszerre lánya és unokája. Nagyapám helyett van egy vasárnapi nagyapim, Géza bácsi, aki 95 éves, s vele inkább ünnepségeken és rendezvényeken találozom, néha én hivom el őt valahová, néha meg ő lát vendégül engem. "Hétköznapi" nagyapám a saját főnököm, Mike. Ő is már 7o fölött jár, pörög az agya, de ha valamit mégis elfelejt, akkor ott vagyok neki én, akire számithat.

Szülőket találni nem egyszerű, nem is volt szándékomban, ám valahogy mégis több garnitúra pótapám és pótanyám lett itt. A baptista gyülekezetben két szülői párosom is van, róluk épp nemrég irtam. Rózsa és Jóska, valamint Erzsike és Laci bácsi oly annyira szivükön viselik a sorsomat, hogy rámtelefonálnak, keresnek, ha éppen nem találkoztunk vagy nem hallottak rólam. A diplomaosztómon is ott volt újkelető kedves pótanyám Éva a férjével, Tommal, akik azóta is folyamatosan izgulnak, hogy mi lesz velem. S ne feledjük távoli rokonomat, Erzsike nénit sem, aki mindig érdeklődéssel telefonál, szervez, intézkedik, s hozza-viszi a hireket rólam és nekem.

Testvért találni volt talán a legnehezebb. A vendéglátó családomból Eszti lett a testvérem, barátnőm, bizalmasom, néha anyám és orvosom. Fiútestvérem még nem volt, de Endre személyében találtam bátyát, unokatestvért.

Gyerekek. Hát azom végképp nem volt, s most sincsen. Illetve két otthoni keresztgyerekem helyett találtam itt 3 plussz 4 "apróságot". Anno a vendéglátó családom legkisebb tagja, az akkor hároméves Olivia nehezen értette meg, hogy nekem miért nincs babám. Aztán ő lett a babám egy évre, átéltem vele a pelus elhagyását, a cumiról való leszokást, a négyéves szülinapját. De csak kölcsöngyerek volt ő (ahogyan a testvérei is), hiszen mikor fél évig nem találkoztunk, a kicsi már nem emlékezett, hogy ki is vagyok, hogy mennyi mindent éltünk át együtt... Most éppen egy négygyerekes család tagja vagyok, ahol a kisebbek (9 éves Enese és 12 éves Vajk) a gyerekeim valahol (a sok hajnali iskolainditas, iskolai ünnepség, közös program miatt), s a nagyobbak (a 15 és 16 éves Bende és Keve) meg inkább már a tesóim. Na ezt bogozzuk ki!

Aztán mire ilyen sűrűre szövöm az itteni családi hálózatot, rájövök: nekem otthon megvan mindenkim és mindenem. A szüleim, akik a távolság ellenére is bármit megtesznek értem, a nagyszüleim, akiknek az állapotát az itteni időseken nem tudom igazán már lekövetni, testvérem, aki szintén idegenben tapossa az utat, s a keresztgyerekeim, akiknél nem látom, hogyan növekednek a hosszú hónapok vagy év alatt, amig nem találkozunk....