Tavasz van, végre. Bár még sokan fenyegetnek, hogy Ohioban áprilisig tart a tél. Pár napja eltűnt az összes hó, csipognak a madarak, s a vadludak, vadkacsák párosával szelik át az eget fölöttünk.De ez nem olyan tavasz, mint otthon. Még nem látni rügyeket a fákon, zöld levélnek nyoma sincs. Nem hajtanak a hagymás virágok (pedig árgus szemekkel lesem a talajt az erdőben), igy nem láttam még krókuszt, hóvirágot, ibolyát sem. Otthon már lenne, ha máshol nem, a kertünkben. De reggel már besüt a nap az ablakon, s mivel itt már múlt héten órát állítottunk egész sokáig világos is van.
Még jó, hogy hoztam otthonról egy magyar naptárat. Így most tudom, hogy Sándor napja van, s hát szokásához híven meg is hozta a meleget. Innen is éltesse az Isten sokáig a Sándor és Sanyi ismerőseimet (vannak egy páran odahaza), a Józsefeket, Jocókat, no meg a kis Bendedekeket (főleg Bencékből lehet otthon most Dunát rekeszteni, de hát kisBencére is sokat gondolok most).
Egy érdekes tavaszi-nyári élményem volt a napokban az egyetemen. Az első tavaszi napsugaras napon pár diák kifeküdt a lépcsőre napozni. Nem volt még igazán meleg, így a tréningnadrágra, meleg pulcsira húztak hawai inget és bermuda nadrágot, s hozzá szalmakalap és napszemüveg járt. No meg jóféle karibi zene a magnójukból. A könyvtárban ülve (s a könyveim fölé görnyedve) irigykedve néztem őket.
Ha minden jól megy, holnap én is tankolok egy kis D-vitamint, s megnapoztatom magam odakint. Vagy könyv lesz a kezemben, vagy túrabot. De hogy kint leszek, az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése