Sokan úgy gondolják, hogy egyedül élni, csak magunkkal foglalkozni vagány, divatos, trendi dolog. A "szingliség" elterjedt, kitolódik a pártalálás, esküvő és gyerekvállalás ideje. A fiatalság élvezi az egyedüllétet, az elköteleződés hiányát. A "divatos" szingli úgy van egyedül, hogy sosincs egyedül: programokra, partikra jár, körülveszi magát barátokkal, munkával, s szinte tudomást sem vesz arról, hogy ő egyedül van.
Az egyedüllét másik "tipusát" képviseli viszont az az egyedül élő, aki nem menekül emberek és történések sűrűjébe, inkább csendesen, visszahúzódottan él, magának. Szinte lemondva az életről, a boldogságról saját csigaházába bújik vissza, mások számára megközelithetetlen és kiismerhetetlen.
Egyedülálló vagyok én is, de nem tartozom sem egyik (szingli), sem a másik csoportba (magányos). S mivel nem vagyok egyedül ezzel az "állapottal", néhány sorstársammal összefogtunk és egy külön programot szerveztünk a téma köré: egyedülálló nők, vagyis mit jelent ma egyedül élni, boldogulni, boldognak lenni.
A gazdagréti női programokról már kétszer is irtam. Ezen programsorozatot folytattuk a múlt héten, mikor előadónak egy férjezetlen 40-es lelkésznőt és tanárt hivtunk. Vele, az ő történetén keresztül jártuk körül az egyedüllét kérdéseit. A hallgatóság tagjai között voltak hozzám hasonló fiatal egyedülállók, akik (remélhetőleg) még előtte vannak a családnak. De voltak olyanok is, akiknek van társa, férje, családja, viszont mégis magányosan küzd a helyzetében, egyedül kell döntéseket hoznia, túlélnie. S voltak idősebbek, akik megözvegyültek vagy elváltak, s igy maradtak egyedül. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy élete során minden ember egyedül van valamikor. Mindenkinek fel kell készülnie arra, hogyan éli meg a magányos, egyedül töltött napokat. Történésekbe menekül, vagy magára zárja az ajtót?
Egy másik gondolatom, hogy jó lenne megszabadulni a stigmáktól. Szeretjük az embereket csoportokba, tipusokba sorolni. S hát az egyedülállókat nehéz megfelelő helyre tenni. Illetve igencsak könnyű őket a kakukktojás kategóriába sorolni. Az átlagember úgy viszonyul hozzájuk (s hozzám), mintha fogyatékos, dilis, vagy legalábbis nem normális lennék. Mert hogyan történhet az meg, hogy valaki huszon-harmincon-negyven éves korára még nem házasodott meg, nem szült gyereket?
Én inkább megforditanám a kérdést: hogyan lehet, hogy felszinesen örülünk mindazoknak, akik éretlenül vagy meggondolatlanul házasodnak, szülnek, mindegy, hogy kitől és hogyan, de nem nézünk a kapcsolat mélyére, vagy a másik ember lelkébe, csak örülünk az esküvőn és értetlenül sajnálkozunk, mikor válásra (vagy más tragédiára) kerül sor?!
Zárásul a fenti képre utalnék. Mindannyian egyedül vagyunk. Életünk, lelkünk magja egy sérülékeny burokban él, fejlődik. S ha beérett, a burokból kihullva termőföldet talál, találkozik társával (vagy társaival), s növekedésnek indul, megsokszorozza önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése