Ho-ho-hóóó

Idén a tél igencsak megváratott minket. A karácsony ragyogó napsütésben telt, s a mínuszok is csak januárban köszöntöttek be. Január vége volt, mire az első hó megérkezett hazánkba.

Ahogyan írtam, vidéken szépen behavazódott a táj, jó kis fennakadást okozva a közlekedésben. A katasztrófavédelem "felkészülten" várta a havazást: esett pár centi (na jó, valahol 12-25 centi) hó, s máris megállt az élet.

Mindeközben a tengerentúlon egész januárban "katasztrófahelyzet" van: mínusz 13 és 25 fok a Középnyugaton, ahol én is éltem, s havat soha nem látott vidékeken (Texas, Georgia, Alabama) fagypont alatti hőmérsékletek, a keleti parton süvítő szelek. Míg odaát a naponta lezúduló félméteres havat is képesek kezelni, ideát az egyszeri alkalommal lehulló 25 centi is megakasztja a fogaskerekeket.

Budapestre a magyar vidéknél is később, szinte január utolsó napján jött meg a hó. Reggel el se akartam hinni a fehérre festett elém táruló képet. Gyerekként ujjongtam a szálló hópelyheknek és a sok szürkeség után megtisztult, kifehéredett tájnak. Még az sem zavart, hogy a busz csak vánszorogva haladt az úton és hogy lefagyott a fejem, kezem mire beértem. Idén egyetlen egyszer kellett csak kiásnom (na jó, letakarítanom a hótól) az autót. Tavaly és a korábbi években napjában 3-szor is előadtam odaát a kiásós, hóleseprős, bemelegítős történetet.

Idén hiányzott a tél. A hó. Az amerikai.
Lehet, hogy pótolni kellene valami téli tájas síeléssel vagy korcsolyázással.

Pihenés Makovecz módra

Ezen a hétvégén Makovecz Imre által tervezett csodás épületek gondoskodtak arról, hogy kipihenjem az elmúlt hetek fáradalmait. Kedves barátaim meghivására utaztam Kecskemétre, s magam sem gondoltam, milyen nagyszerű programokban lesz részem.

Budapestet elhagyni már maga a feltöltődés kezdete. A várost idén elkerülte a tél. Most, mikor a minuszok és a hó megérkezett Magyarországra, a főváros legalább 5 fokkal melegebb és hónélküli volt. A várost magam mögött hagyva viszont behavazott táj és téli hangulat fogadott.

Kedves barátaim egy Kecskemét melletti tanyán élnek egy mézeskalács-házikóban. A házat Makovecz és tanitványai tervezték és a tulajdonosok gondos keze munkája nyomán (főként az asztalos-fafaragó férjnek köszönhetően) lett mesésen modern, ám mégis hagyománytisztelő otthon.

Kivül bontott téglából készült lábazat, mutatós ivelt bejárat és hatalmas kör ablak látszik. Odabent melegséget árasztó famennyezet, terracotta kőburkolatok és parketta. A ház szive a búbos kemence, ami a konyha felől sütőként, a nappali oldalában viszont meleg kályhaként funkcionál. Épp egy hatalmas kenyér kandikált ki belőle, mikor megérkeztem. Egy ilyen házikóban csak jó élmények vártak: finom falatok, mosolygós koccintások és pihentető álmok (hosszú idő után igazán szépeket álmodtam a kemence melegében).

A vidéki idill viszont itt még nem ért véget. Vasárnap Makóra autóztunk, ahol két éve nyilt meg a Hagymatikum, egy hatalmas gyógyfürdő komplexum, ami Makovecz Imre utolsó alkotása. Az egész épületet a hagyma forma határozza meg: hatalmas kupolák alá kerültek a medencék, a fogadótér, s a hagyma héjához hasonlóan sorakoznak a kiszolgáló helyiségek a központ körül.

A makói viz jódos-sárga, csaknem 40 fokos. A relaxáló programot a benti medencékben és a kinti párába burkolózott vizben kezdtük. Majd eztán jött a csodás meglepetés: a közfürdő szauna részlege a legjobb wellness szállodákat idézi. Van itt hagyományos finn rönk-szauna, infra, aromaterápiás, fényterápiás szauna, gőzfürdő. A lehülést merülőmedence, jég, hideg zuhany és a behavazott udvar szolgálták.

Makón egyébként 11 (!) Makovecz-épület található. Jó kis kóstolót kaptam az alföldi vendégszeretetből, a sik vidék bájából. Azt hiszem, lesz még okom ide visszatérni.

Hagymatikum weboldala

Zsindelyné Tüdős Klára

Zsindelyné Tüdős Kláráról először egy divatlapban olvastam. A 20. században ő volt az a divattervező textilművész, aki a tradicionális magyar himzéseket és ruhaformákat beépitette a modern köznapi viseletbe.

Az Operaház ruhatervezője volt, saját szalont vezetett, elegáns palotás ruhákat és estélyiket készitett.

Nemrég találtam tőle egy vékonyka könyvecskét, amelyik nem annyira a ruháiról, inkább a hétköznapjairól szól. Hivő református asszonyként naplót vezetett és irásait a korabeli református lapok is megjelentették. Egy bölcs, de egyszerű és tisztaszivű asszony irásai ezek.

Gondolatait nem maga miatt irja: nevelni próbálja velük kortársait, s a nála fiatalabb generációkat. Bár a 20. század korábbi időszakában irt, irásai még ma is aktuálisak. Ir háztartásról, segitőkészségről, adományozásról, házasságról és gyereknevelésről.

A könyvecske cime: Isten markában.

Kastélyszálló

Vidékre, Mándokra hazamenni nem mindig felelmelő érzés. Sokszor a szegénységet, a nélkülözést, a munkanélkülieket és a pusztulást látom. Most viszont az épülő-szépülő, fejlődő Mándokot láttam!

A falu-város központjában található a 18. században épült Forgách-kastély. Anno első osztályos koromban még iskola működött az épületben, amit bezártak. Ezt követően az kastélynak elég hányatott sorsa volt: többször váltott tulajdonost, az önkormányzattól az államhoz, majd civil szervezetekhez és vállalkozókhoz került. Többször lángot kapott, leégett a teteje, elhordták az ablakait, megbontották a keritését.

Most viszont fordulat következett be: jelenlegi tulajdonosa pénzt és energiát nem sajnálva több helyen is pályázott támogatásért, mig végül többszáz millió forintos költségvetéssel nekiállt a felújitásoknak. Mostanra elkészült a kastélypark: az ős platánok, gesztenye-fasor és tulipánfa mellé sétányokat, bokrokat, fákat telepitettek, tavaszra már zöldellni fog! Körbekeritették a kastélykertet, s jelenleg a beltéri munkálatok zajlanak.

Ha minden jól megy, ez év végére elegáns kastélyszálló nyilik itt! Volt szerencsém bejárni az épület belsejét: lesz benne 11 szoba, étterem, wellness kültéri és beltéri medencékkel, konferenciaterem. Ha elkészül, az én titkos álmom is megvalósul: középiskolában órai feladatként komplett szállodát terveztem az akkor még romos kastélyépületbe.  Csaknem 20 évet kellett várni, hogy ez valaki más által megvalósuljon. Ha a gazdája nem is, de a vendége még lehetek ennek a csodás épületnek :-)

Osztálytalálkozó

Az elmúlt hétvégén került sor a középiskolás osztálytalálkozómra. A nyiregyházi Sipkay Barna Szakközépiskola első (!) kéttannyelvű idegenforgalmi tagozatán végeztünk 1997-ben. Pontosan 16 és fél éve. Épp ideje, hogy összejöjjünk. Összejöttünk.

Mikor először hallottam az osztálytalálkozó hirét, nem tapsikoltam örömömben. Mit kezdjek én a több, mint 15 éve nem látott, s egyébként is csak érintőlegesen ismert egykori osztálytársaimmal? Aki fontos volt nekem anno, az fontos még ma is. Kb. 4-5 emberrel tartom a kapcsolatot, tudunk egymásról, velük nem kell külön osztálytalálkozóra mennem, hogy találkozzunk. Aztán mégiscsak rávettem magam: talán érdekes lenne találkozni a másik 30 emberrel, megnézni, mennyit változtak, mire jutottak, mire emlékezünk még a középiskolás évekből.

Az iskola épületében találkoztunk. Számunkra nem az iskola, annak fizikai valója jelenti a köteléket, hanem az emberek és az ott elhangzottak. A suli még mindig a régi helyén áll, a tantermünket nem tudtuk megtalálni (több termet is magunkénak tudtunk anno), igy találomra foglaltunk el egy termet a rögtönzött osztályfőnöki órára. Az ofő hozta a formáját: néhány anekdotába illő régi történetet elevenitett fel rólunk a maga sajátságos humorán. Mi meg a saját magunk sztorijaira kevésbé, inkább másokéra emlékeztünk: az órákról sorozatosan elkésőkre, puskázós sztorikra, bűntetéssel járó szabotázs-akciókra. Ahogy az osztályfőnök kiemelte: nyitott, a kereteket feszegető társaság voltunk, de nagyon tudtuk, hogy mit akarunk.

Akad köztünk, aki az iskola után külföldre sodródott: van aki Amerikában, Ausztriában, vagy éppen Görögországban él, ott alapitott családot, ott él és dolgozik. Többen töltöttünk hosszabb-rövidebb időt külföldön, hogy aztán mégis hazatérjünk, s idehaza próbáljunk szerencsét.
Főiskolára, egyetemre többnyire más városokba mentünk, ám néhány "ős-nyiregyházi" mégis visszatért és itt valósitja meg magát. Jónéhányan viszont a fővárosban vállalunk munkát.
Családi állapot tekintetében a többség házas, vannak néhányan elváltak és néhányan még függetlenül. Gyerekszám 0-3 között van, a legkisebb pár hónapos, a legnagyobb 14 éves. Diplomáink és nyelvvizsgáink száma átlag kettő.

Jó volt egy estére visszautazni az időben. Találkozni, és megállapitani, hogy az évek telnek, viszont mi nem öregszünk: szinte ugyanúgy nézünk ki mint egykor. Humorunk és mesélőkedvünk jobb, mint valaha, s a mostani találkozón felbuzdulva lesz még folytatás.

Jövőre veletek ugyanitt. Vagy valami hasonló.

Egyedülálló

Az egyedülálló szó egyszerre pozitiv és negativ. Pozitiv, ha arra gondolunk, hogy valami annyira különleges, hogy csupán egyetlen van belőle a világon. Alleinstaendig, exceptional, páratlan. Negativ viszont, ha az egyedül élőkre, magányosokra és szinglikre gondolunk. Most ezzel az oldallal foglalkozom.

Sokan úgy gondolják, hogy egyedül élni, csak magunkkal foglalkozni vagány, divatos, trendi dolog. A "szingliség" elterjedt, kitolódik a pártalálás, esküvő és gyerekvállalás ideje. A fiatalság élvezi az egyedüllétet, az elköteleződés hiányát. A "divatos" szingli úgy van egyedül, hogy sosincs egyedül: programokra, partikra jár, körülveszi magát barátokkal, munkával, s szinte tudomást sem vesz arról, hogy ő egyedül van.

Az egyedüllét másik "tipusát" képviseli viszont az az egyedül élő, aki nem menekül emberek és történések sűrűjébe, inkább csendesen, visszahúzódottan él, magának. Szinte lemondva az életről, a boldogságról saját csigaházába bújik vissza, mások számára megközelithetetlen és kiismerhetetlen.

Egyedülálló vagyok én is, de nem tartozom sem egyik (szingli), sem a másik csoportba (magányos). S mivel nem vagyok egyedül ezzel az "állapottal", néhány sorstársammal összefogtunk és egy külön programot szerveztünk a téma köré: egyedülálló nők, vagyis mit jelent ma egyedül élni, boldogulni, boldognak lenni.

A gazdagréti női programokról már kétszer is irtam. Ezen programsorozatot folytattuk a múlt héten, mikor előadónak egy férjezetlen 40-es lelkésznőt és tanárt hivtunk. Vele, az ő történetén keresztül jártuk körül az egyedüllét kérdéseit. A hallgatóság tagjai között voltak hozzám hasonló fiatal egyedülállók, akik (remélhetőleg) még előtte vannak a családnak. De voltak olyanok is, akiknek van társa, férje, családja, viszont mégis magányosan küzd a helyzetében, egyedül kell döntéseket hoznia, túlélnie. S voltak idősebbek, akik megözvegyültek vagy elváltak, s igy maradtak egyedül. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy élete során minden ember egyedül van valamikor. Mindenkinek fel kell készülnie arra, hogyan éli meg a magányos, egyedül töltött napokat. Történésekbe menekül, vagy magára zárja az ajtót?

Egy másik gondolatom, hogy jó lenne megszabadulni a stigmáktól. Szeretjük az embereket csoportokba, tipusokba sorolni. S hát az egyedülállókat nehéz megfelelő helyre tenni. Illetve igencsak könnyű őket a kakukktojás kategóriába sorolni. Az átlagember úgy viszonyul hozzájuk (s hozzám), mintha fogyatékos, dilis, vagy legalábbis nem normális lennék. Mert hogyan történhet az meg, hogy valaki huszon-harmincon-negyven éves korára még nem házasodott meg, nem szült gyereket?

Én inkább megforditanám a kérdést: hogyan lehet, hogy felszinesen örülünk mindazoknak, akik éretlenül vagy meggondolatlanul házasodnak, szülnek, mindegy, hogy kitől és hogyan, de nem nézünk a kapcsolat mélyére, vagy a másik ember lelkébe, csak örülünk az esküvőn és értetlenül sajnálkozunk, mikor válásra (vagy más tragédiára) kerül sor?!

Zárásul a fenti képre utalnék. Mindannyian egyedül vagyunk. Életünk, lelkünk magja egy sérülékeny burokban él, fejlődik. S ha beérett, a burokból kihullva termőföldet talál, találkozik társával (vagy társaival), s növekedésnek indul, megsokszorozza önmagát.

Dokufilmekkel Amerikába

A 2013-as évet csaknem teljes egészében újra Magyarországon töltöttem. Kimaradtam igy számos amerikai-magyar programból. A lemaradást filmekkel pótolom: köszönhetően a technikának és lelkes filmeseknek, az elmúlt hónapok eseményeiről összefoglalókat kaptam, amiket most sorban összegyűjtöttem és újra néztem. Annyira jó volt újra látni az ismerős arcokat, hallani a furcsa, amerikás magyar beszédüket és átélni velük a programok izgalmát.

Még a nyáron volt Washingtonban a kéthetes Smithsonian Folklife Festival. Itt a magyar népi kultúra volt a diszvendég. A Duna TV csaknem egyórás műsort készitett a kiutazó magyar művészekkel: zenészekkel, táncosokkal, énekesekkel. A műsorban megszólalnak a szervezők és a clevelandi hagyományörző magyarok is. Jaj de jó volt őket látni! Ha arra gondolok, hogy majdnem dolgoztam ezen az eseményen, összeszorul a szivem. De valamiért igy kellett lennie: itthonról, többezer kilométerről követtem csak a programjukat.
A dokumentumfilm itt látható.

A másik nagy népzenei program Clevelandhez és az ottani Regös csoporthoz kötődik. 2013. novemberében 40 éves jubileumát ünnepelte az a néptánccsoport, amelynek mai tagjai kivándorolt magyarok Amerikában született unokái és gyermekei, ahol kézzel készitik, himzik a viseleteiket, és olyan népdalokat énekelnek "őshazai" átéléssel, amiket én még nem is hallottam. Ennek a rendezvénynek az előkészitésében is volt egy kicsi részem: több mint egy évvel ezelőtt már elindultak az előkészületek, a program összeállitása és kommunikálása.
Pigniczky Réka filmjét nemrég a Duna TV vetitette, itt megnézhető. A film második része január 19-én kerül műsorba.

S végül egy másik novemberi, hálaadási program. Az immár 53. alkalommal megrendezett Magyar Találkozó és Bál Clevelandben. Ezen a programon háromszor is részt vettem, kétszer elő is adtam ott. Csodás báli képek őrzik a hangulatot és a jóbarátok mosolyát. Nagyon jó volt egy rövid összefoglalóban megnézni, hogy milyen műsorok, előadások és vendégek voltak idén. A kisfilm itt található.

Jómagam ezekkel a hirekkel és filmekkel repültem át lélekben az óceán túlsó partjára. Hogy aztán a valóságban és szivemmel is megérkezzek Magyarországra, ahol sokkal nehezebb magyarnak lenni és maradni, mint odaát.

Piros

Az elmúlt karácsonyi és adventi időszak szine a piros volt nálam. A legtöbb karácsonyi diszem piros, hol fehér, hol arany szinezéssel, csillámokkal.

 

Még mielőtt elővettem volna az ünnepi diszeket, már beszereztem egy ütős piros darabot: egy tűzpiros kabátot. Ez lett a téli ünnepi szerelésem, karácsonyi ruhadarabom. Ez a kabát emelt ki a szürke-fekete-sötét tömegből, a legörbülő szájú és szomorkás arcok közül. Mert pirosban csak mosolyogni lehet, csillogó szemmel és elszánt lélekkel.

 

Piros lett az ágytakaróm is. Erről irtam már, mesetakaróm Amerikából érkezett.

 

Aztán a legnagyobb piros meglepetés egy nappal karácsony előtt érkezett egy csillogó piros autó képében. Március óta nem volt autóm. Teszteltem, hogyan és meddig birom kocsi nélkül. Elég jól ment a budapesti tömegközlekedés, a vidéki vonatozás és a távolsági buszozás. Nagy előny volt, hogy olvashattam jó sokat a buszon, metrón, vonaton, viszont időben, csomagban igencsak korlátozva voltam. Mostanra lett elegem a "közösségi" közlekedésből, mostanra jutottam el anyagilag is oda, hogy önállósodom: most már nem engem szállitanak, hanem én szállitok. Leginkább magamat, cuccokat, jó ismerősöket.

 

Autót keresni viszont nem volt se időm, se kedvem. Pár fellángolás után elült a kocsiszemle, ám végül mégis megtaláltam a nekem való járgányt. Ime.

 

Amerikában kisautónak hivtam a mostaninál nagyobb járgányom. Itthon esetleg autókának becézhetem, hiszen magyar ill. budapesti  léptékben egy szokványos méretű járművem lett. A piros szin telitalálat. Ha választhattam volna, biztos, hogy nem sötét kocsit szerzek (nesze nektek szürkék, kékek, feketék), hanem talán fehéret, vagy valami feltűnő szinűt. A piros autókában most nem lehet nem látszódni, vagy elbújni. Igazán ütős meg akkor vagyok, amikor a piros kabátban ülök be, piros pozsgás arccal mosolyogva. Csakazértis piros.

 

2013 - a várakozások éve

Elég nehéz összegzést irnom 2013-ról. Arról az évről, amely oly sok változást, várakozást, visszatérő élményeket és mégis állandóságot hozott az életembe.

Az évet még Amerikában kezdtem. Magányos, elcsendesedős újévvel, aztán munkára való várakozással. Hiába. Március lett, mire egyértelművé vált, hogy ideje hazatérnem Magyarországra. Végleg. S hazatértem, budapesti hóesésbe, beázott lakásba, kedvtelen emberek közé. Jöttem elszántan, vágyva, tervezve. Aztán az elszántság a visszailleszkedéssel kezdett elszállni: időbe telt, mire visszataláltam a munkához, a barátokhoz, családhoz és ismerős helyszinekhez.

Közben jött egy forró nyár, belföldi pár napos kalandozásokkal, majd ősszel néhány osztrák kirándulással. Mig nyáron még elég volt a magyar tenger és a magyar táj magyar ecsettel, ősszel kezdett kevés lenni a magyar levegő: vágytam máshová, nyugatnak, Európába, mosolygós emberek és rendezett körülmények közé. Megharcoltam magamban újra az elmenés-visszatérés harcát, s végül ez utóbbi győzött: maradok.

Nem tudom mire és kire várok. De még várok. Ehhez türelem és hit kell. Nagyon. Nem menekülök, félretettem a nyúlcipőt. Ami rám vár, az itt vár. Illetve ott, ahol éppen vagyok. Kis hazámban, vidéken vagy a fővárosban, dolgozva, vagy munka nélkül, egyedül vagy párosan. Meglátjuk. Igy állok a következő év elébe.