Étek és ital

Egy egzotikus országból hazatérve, szinte mindeki arról kérdez, hogy mit ettünk. Jelentem, mindent, amit elénk raktak. A marokkói konyha nem túl bonyolult: van kb. négyféle főételük, azt különböző húsokból készítik és kész. Na de lássuk részletesebben.

 Az első reggelink Marakeshben

Reggelire bármelyik étterembe, kávézóba beülhetünk. Kb. egységesen 25 dirhamért (kb. 75o Ft) kaptunk egy bőséges reggelit. Itt mindig jár a frissen facsart narancslé, jóféle tejeskávé vagy mentatea. Palacsinta (vagy krumplilángos)-szerű édességet adnak, amire argánolajat, helyi mézet vagy lekvárt tehetünk. Kaptunk mindig friss lepénykenyeret, s volt ahol lehetett rántottás keményebb étket is kérni.

Argánolaj készítő manufaktúra. Az argánfa magját először feltörik, majd pörkölik és préselik. Ezt használják ételekhez. De ebből csinálnak szappant és arckrémet is.

Általában naponta egyszer, koradélután ettünk egy többfogásos meleg ételsort. A marokkói leves a harira, ami csicseriborsóból készül. Gyakorlatilag pépes, összeturmixolt, fűszeres zöldségleves. Levesből más választék nem nagyon volt. Ha nem levest ettünk, akkor vegyes salátát kaptunk, amiben volt mindenféle zöldség, egy kis ecetes káposzta, kukorica étvágycsinálónak.

Íme egy rajzos étlap ékes francia-angol nyelven

A főétel kivétel nélkül húsétel. Csak azt kell eldöntenünk, hogy csirkét, bárányt, vagy marhát eszünk. Disznóhúst itt még véletlenül sem találni, ahogyan alkolbolt és kocsma sincs. A muzulmánok komolyan veszik a vallási előirásokat, és még az éhes vagy szomjas idegennek se adnak hazai finomságokat.

Itt tényleg hegyekben állnak (és illatoznak) a helyi fűszerek és egyéb konyhai kellékek.

Szóval főételek. Kedvencem a tazsin (tajine), ami egy kúp alakú agyagtálban főtt, párolt, sütött hús-zöldség párosítás. A húst a tál aljára teszik, befedik a felszeletelt krumplival, cukkinival, répával, s együtt párolják készre. Jóféle fűszerekkel fertőtlenítik az egyébként hűtő nélkül tárolt, az étterem bejárata mellett felakasztott húsokat. Fűszerek közül leginkább sáfrányt, curryt, rómaiköményt, koriandert használnak, ami egy kicsit más, mint a mi ízlésünk, de nekem mindig bejött.

Étterembejárat faszenes grillel és a tazsin agyagedényekkel. 

Tazsin kefta húsgolyókból álló pörköltszerű, paradicsomos, zaftos egytálétel, kenyérrel mártogattuk, isteni finom volt. A húst kérhettük nyársra húzva is, ennek a neve broschette (franciásan). Ilyenkor a csirkét vagy a marhából összegyúrt darálthúsos fasírtokat faszénen sütötték át az étterem teraszán. A mennyiséget sem sajnálták, egy adagba 3-4 nyársat kaptunk. Voltak még kuszkuszos (couscous) ételek, ezt akár zöldségesen is kérhettük.

 Broschette vagy rablóhús nyárson, no meg egy kis grillezett hús-ízelítő vegyes körettel.

Az ételsor lezárásaként általában felszeletelt gyümölcsöket hoztak: narancsot, epret, szőlőt, kis fahéjjal megszórva. Édességet ilyenkor külön már nem kaptunk. Viszont csodás édesség-pékségeket találtunk, ahol 1-2 dirhamért (3o-6o forint) frissen sült cukrozott, vaniliás, diós, almás, mézes sütikéket teszteltünk.

A berber pizza kenyértésztába töltött hagymás-húsos valami, nagyon laktató volt. Közvetlenül az algír határ mentén ettük.

Inni ahogyan az imént is írtam csak alkoholmentes italokat tudtunk. A Coca-Cola készítményei bárhol kaphatóak voltak. Így nem volt gond a cukormentes Coke Zero, a klasszikus Coke, vagy a Fanta beszerzésével.

Tazsin, fent a zöldségek, alatta a hús. Itt épp egy fél csirke várta, hogy elpusztítsuk.

De mi a helyzet a vízzel? Marokkóban mindenütt van vezetékes víz (kivéve a sivatag és nomád táborok), csak éppen a minősége nem egészen európai színvonalú. Ezért mindig palackos vizet ittunk. Az elején még a fogmosást is ezzel intéztük el, aztán rájöttünk: valószínűleg a számunkra készített étkeket, a facsart narancslé narancsát sem palackos vízzel mosták (ha mosták egyáltalán), ezért talán mégsem kellene ennyire sterilnek lennünk.

A kősivatagban azt is megtapasztaltuk, hogy milyen víz nélkül lenni. A sík vidéket fura homokkupacok fedték. Mint kiderült, ezek sorra a mellettük lévő kutakból kerültek ki, ugyanis ha vizet találnak valahol a föld alatt, az hamar elapad és olyankor új kutat kell ásni. Több kilométer hosszan érik egymást így a kutak, ráadásul a föld alatt alagútrendszer köti össze őket. Az egyik ilyen alagútba mi is lementünk: 5ocm széles szűk, sötét lépcsőn botorkáltunk le a föld alá, hogy utána lentről egy-egy kútkáván keresztül láthassuk a fényt. Hát, kicsit sem volt félelmetes...

Sivatagi kút alulnézetből. Ebben már nincs víz.

Esténként, ha a szállásadónk is megengedte, akkor züllött fehér emberek módjára pálinkával fertőtlenítettük a nap közben beszerzett esetleges bacikat. Sikerült. Én megúsztam nagyobb hasmenés, hányás, émelygés nélkül. Bajom inkább a szagoktól és a látványtól volt: az étterem bejárata mellett lógó egész kecske, aminek még a szarva is megvolt, nem volt túl étvágygerjesztő. Viszont az éhség nagy úr, így fejemet elfordítva termeltem be a kecskéből sült elém rakott étket.

"Kedvenc" éttermem bejárata. Befelé menet rámutathattunk, hogy mely állat melyik részét süssék ki nekünk. Aki nem ismerne rá az állatokra, annak rajta hagyták  fejét. A jobb szélső a kecske. Ezt nem ettem.