Műfordítás

Ezt sem gondoltam volna, hogy Amerikában fogok a klasszikus magyar irodalommal intenzívebben foglalkozni. Már írtam arról a tanári konferenciáról, ahol előadóként szerepeltem. Említettem azt is, hogy voltak ott előadások Kosztolányiról, Máriairól, illetve az ő műveiknek angol változatairol.

Nos, most épp az egyik műkedvelő amerikai irodalmár tanárral olvasunk századeleji magyar irodalmat. Magyarul. Merthogy ő még erre is képes volt, hogy felnőtt fejjel megtanuljon magyarul. Én volnék az, aki segít neki a szövegek fordításában, megértésében. Viszont amennyire ő tud magyarul, nem nagyon igényel segítséget... Persze a régies kifejezések és szólás-mondások magyarázatánál jól jön a tudásom. No meg a versek bonyolult (s számomra is nehezen értelmezhető) nyelvtani körmondatainál. Olvasunk Kosztolányit, Csóori Sándort, no meg amerikai-magyar szerzőket, például a Clevelandben egykor élt és alkotó Reményik Józsefet, akinek a neve nekem eddig semmit sem mondott (bár odahaza nem is igazán ismert).
Tanulok én is magyart, no meg persze angolt a műfordítások által.

Memorial Day

Az amerikaiaknál minden hónapra jut egy állami ünnep. Praktikusan az ünnepnapokat hétfői napra teszik, így lehet hosszú hétvégézni, nem kell attól tartani, hogy a hétvégére esik az ünnepnap. A májusi ünnep a Memorial Day épp ma volt, a hónap utolsó napján. Ezen a napon a háborúkban elesett katonákra, hősökre emlékeznek, ezért is az ünnep neve (Emlékezés Napja).

Már napokkal ezelőtt kikerültek a nemzeti lobogók az utcákra, a kertekbe, vagy éppen a házakra. Az üzletekben nemzeti színben lehetett kapni mindent, pólótól a cukros süteményig. Jómagam kiváncsian vártam, hogy milyen formán ünnepelnek, ugyanis itt a nagy Amerikában a katonaság (Army) és a katonák, veteránok nagy becsben vannak tartva. Példának okáért az egyetememen ingyen tanulnak a katonák, persze cserébe vállalják pár évig a szolgálatot (no meg a terepszínű egyenruha viselését az órákon). Itt nincs kötelező sorozás, önként bármikor katonának lehet állni, akár lányoknak is. A nemzetért végzett szolgálatért cserébe maximális ellátás jár a katonának és családjának, leszerelése (vagy halála) után is. Így külön kórházuk van a veteránoknak, s hatalmas aparátus szervezi a családok és katonák költöztetését, áthelyezését.

A Memorial Day-en a harcokban elesett hősökre emlékeznek. Új lakhelyemen, Bedford belvárosában felvonulással, parádéval készült a település vezetése. Felvonultak a helyi vezetők (polgármester, a bírák, az iskolavezetés), a rendőrök, tűzoltók, veterán katonák, a történelmi társaság képviselői. No meg a helyi általános és középiskola zenekara (köztük játszott a vendéglátó családom egyik gyerkőce is).

A felvonulás városka főutcáján kezdődött (ami egy tipikus amerikai kisvárosi utca, üzletekkel, bankkal, városházával), majd a temetőben folytatódott. A himnusz és egyéb hazafias zenék után az ünnepi szónok szólt az egybegyültekhez, az áldozatok családjához. Felolvasták az összes helyi elesett katona nevét, kezdve a polgárháborúban elesettektől (1861-65), a világháborúk hősein át a koreai, vietnámi harcok, az öbölháború és az iraki áldozatokért. A temetőben jelképes kereszteken az áldozatok neve, koszorúzás, díszlövés, kis amerikai zászlók.

A következő nagy állami ünnep július negyedike, a Függetlenség Napja. Akkor még nagyobb felhajtás várható.

Sártábor

Cserkészek. Már megint, még mindig. A múlt hétvégén a New York állami Fillmore-ban jártam velük. Ott van a Sík Sándor cserkésztábor, egy hatalmas erdő, fenyvessel, rétekkel, barakkokkal, no meg sátorhellyel és tábortűzzel. Kétnapos akadályversenyt rendeztek most az USA keleti oldalán élő kiscserkészeknek (voltak itt Washingtonból, New Yorkból, Buffaloból, New Jersey-ből, Clevelandből), no meg Kanadából (Toronto, Hamilton, Montreal, Ottawa). Egy darabka Magyarország volt ez, eltekintve a kisgyerkőcök akcentusától nem jöttem volna rá, hogy nem Magyarországon vagyok.

Mi hozta közel Magyarországot? Az akadályverseny feladatai a magyar feltalálókról és találmányaikról szóltak. Jómagam egy négyfős állomáson az Asbóth által feltalált helikoptert népszerűsítettük. Fából ácsolt helikopterrel, életmentéssel, csomózással. De volt Teller Ede féle atombomba-robbantás, Irinyi-féle gyufa is. Szigorúan pontoztuk a gyerekeket nyelvi, énektudás, ügyesség, ismeret szempontjából. Ők meg többé-kevésbé komolyan vették a próbatételt. A bokáig érő sártenger és szunyoghad ellenére.

A nomád táborban áramnélküli barakkban, majd sátorban laktunk, s vízöblítés nélküli pottyantós budit használtunk. Vacsorára paprikáskrumpli dukált, no meg jókora tábortűz magyar népdalokkal és ifjúsági nótákkal.

Vasárnap a 'fenyőkatedrálisban' egy otthonról általam is jól ismert jezsuita atya tartott misét. Aztán sátorbontás, s mindenki hazabuszozott a saját városába. Hogy pár hét múlva a következő cserkésztáborban újra találkozzanak és együtt legyenek. Magyarosan.

Mándok Amerikában

A hétvégi washingtoni utazásunk a látnivalókon kívül egyéb izgalmas élményeket is tartogatott. Általában, ha az amerikai magyarok megkérdezik, honnan való vagyok, akkor Kelet-Magyarországot, Szabolcs megyét emlegetem, a szülőfalum, Mándok nevét nem mindig emítetem első körben. A hétvégén megtanultam, hogy nyugodtan emlegessem elsőként, ugyanis három (!) különböző emberkével is találkoztam, akik Mándokról származnak.

Épp búcsúztunk szállásadónktól, a nagyon kedves, mosolygós nyugdíjas Enikőtől, amikor kiderült: a második világháború alatt édesapja tisztiorvosként szolgált Mándokon, s innen menekültek 1945-ben nyugat felé. Ő még pici lány volt akkor, de emlékszik az udvarra, a házra, ahol laktak (a mostani polgármesteri hivatal), s az elmúlt években többször is járt Mándokon, a múlt emlékeit kutatva...

Az egyik diáktársam, az orvosgyakornok Tünde nyíregyházi, viszont ez még nem jelenti azt, hogy van is köze Mándokhoz. Pedig van! Nagyapja nálunk volt lelkész... Hát ezt még le kell nyomoznom odahaza...

A harmadik kontakt közvetve washingtoni. Anyukám odahaza, Mándokon talákozott egy bácsival, aki Cleveland feliratos pólóban feszített. Mint kiderült, épp hazatelepedett, de a lánya még Amerikában maradt, a clevelandi reptéren a reptéri buszokat, taxikat igazgatja. Ez eddig rendben is van. Viszont az imént említett Enikő épp azzal a busszal utazott clevelandi tartózkodásakor, amit a Mándokon élő bácsi lányának a férje vezetett...

Kicsi a világ? Nagyon. Vagy kevesen vagyunk magyarok, de azok mindig egymásba botlanak.

Georgetown, University

Ha választhatnék, akkor most Washingtonba költöznék, s átjelentkeznék a Georgetown University-re. A hétvégi kirándulásunk utolsó programpontja volt a georgetowni séta. Már az útikönyv ajánlása alapján nagyon vonzott ez a városrész, s nem kellett csalódnom. Igazi európai, kisvárosi hangulatban volt részünk az utcákat járva: a házak stílusa angol, az utcakép Londont idézi. Kis téglaházak, színes falak, előkertek, apró teraszok, sehol égbe nyúló toronyházak.

Georgetown főutcája az M Street (Washingtonban a számozott utcákat merőlegesen az ábécé betűiről elnevezett utcák keresztezik), ahol rengeteg kis üzlet (vagyis nem hatalmas bevásárlóközpont, hanem kirakatos, apró bolt, kávézó, cukrászda!) található, s ezen az utcán van az Old Stone House, a város legrégibb lakóháza (1765-ből). Jót piknikeztünk a régi ház kertjében, persze megnéztük belülről is az épületet. Aztán az M Street-tel párhuzamos kanálisparton sétáltunk. Egykor lovak vontatták a vizen a teherszállító hajókat, ma a turisták kedvéért látni itt pár csacsit és kikötve egy hajót, no meg a régi zsilipeket, s a modern hidakat. Nagyon hangulatos még így is, szívesen laknék a partján, a hol a raktárépületekben irodaházak és lakások vannak kialakítva. Washington folyója a Potomac, ennek a partjára is Georgetown-ban mentünk ki. A kikötőben hangulatos teraszos éttermek, no meg yachtok, a vízen evezősök.

Georgetown fő büszkesége az azonos nevű egyeteme. Itt kellett megtudnom, hogy ez az első jezsuita egyetem Amerikában, s John Carroll püspök (a drága jó egyetemem névadója) alapította. Az egyetemen 12 ezer diák tanul, s épp ottjártunkkor volt a diplomaátadó ünnepség! Így amit kihagytam Clevelandben, azt itt pótolom: élőben láttuk hogyan zajlik a filmekről már jól ismert ceremónia. Az egyetem melletti utcákban diáklakások vannak. Mivel a tavaszi szemeszter itt is épp véget ért, a szülők és a diákok épp pakoltak, költöztek haza.

Mi is innen indultunk haza, nehéz volt útra kelni, s elindulni ezt a csodás városkát.

Washington D.C.

Washington a kedvenc amerikai városom (egyelőre). Rengeteg a zöld (parkok, fasoros utcák, közterek), sokan járnak biciklivel, no meg a jól kiépített tömegközlekedéssel, alig lehet választani a múzumok és kiállítótermek kínálata közül, s persze az itt élők többsége az állami hivatalok megbecsült alkalmazottja. Tudnék itt élni...

A tavaszi félévben egy dolog tartotta bennem a lelket: ha vége a télnek, akkor irány Washington! Ugyan csak egy hétvégére, de akkor is: elhagyom Ohiot, a megszokott közegem, s látom az USA fővárosát, tavasszal, amikor a legszebb! S eljött hát ez a hétvége is. Kb. 7 óra autóval az út, át Pennsylvania és Maryland államon, majd esti érkezés a városba. Egy hétvége alatt csak egy átfogó képet kaptunk a városról, egyetlen épületbe, múzeumba se tudtunk bemenni, viszont amit lehetett, azt gyalog bejártunk.

Túránk a Mall-nál kezdődött, ami az a hatalmas park (nemzeti park, parkőrökkel, túravezetőkkel), aminek egyik végében a Capitolium magasodik, a másik végén a Lincoln-emlékmű, s a kettő között a park szélén sorakoznak a múzeumok és kormányzati épületek, s persze a Fehér Ház. Felsorolni is lehetetlenség mindent: a Capitolium (kongresszus épülete) mögött a Kongresszusi Könyvtár (a világ legnagyobb könyvtára, 12o nyelven gyűjtenek folyóiratokat, kiadványokat), a Legfelsőbb Bíróság (ahol nem kis ügyek dőlnek el), minisztériumok, botanikus kert, szoborkert, a Smithonian Múzeum számtalan épülete, Indián Múzeum, Amerikai Történeti Múzeum...
A Fehér Ház a park közepén, a Nemzeti Kincstár épülete mellett van. Fehér, nagyon, s megközelíthetetlen. A kerítésnél mégis turisták sokasága fotózkodik, az egyébként kis méretű épület előtt. A park nyugati felében vannak a nagy nemzeti emlékművek: A Washington-emlékmű egy hatalmas obeliszk, fent a legszebb kilátás a városra (állítólag). Mögötte a világháborús emlékmű, majd a Vietnámi-emlékmű, ahol mind az 58 ezer elesett amerikai katona neve kőbe vésve megtalálható, a park szélén lévő dombon a Lincoln Memorial, benne Lincoln elnök hatalmas szobra, a park déli részén a tó partján pedig a Jefferson Memorial, ami a római Pantheon mintájára készült.

A kormányzati negyed a leglátványosabb része a városnak. Ezen kívül van néhány pont, ahol pezseg az élet, tele kávézókkal, éttermekkel, a teraszokon üldögélő fiatalokkal. Ilyen gyűjtőpont a Dupont Circle, mi ide ültünk be estére, de hasonló a U Street is.

Washingtoni tartózkodásunk apropója egyébként a magyar követségen szervezett Homecoming konferencia volt. Érdekes volt a követség dolgozóival, diplomatáival beszélni, no meg persze a magyaros finomságokat megkóstolni (már nem Kovács Lázár a chef). A CTP részéről mi is tartottunk egy bemutatkozó előadást, aminek a sikerét a rengeteg kérdés, hozzászólás is mutatja. A követségen dolgozók szolgálati ideje egyébként épp most jár le, lehet hogy pályáznom kellene...

Néhány tudnivaló még Washingtonról. Az USA-ban van egy Washington állam, fent északnyugaton, de ennek semmi köze a fővároshoz. Washington D.C. önálló kormányzati egység, egyik államhoz sem tartozik, Maryland és Virginia határán fekszik. A városban közel egymillióan laknak, de a környező területről többmillióan töltik itt a napjaikat, főként az itteni hivatalokban dolgoznak. Washingtonban nem találunk gyárakat, hiszen kifejezetten azért hozták létre a várost, hogy főváros legyen. Mérnökök tervezték meg az utcákat, a középületeket, amelyek stílusa nagyon hasonlít a budapesti neoklasszicista épületekre, csak éppen itt hihetetlenül tiszta és hibátlan minden. Kicsit amolyan polgári-arisztokratikus hangulata van itt mindennek, no meg persze az árak, a megélhetés is az egeket éri. A városban mindig a feketék voltak többségben, hiszen épp a főváros igyekezett képviselni a demokrácia által megtestesített szabad eszméket. Jelenleg a feketék mellett rengeteg egyéb idegen (ázsiai, dél-amerikai) arcot látni.

Hát ennyit elsőre Washingtonról. Legközelebb egy múzeumi kultúrprogramot tervezek, remélem lesz lehetőségem idejutni még.

Pennsylvania

Pennsylvania az az állam, ahol Ohion kívül a legtöbbet jártam. Ugyanis ez az állam nyugaton határos velünk, s ha nyugat felé (mondjuk New York államba vagy Buffaloba) utaztam, akkor elkerülhetetlenül átmentem Pennsylvanián.

Eddig az északi részét láttam, az Erie-tó partját, s az Erie nevű várost, ahol szintén van egy CTP-s diák. Az északi rész nem sokban különbözik Ohio-tól: sík, szőlőültetvények, tó. Ugyan már rég terveztünk egy utat Pittsburgh-be (mivel ez a legközelebbi nagyváros Clevelandhez, csak 2 óra autóval), most jártam először erre, s most is átutazóban. Pittsburgh-öt sokszor hasonlítják Clevelandhez: mindkettő ipari város (volt), nagyjából együtt fejlődtek, a legtöbb magyar is erre a két részre koncentrálódott, sokan dolgoztak a pennsylvaniai bányákban, üzemekben. Viszont az ipar leépülésével Cleveland jobban, Pittsburgh kevésbé épült le: itt jobban odafigyeltek a város hírnevére és arculatára, s hamar váltottak ipari irányról kulturális irányra. Ottjártunkkor ezt láthattuk is. A Mount Washington-ról nagyszerű panoráma nyílik a városra. Lent az Ohio folyó kanyarog (ja, Ohio államban még nem is láttam ezt a folyót), fölötte hidak, no meg a belváros felhőkarcolói és pezsgő élete. Ide még érdemes lenne visszatérni az Andy Warhol Múzeum és a Pittsburgh Steelers foci-stadion miatt többek között...

Pittsburgh-öt elhagyva délnyugatnak haladtunk, s több történelmi csatahelyszín mellett (Gettysburgh, Harrisburgh) elhaladtunk. Hangulatos dimbes-dombos itt a táj, az Apalache-hegység húzódik itt (jó volt az ohiói sík után egy kis változatos tájat látni).

Ami a mostani átutazásba nem fért bele, az Frank Lloyd Wright Falling Water (Vízesés) nevű csodaháza. A leghíresebb amerikai építész leghíresebb alkotása egy patakra, vízesésre épült a 3o-as években... Tárlatvezetéses megtekintése még várat magára.

Utunk elhaladt Somerset mellett, ahol 2oo1. szeptember 11-én a terroristák által eltérített negyedik utasszállító gép lezuhant, s így a washintoni célpont helyett "csak" a fedélzeten ülők haltak hősi halált. Valóban hősök voltak ők, ugyanis a kutatások szerint ők kényszerítették földre a gépet... Most épp emlékművet építenek a helyszínen, a tragédia 1o. évfordulóján adják át.

Pennsylvani-áról még néhány tudnivaló. Az egyik legelső állam volt, William Penn angol kereskedő hozta létre, a nevét is róla kapta (majdnem Transylvania...). Az Egyesült Államok alapító okiratát aláíró 13 állam között volt. Fővárosa Philadelphia (igen, ide is el kell még jutnom, ez volt az USA első fővárosa), az államban kb. 12 millióan laknak, nagyjából Ohioval egy súlycsoport. Szóval Pennsylvania történelmi szempontból a legek állama.

Költözés

Változások. Félév vége, nyári kurzus kezdete. Nagy kérdések: hazautazom-e a nyáron, vagy maradok itt, s kihasználom az USA-ban töltött időt? S mindeközben költözés.

Eltelt majdnem egy év, s lejárt a szolgálatom a családnál, ahol eddig laktam. Szolgálat. Mégha kezdtem is azt érezni, hogy a család részévé válok, rá kellett jönnöm: ez az állapot csak átmeneti, s ők nélkülem is egy kerek egészet alkotnak, én meg velük, vagy nélkülük is magam vagyok. Aztán mielőtt elkezdtem volna új szálláshelyet keresni, máris házhoz jött a megoldás: egy másik család felajánlotta, hogy náluk lakjam, jutányos áron, különállóként. Vannak itt is gyerekek, négyen, már nagyobbak. Így felvigyázást már nem igényelnek, viszont örülnek minden "vendégnek". Szóval egyik családból a másikba csöppentem. Igaz a mostani is magyar, de már Amerikában született minden tagja.

Tanulom magam. Hogy milyen egy családban, vagy egy családdal, egy család mellett élni.
Közben persze fel-felmerül a gondolat, hogy vajon jobb lenne-e külön, függetlenül lakni, vagy néhány diáktársammal együtt.
Otthon. Valahol.

Cserkészek

Kiscserkész már nem leszek, de nagycserkész még lehetek. Kezdek beépülni az amerikai magyar cserkészetbe. Becserkésztek. Legelső clevelandi élményem a tavaly szeptemberi cserkésznap volt, aztán kántálás karácsony előtt, húsvéti locsolás idén tavasszal, s most hétvégén az éves cserkészbál. Két hét múlva akadályversenyes hétvége, ahová önkéntes segítőként mennék, s felmerült, hogy a nyári táborukban is segédkeznék. Én, aki cserkész nem, s kisdobos-úttörő is csak épphogy voltam...

Arról már nem is szólok, hogy épp a fő-cserkészcsapat vezetőjének családjához készülök költözni... Szóval ha akarnám se hagyhatnám ki a programjaikat. Viszont minél többet látok belőlük, annál inkább csodálom az elszántságukat. Ahogyan a magyar történelmet, zenét, táncot, irodalmat, éneket átadják az ifjaknak. Idén 6o éves a clevelandi cserkészet, s még ki tudja hány évet él meg. Épp a hétvégi bálon mutatták be a 16 éves elsőbálozókat, s hála Istennek van utánpótlás a magyarok körében. Persze a nevek már vegyülnek, van ahol amerikai az egyik szülő, s van ahol bár mindketten magyarok, de mégis amerikai nevet kap a gyerkőc. A cserkészet olyan, mint egy nagy család: több generáció van együtt, van aki tanít, van aki aktív ifjú résztvevő, van aki szülőként, nagyszülőként nosztalgiázva gondol a régi időkre.

A cserkészetről jómagam nem sokat tudok, a legtöbbet az itteniektől tudom meg. Így azt is, hogy Magyarországról a második világháború környékén került külföldre a cserkészet, néhány nyugatra emigrált fiatal szétszóródott a világban, s vitte magával a cserkészet alapjait, tudományát. Odahaza a háború utáni szocializmusban cserkészet nem nagyon létezett, így a rendszerváltás után a külföldi magyarok hozták vissza a cserkészek tudását az óhazába. Mint valami kincset, zászlót őrzik a tudást, s gazdagítják, ápolják azt. Hihetetlen, hogy többet tudnak a magyarságról, mint én vagy az otthon élők... Idén nyáron például háromhetes gyűjtőkörútra mennek Magyarországra, Felvidékre, Kárpátaljára. Az országjárás mellett még fellelhető táncokat, zenéket, kézimunkákat gyűjtenek.

Félév vége, nyár eleje

Úton vagyok, félúton. Lezártam a második félévet, nem is akárhogyan. Csupa A-t kaptam, ami 94 százalék fölötti teljesítményt jelent. Hú, kemény időszak volt, szünetmentes határidőkkel. Az olvasnivalót mindenhová magammal vittem, idehaza meg a számítógép billentyűzetét nem a blogbejegyzéseimmel, hanem a számtalan beadnivalóval gyötörtem.

Tanultam média jogot, a végére egész jól belejöttem. Az egyik fejezet anyagát én adtam elő, két jogi esetre is írtam megoldást, no meg persze vizsgateszteket. A jogról továbbra is ugyanaz a véleményem: minden igaz, s annak az ellentetje is. Főként igaz ez az amerikai jogra, ahol az 5o államban eltérhetnek a szabályozások, s jogi esettől, bírótól függ a döntés.

Volt kutatási órám, egy szakdolgozatnyi irományt gyártottam hozzá. Ennyi szakcikket még sosem olvastam (persze a kötelező könyv-olvasmányok mellett), no meg statisztikai elemzéseket végeztünk a gyorstalpaló órám keretében. A tanárom eszméletlen agy: az elmúlt 5o-6o év tudományos kutatása, médiatörténése évre pontosan a fejében van, s mindezt sziporkázó (és számomra gyakran érthetetlen) humorral adja elő.

A PR-órám a nagy kedvenc. A tanárunk a sivár előadások és sok tankönyv helyett valós történéseken keresztül tanított: cégvezetőket hívott meg előadni, minket pedig egy projekt keretében működő szervezetekhez, konkrét kommunikációs feladatra küldött ki. Így keveredtem én a clevelandi filmfesztivál szervezői és kulisszái közé. A tanárom fő jelszava: a kevesebb néha több (ezzel én is maximálisan egyetértek), keveset mond, de azt komolyan kell venni és alkalmazni.

Félút, legalábbis az én fejemben. Elvileg 5 féléves a képzésem. Ha összehúzom magam jövő ilyenkor már a végzésre készülhetek. De ehhez továbbra sem lazíthatok: épp egy nyári órát nyomok, s az őszi, jövő tavaszi félév sem lesz gyerekjáték, szakdolgozatírással, záróvizsgával...

A hétvégén van az itteni diplomaosztó (commencement, graduation). Az időjárás nem kedvez a graduálóknak, folyamatosan esik az eső. Így a szép zöld park helyett egy sátorban kerül megrendezésre az ünnepség. A lényeg, hogy jövőre nekem süssön a nap, s legyen aki velem ünnepel!

A szomszéd kertje

A szomszéd kertje mindig zöldebb - mondja a mondás. De ez most tényleg így van. Ugyanis az én kertem messze van innen, nem tudom gondozni, s így akárki kertje szebb lehet ennél... Nincsenek itt a szobanövényeim, az ilyenkor már ezernyi virágot hozó muskátliládáim az erkélyről. S nincs a sarkon a kertészet sem, ahová hazaúton beugorva hétről hétre megújíthattam a növényeimet árvácskával, kövirózsával, primulával...

Azért hihetetlen, hogy itt milyen zöld gyepek vannak. Mondjuk ennyi eső után ezt nem csodálom, szivacsos a fű, mikor rajta járunk. A tavasz abszolút beköszöntét jelenti, hogy az itteni népek eltették a hólapátot, s a hóeltakarító gépet, s előtolták a fűnyírót. Ez itt a helyi sport: munka után hazatérve fűnyírótologatás. A menőbbek szakértő gyepszervízt hívnak, akik kijavítják a tél által károsodott részeket, s mérnöki pontossággal nyírják a zöld mezőt a ház körül. A gyep között gyomot még véletlenül sem látni, elszórt virágokat (százszorszép, pitypang) is tervezetten, a fűbe építve találni.

Azért a kerti munkának adtam egy esélyt, hogy megtaláljon. A takarítás mellé kertgondozást is bevállaltam. S milyen felüdítő volt kint dolgozni, talicskát tologatni, s könyékig, no meg bokáig sárosnak lenni! A szomszédok látva tüsténkedésem kérdezték is, hogy honnan értek a kerthez. Nekik ez külön tudomány, s jó pénzért szakértőt hívatnak hozzá. Nekem ez veleszületett adottság, meg némi vidéki háttér és természet iránti lelkesedés.

Azért remélem, fogom még a földet túrni a saját kertemben is, s fogom még a munkám saját virágait és gyümölcseit élvezni.

Májusi eső

A májusi eső aranyat ér - mondja nagyapám otthon. Ha ez érvényes Ohio-ra, akkor én már rég aranybányát nyithatnék. Ugyanis itt a hosszú telet, a márciusi, április eleji hóesést állandó esőzések követték. Nagyjából ha egy fél napra kisütött a nap, már örülhettünk. Így a tél után valódi őszi hangulat lett, kopasz fákkal, szürke avarral, s esővel.

Aztán jött a május, na majd most, megjön a tavasz - biztattak az itteniek. De nem. Nagyjából a héten kezdtek kizöldülni a fák (persze még mindig vannak halottnak tűnő kopasz egyedek), s virágozni a gyümölcsfák, díszfák, bokrok. Amilyen színes volt az ősz, olyan színes most a tavasz, így május közepe felé. Ami késett, az most egyszerre nyílik: az otthoni márciusi ibolya, nefelejcs, áprilisi nárcisz, májusi tulipán, az orgona, a tulipánfa (magnólia) mind most indult neki. Még szép, hiszen anyák napja van.

Az amerikaiak nem május első, hanem második vasárnapján ünneplik az édesanyákat, nagymamákat, keresztmamákat. A temetőt ellepték a virágcsokrok, a templomokat a családok, a gyerekek a suliban apró meglepetéseket készítenek (s cserébe itteni jó szokás szerint egy rakás édességet kapnak).

Anyák - csodálatot, hódolatot, s elmondhatatlan hálát érdemelnek. Mert emberfeletti, amit ők véghezvisznek: szülnek, nevelnek, segítenek, támogatnak, s ez nem szűnik meg sohasem.

Ezt köszönöm az én édesanyámnak, hogy olyan, amilyen ő csak egy van, s épp nekem.

Hála érte.

Királyi esküvő vs. Bin Laden

Az elmúlt hetek két legnézettebb, legolvasottabb híréről írok. Eme két neves esemény mellett eltörpül a japán földrengés, vagy a mostani alabamai tornádó híre.

A múlt pénteki királyi esküvőt az amerikaiak csaknem 1o százaléka élőben követte figyelemmel. Ez azért nagy eredmény, mert hajnali négykor kellett felkelni hozzá. Én beértem a napközbeni összefoglalóval, s néhány képkockával. Persze aznap minden erről szólt: William és Kate, vagyis az angol Vilmos herceg és újdonsült felesége szerepelt az összes tévécsatornán, online hírportálon. A londoni események az egész világ figyelmét irányították. Hiába, a királylányos meséket mindenki szereti, s ez az esküvő épp jó alkalom volt, hogy egy napra a mesék világába repüljünk. Szőke herceggel és csodaszép menyasszonnyal, éljenző tömeggel, hihetetlen kalapkölteményekkel és visszafogott pompával.

Az idei hét eseménye már nem ennyire meseszerű, inkább az akciófilmeket idézi: végre sikerült Osama bin Laden nyomára jutni, sőt, megölni őt. Két napja a rádióban ezt a hírt járják körül: valóban a szeptember 11-i terrorcselekmények (nine-eleven) kiagyalóját, a 1o éve keresett, de nem talált vezért ölték meg? Hogyan és kiknek sikerült ez? Milyen hatása van ennek a világra, a jövendőbeli terrorakciókra, illetve az egykori áldozatok családjára?

Egyelőre még az okosak sem tudnak minden kérdésre választ adni, így én sem érvelnék. Viszont az igaz, hogy igazi örömünnep lett ez a hír is az amerikaiak körében, akárcsak a másik hír.