2010. július 24., szombat

A zsidó Budapest

Nem is gondolnánk, milyen titkokat rejt magában a város, ahol élünk. Már több hónapja dolgoztam egy belvárosi irodaházban, mire feltünt, hogy az ablakon kinézve a város történelmi magját látom, s azon belül is a korábban zsidók által épített és lakott zsidó belvárost.

Aztán egyre figyelmesebb lettem. Reggelente a közeli utcákon autózva már észrevettem a furcsa öltözetű, elég nagy feltűnést keltő hagyományos zsidó arcokat, főleg férfiakat. Ők azok, akik reggel munkába igyekeznek, a gyereket viszik óvodába, vagy éppen biciklivel bevásárolni indulnak. Kiváncsivá tettek ezek a reggeli életképek, s elszántam magam: egy hétvégi napon jobban szemügyre veszem a környéket.

Egy napos nyári szombaton indultam felfedezőútra. Előtte kicsit kiműveltem magam a környék látnivalóiból, s azokat próbáltam megtalálni. Szűk utcácskák, a fő vezérvonal a Király u. és a Dohány ill. Dob utca között futó részek a Deák tér és a Körút között. Nem szembetűnőek a hagyományokat őrző üzletek. Pedig találunk itt kóser élelmiszerboltot, több kóser éttermet, zsidó utazási irodát is. Az épületek között több zsinagóga is megbújik. A legnagyobb a dohány utcai, amit mindenki ismer. Viszont csak egy utcával kell tovább menni, a Rumbach Sebestyén utcában egy gyönyörű mór stílusú, lezárt zsinagógát találunk. Persze belesve az ablakán feltárul a hatalmas belső tér. Még eldugottabb egy másik zsinagóga, ami egy ház belső udvarában található! Van itt még mikve, a rituális női fürdő is.

A zsidó kultúra és történelem, a művészetük mindig feltűnést keltett. Próbáljuk megérteni őket, a szokásaikat, hagyományaikat. Részleteiben sikerül, teljesen sosem.
A megértésben segíthet a nyár végi Zsidó Zenei Fesztivál, ahol a közismert klezmer zene mellett számtalan más stílus és előadó is hangot kap. Hamarosan itt az ideje. Vagy Mikve címmel a Vígszínházban játszanak egy nőkről szóló darabot.

Jó szórakozást!

A francia konyha remekei


A francia konyhát nem kell bemutatni. Ha igazán különlegeset akarunk enni, akkor valami francia stílusú étterembe kell mennünk. A legnagyobb séfek is ott tanulnak.

Volt alkalmam többször is Franciaországban járnom, ugye a húgom ezt választotta új hazájául. Az utcákon járva-kelve is feltűnik, hogy ők adnak a részletekre. Nem találunk igazán középkategóriás élelmiszerboltokat, helyettük első osztályú szakboltokat találunk. Libamájat, húsféléket, borokat, zöldséget, gyümölcsöt, pékárut külön-külön. Mindegyiknek megvan a maga mestere, aki évtizedek, s néha évszázadok óta szállítja a finomságokat az asztalunkra.

Ami most aktuálissá tette a francia konyhát számomra, az egy nemrég látott film volt. A Julie és Julia egy nagyon kedves, valós történet(ek) alapján készült film. Az ötvenes években egy amerikai diplomata-feleség Párizsban élve megtanulja a francia konyhát, majd megírja a tapasztalatait egy amerikaiaknak szóló szakácskönyvben. A történet másik szála napjainkban fut, egy fiatal New York-i feleség úgy ad értelmet a hétköznapoknak, hogy egy év alatt megfőzi a korábban élt Julia receptjeit, s erről blogjában ír. S minő véletlen, hogy őt pedig Julie-nak hívják.
A történet nagyon valódi és nagyon szerethető. S kedvet ad ahhoz, hogy bloggoljunk (:-), ill. arra biztat, hogy merjünk belevágni a szívünknek kedves dolgokba, hobbikba.

A filmen felbuzdulva itthon rögtön kedvet kaptam egy kis francia finomságra. Van raktáron libamájam (francia rokonok tenyészetéből), hozzá egy könnyed saláta, s egy még könnyebb almabor (cidre) és máris kész a finom vacsi.

Bon apetit!

Jaj úgy élvezem én a strandot...

Nyár, hőség, strand. Már írtam egy korábbi bejegyzésben a vízről (Vizet..), de a lehűtési módokról, a strandolásról még nem.

Nagy strandoló lettem. A nagyvárosban élve ilyenkor nyáron elviselhetetlen a hőség. Egyetlen megoldás marad: strandra menni.

De merre is induljunk?
Indulhatunk vidékre, a város közelében. A Balaton az örök kedvenc. Ide egy napra nem éri meg leutazni, legalább egy hétvégét rá kell szánni. Balatonberényben van egy családi nyaraló, ahová le tudok menni. Mentem én barátokkal, családdal, de már egyedül is. Jó levonulni vidékre, csöndbe, lelassultságba, s egy pár napig a szikkadt napon csak ejtőzni, pancsolni.

Ha nem Balaton, akkor Velencei-tó. A strandjai közül a velencei és a velencefürdői szabadstrand jött be nekem. Agárdra kedves kollegináimmal szoktunk hagyományőrző csajos hétvégét szervezni, bár eddig fürdőzés nélkül, nyárutó hangulatban. A tavon lehet ám csónakázni, s akár hajóval kirándulni is!

Ha nem vidék, akkor a főváros strandjai, gyógyfürdői jöhetnek szóba. A gyógyfürdőket inkább hűvösebb napokra ajánlom. Közülük a Széchenyi-fürdő a kedvencem. Gőzfürdő + meleg kinti medence, ez az igazi kényeztetés téli-őszi napokra. A strandok közül nálam a Dagály az abszolut befutó. Van több úszómedencéje, ahol kellően hűvös és mély a víz ahhoz, hogy ne ugráló gyerekekkel legyen tele. Van bőven zöldfelület, árnyas fák, így aki akar napozik, aki akar hűsöl a fák alatt.
A margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszoda nyitott medencéje is alkalmas nyári pancsolásra. Ennek is előnye, hogy nincs tömeg, lehet nagyokat úszni, s a lelátón napozni.

Mi hiányozhatna még a nyári strandolásról?
Hát a lángos, a jégkrém, hideg üdítő... Ezek nélkül nem is igazi a pancsolás. ... ott még bambi is kapható!

Hát ezért járok én strandra.

2010. július 19., hétfő

Branding - tanuljunk az osztrákoktól!

Még tavaly jártam Bécsben, s azon kaptam magam, hogy egymás után fényképezem a cégtáblákat, bécsi reklámplakátokat.
Aztán rá kellett jönnöm: itt minden helyi márka (brand), cég messziről kommunikál és hirdeti minőségét, múltját, megbízhatóságát!

De mit tudnak az osztrákok?
Nem biztos, hogy sokkal jobbak marketingben, vagy a kommunikációban. Csupán meg vannak győződve a saját cégükről, termékükről, és van bátorságuk ahhoz, hogy ezt közhírré is tegyék! Sőt. Extrém branding-re is találunk példát. Villamoson, akár épületállványzaton, a liftben, vagy a metróra várakozva.

Hirdeti magát az ország (lsd. a fenti képen), kínálja látványosságait, vendégszeretetét, tradícióit. Hirdetik magukat a nagy múltú osztrák cégek, például a Sisi-nek is szállító Demel cukrászat. Brandingelik a termékeiket, saját legendákat szőnek (amikor Sisi nálunk vásárolt, járt...), határozott arculatuk és szlogenjük van. Nem szégyellik kitűzni az osztrák nemzeti lobogót. Sőt: piros-fehérre festik az Isten háta mögötti menedékházak ablakát, hogy még azok is biztosan tudják, most Ausztria vendégszeretetét élvezik, akik brandingről és reklámról hallani sem akarnak.

Sorolhatnám még a példákat, az újévi koncert, operabál, a fiáker. De saját márka lett Strauss, Klimt vagy Mahler is.

Jó lenne példát venni róluk. S nem szégyelleni a magyar sajátosságokat. Túllépni a csikós-paprikás-gulyás imázson és merni megmutatni az igazi magyar lelkületet. Azt hogy melankolikusak vagyunk, néha pesszimisták, de hatalmas a kulturális és történelmi kincsünk. Megmutatni a mai modern világ "nagyjait", vállalkozókat, akik sokra vitték, mert bátrak voltak és elszántak. Termékeket, amik túlélték a rendszerváltást. Cégeket és márkákat, akik értékek maradtak az érték nélküli világban. Üres szlogenek, országimázs és logó helyett arcokat mutatni, hétköznapiakat és történelmieket, időseket és fiatalokat. Olyanokat, akik minket képviselhetnek, akikkel jó ha minket magyarokat azonosítanak.

A végére még egy bécsi példa. Kávézót kerestünk a belváros turista-övezetében. Egy fiákerest megkérdezve nagyon felháborodott, amikor a Starbucks kávézót emlegettük. Van a városban több ilyen is, de ő nem ajánlja. Ha igazi, jó bécsi feketét akarunk, akkor menjünk a nagymúltú (jól brandingelt) egységekbe. Így képviselte ez a fiatal bécsi úriember tudattalanul is a városát, annak brandjeit.

Mi mikor leszünk képesek valami hasonlóra?

Kihalt városok

Valami különös érzékem van kihalt városokra bukkanni. Az utóbbi években több országban járva fedeztem fel elhagyatott, kihalt városokat. A legtöbbet festői helyeken.
Az üres utcákon, a tető nélkül meredező házfalak között járva szinte érzem a múltat, hallom a hangokat, az embereket. Évszázadokat megélt kő utak, középkori házak, templomok állnak lakatlanul, néhány odatévedő turistára várva.

Az egyik ilyen lakatlan, kihalt romvárost Horvátországban az Isztrián találtuk. Dvigrad lakosait a pestis pusztította el évszázadokkal ezelőtt. Egy hegytetőn még megtaláljuk a városfalat, az őrizetlen kaput, a templom néhány kőkeretes ajtórését, lakóházakat.

A másik ilyen várost Szlovéniában fedeztük fel. Stanjel az ottani borvidék egyik fennsíkján található. Pozitív példa, hiszen a csaknem teljesen kihalt várost el kezdték belakni a művészek. Fejlesztések indultak, s bár ma még nagyon kevesen élnek a falai között, de már készülnek a műhelyeknek, galériáknak otthont adó házak.

Sajnos hazai példákat is sorolhatunk. A Zemplénben rengeteg olyan apró település van, amelyek ugyan még nem haltak ki teljesen, de szinte minden második ház romokban áll, benőtte a gaz. Zokog ilyenkor a lelkem. Hogy lehet, hogy generációk váltották egymást a falak között, nekünk pedig csak a megőrzés lenne a dolgunk és még ez sem megy? Fogynak a régi korokat idéző épületek, düledeznek a tornácos vályogházak...

Legközelebb a tengerentúlról jelentkezem majd, az ottani szellemvárosokról adok híradást.

Márai

Márai Sándor az egyik nagy kedvencem. Ha magyar írókat kell megneveznem, akkor Szabó Magda mellett ő a másik 20.századi kedvencem.

Idő kellett hozzá, hogy megértsem, s el tudjam olvasni a könyveit. Még diákként a Gyertyák csonkig égnek c. regényét nyitottam ki először, aztán pár oldal után le is tettem. Lassú, ráérős volt, kevés cselekménnyel, számomra unalmas és érdektelen. Aztán pár év múltán, immár "érett" felnőttként egy ültömben olvastam el újra. Lassú volt még mindig, de éppen ezért a mesélővel, a történettel együtt létezve olvastam végig. Nem a szemem előtt, hanem a lelkemben jelentek meg Márai hősei, a szerelmi háromszög tagjai. Az általuk megélt érzelmeket legbelül én is éreztem, magaménak tudtam.

Sorolhatnám az író nagyszerű műveit. Szerintem bármelyik olvasásra érdemes. Szerettem az Egy polgár vallomásait. Mert elénk hozza a múlt század hányatott történelmét és az emberi, családi sorsokat mögötte. Az Írók, költők, irodalom egy irodalmi áttekintés, a Márai által kedvelt szerzőkről, stílusokról. Az Évszakok és a Füveskönyv az a könyv, ami sokáig volt az éjjeliszekrényemen. Jó volt felcsapni újra meg újra. Életbölcsességet meríteni belőle, s megalkotni vele a sajátomat. Az igazi egy valódi klasszikus. Szerelem van itt is, háromszög, szeretés és féltékenység, gyűlölni nem tudás.

Márai az a szerző, akinek minden sorát ki tudnám emelni. Olyannyira érti a lélek rezdüléseit, a női érzéseket, hogy elbizonytalanít, férfiként, házasságban élőként hogy volt képes erre.

Zárásul néhány idézet tőle, csak kedvcsinálónak. A többit el lehet olvasni az életművében.

"A sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret."
"Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is."
"A szép rögtön kell. Az igazira alszunk egyet."
"Ami az embernek fontos, azt tudja műszerek és telefonok nélkül is."
"Különös, a magyar nyelvben összecseng és egymásból következik ez a két szó: ölés és ölelés."

"Mert mindig a másfélét szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában... tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyféle ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik."

A szecesszió női


Az előző bejegyzésemben arról a fotózásról írtam, ahol többek között szecessziós stílusban is készítettünk pár képet.

De mi a szecesszió és miért öltöztem ilyen öltözékbe? Ideje, hogy erről is szóljak.

A szecesszió a 20.század "reneszánsz" stílusa. A századfordulón, a 20.század elején néhány elvont művész ilyen stílusban kezdett festeni, építeni, domborműveket készíteni. Csodás alkotásokat, épületeket találunk Bécsben, Prágában, Párizsban, Barcelonában vagy éppen Budapesten. Növényindák, virágmotívumok, sok aranyozott díszítés, női alakok, érzelmek jellemzik ezt a stílust.

S miért is szeretem?
Már írtam korábban, hogy van egy olyan érzésem, hogy a századfordulón nagyon jól éreztem volna magam. Akkor tudtam volna igazán élni, nőnek lenni, tetszelegni. Ennek a kornak a művészete nagyon érzékenyen hat rám. Pl Barcelonában Gaudi lakóházában járva a falak, a beépített ajtók, az üvegablakok mind azt üzenték: itt tudnék élni! Praktikusak, egyediek és szépek, minőségi kézműves munkával.

Most viszont nem az épületekről, hanem a kor nőalakjairól szeretnék szólni. Az ősszel Bécsben jártunk, s olvadtam a gyönyörűségtől, az épületeket, azok aranyfestését és domborműveit látva. Az igazi csoda viszont egy kiállításon várt: Gustav Klimt állandó gyűjteményét néztük meg. Egyik ámulatból a másikba estünk. A képekről érzéki nők néztek ránk és üzenték: már 100 évvel ezelőtt is tudtunk hódítani, s a hódítástól szenvedni. Klimt megfestette a nőket különböző korosztályokban, élethelyzetekben, szeretve, csókolva, elhagyva. Az arany kereteken belül szögletes és gömbölyded formák, ősi szimbólumok keverednek. A fenti képen látható nő, anya egy nagyobb kép részlete. A szobámban található az általam festett másolata. Érdekes, hogy a férfi nem, vagy csak a háttérben, homályban van jelen...

A másik csodás nőalakokat álmodó festő Alfonz Mucha, Prágából. Színházi plakátokat, korabeli hirdetésgrafikákat tervezett, s mindenütt a női alakokat használta szimbólumul. Sajátos szimbolikus-melankolikus festészete máig üzen. Képes a képein egy mozdulatot (Tánc), hangot (Madárszó), évszakot, hangulatot megjeleníteni. A fenti képek egy sorozat részei, Csillag a címe. Kiállítását láttam már Berlinben és Budapesten is. Legközelebb talán Prágában nézem meg.

Szóval nők, mindenütt. Ahogyan az általunk készített fotókon is. Szecessziós női Kriszti aranyban, barnában, ékszerekkel.