Budapesti kultursokk

Az imént láttam, hogy kultursokk cimmel New Yorkról már irtam bejegyzést. Nem is gondoltam, hogy egyszer majd épp Budapestről fogok kultursokkot kapni. Most kaptam.

Három hete vagyok magyar földön, ennek a java részét Budapesten töltöttem. Az ügyes-bajos dolgok intézése és az itteni ritmus felvétele közepette kezdtem behozni a kulturális lemaradást. Néztem a plakátokat és hirdetéseket: Milyen szinházi darabok futnak? Kik a népszerű szinészek? Készült-e jó magyar film mostanában? Mely könyvek vannak a bestseller listákon? Habzsoltam, faltam ezeket az információkat, aztán már nem értem be az infókkal: irány a szinház, a kultúra maga!

Szerencsére társamul szegődtek barátaim, akikkel hihetetlen élményekben volt részem az elmúlt héten. Kiderült, hogy van egy "last minute"szinházjegy árusitó oldal, a maesteszinhaz.hu, ahol aznapra lehet a maradék jegyeket megvenni, féláron. Az oldalra kattintva nem válogattam sokáig, gyorsan vettem két jegyet az elém kerülő első darabra. Végülis, nekem most minden új és jó. Nem csalódtam. A Pinceszinház Varsói Melódia cimű darabjáról épp olvastam egy kritikát. Két szereplője Gryllus Dorka és párja, Simon Kornél. Gyakorlatilag a darab próbáin lettek egy pár, azóta már gyerekük is született. Na, ezt látnom kell, gondoltam.

A darab amolyan háború utáni szocialista love story, ahol a lány egy lengyel cserediák Moszkvában, a fiú a frontról hazatérő önmagát kerestő fiatal. Szerelmük több évtizedet ölel át, de nem árulom el, hogy happy end van-e a végén.

A másik kultursokk az Operában ért. Az Andrássy úton sokat sétáltam mostanában, hihetetlen mennyi luxusüzlet telepedett ide. Még mindig itt áll a gyönyörű Operaház, ahová az esti órákban özönlik a nép. Mi a kakasülőre kaptunk jegyet. Nagycsütörtökön a Máté Passiót láttuk, hallottuk. Csodás ráhangolódás volt ez a húsvéti ünnepre. A németül szóló kórusmű megértése nekem nem okozott gondot, aki viszont nem érti a nyelvet, annak a feliratozás ellenére is akadtak nehézségei a darab követésével.

Szinház és opera közben levettem a polcomról egy Márai könyvet. Már olvastam, de újra olvasva még mindig izgalmas és mai volt a történet. Az igazi cimű regény és annak folytatása a Judit... és az utóhang sorai egy szerelmi háromszög történetét mesélik el világháború közepette. Márai mestere a szavaknak, az érzéseknek.

A filmélmény még várat magára, épp nem játszák a mozik a magyar filmeket.

A fenti kép egyik kulturélményemhez sem kapcsolódik, ám mégis megfogott valamiért. Kicsit márais hangulatot, budapesti sétát, borongós tájak mutat, ám nekem mégis nyugalom és béke jön át a képből. Mint itt ma Budapesten.

Gyerekcsere

Lassan kezd kirajzolódni a kép a megérkezésem és eltávozásom kapcsán. Egy-egy gondolatfoszlány, érzés, s rájövök, mik is az igazán fontosak az utazásban, az elindulásban és a megérkezésben.

Az egyik ilyen gondolat-érzés-élmény a gyerekekhez kapcsolódik. Mivel nincs saját gyerekem, be "kell" érnem mások csemetéivel. Ezt anno az első amerikai vendéglátó családom legapróbb tagja nem is értette: "Neked hol a babád?" - kérdezte. Ő el sem tudta gondolni, hogy nekem nincs babám, csak azt nem értette, miért nincs velem. Az első családnál három gyerekkel kellett beérnem, a másodiknál néggyel.

Sosem gondoltam volna, hogy igy válok egyik napról a másikra nagycsaládossá. A gyereknégyesből a két nagy inkább testvérem, a két kicsi meg gyerekem volt. A közös reggeli iskolába készülésről, tanulásról már irtam. Azt hittem látogató vagyok az életükben, s közben én is főszerepet kaptam a családjukban. Pótanya, testvér, barát, nagynéni lettem. Ennek a súlya az elváláskor derült ki.

A hazautazást nem előzte meg hosszas búcsúzkodás. Hirtelen döntöttem és csak a legfontosabb emberektől vettem személyesen búcsút. A két kicsi csak pár nappal a felszállás előtt fogta fel, hogy akkor én végleg elutazom. Enese kisleány ekkor úgy döntött, az én szobámba költözik. Kérdésemre, hogy ő lesz-e nekem magyar kislányom, rövid gondolkodás-megfontolás után igennel válaszolt. Végül magyar leánykám nélkül szálltam gépre. Sirtunk, mert nem ébreszt engem többé reggelenként, nem sütünk együtt, s másnak fog eztán felolvasni. Kémeim jelentették, hogy mióta nem vagyok ott, az én kabátomat hordja...

Na, de mi is a gyerekcsere lényege? Az, hogy bár elvesztettem az én amerikai fogadott gyerekeimet, de visszakaptam a Magyarországon maradt keresztgyerkőceimet. Krisztike már öt éves, szinte nélkülem cseperedett fel. Neki a keresztanyja, vagyis én, egy távoli fogalom voltam, s most elérhető közelségbe kerültem. Már arra készül, hogy nyáron nálam tölt egy kis időt, mint a nagyobb testvérei. Balázs kész nagyfiú, 12 éves. Vele vannak gondjai a szülőknek, igy én is kéz alá veszem majd. Most látom, hogy néha a kevesebb több, az ha nem adunk meg mindent a gyereknek. Hiszen a nagycsaládosoknál sem a "kapok"-ról szól az élet, hanem arról, hogyen tudnak a gyerkőcök önállóan, kevéssel beérve is boldogak lenni.

Jó kis leckét tanultam. Még őrzöm magamban a kincseket, amiket ott kaptam. Átmentem a régi-új hazámba, s egyszer majd az én gyerkőceimnek adom tovább.

(A fenti kép csak illusztráció.)

Orosz-amerikai divat

Több amerikai női magazinban olvastam egy orosz származású divattervezőről, Ulyana Sergeenko-ról. Ő abban alkotott egyedit, hogy a couture-divatot, vagyis a kifutók világát adaptálta az utca emberére.

 Ruhái hordhatóak, praktikusak és szépek. Egyszerre maiak és tradicionálisak. Ő maga is hordja, s ezáltal ő maga a márka arca. Amerikaivá vált, de mégis megmaradt európainak, orosznak, művein érezi a cári-paraszti kultúra hagyományait, az orosz sztyeppét vagy éppen a fagerendás házakban élő embereket.

Az idei kollekcióját a nagy amerikai filmek ihlették. Modelljein megjelenik Scarlett O'Hara zöld selyemestélyije, Oz Dorothy-jának kötényruhája, s még sorolhatnánk. Formái letisztultak, szinei jól kombinálhatóak. Egyszerre nagyvilágiak és hétköznapiak. Szivesen elfogadnék néhányat a művei közül.

Kedvcsinálónak pár kreáció a legújabb bemutatójáról.

Starbucks vs. Cafe Frei

Épitem a hidat Amerika és Magyarország között. Néha az egyik oldal pilléreit erősitem, máskor a másikat. Van mikor éppen még tart az amerikai kábulat, s visszasirok pár dolgot, s vannak helyzetek, amikor igenis örülök, hogy hazatértem, s az itthoni területen futom köreim. Az utóbbi álláspontot erősiti a mostani bejegyzésem is.

Nagyszerű élmény volt a Libri Könyváruházban található Cafe Frei kávézóban meginni egy nem hétköznapi tejeskávét a héten. Korábban is jártam már a kávézóban, de az egyediségére most figyeltem fel igazán. Ha valamit, hát a gasztrokulturánkat nem tudja leverni Amerika.

Pár éve nagy dirrel-durral vonult be a hazai piacra első üzletének megnyitásakor a népszerű Starbucks kávézólánc. A Westend Bevásárló Központban nyilt az első üzlet, ahol képesek voltak az emberek órákat sorban állni, s a nagyon standard amerikai kávét igencsak drága magyar forintért megvenni.


Nekem volt szerencsém Amerikában számtalan alkalommal Starbucks-ba menni. Értékelem a frissen főtt kávét, a finom tejhabot, de igenis van különbség a papirpohárba műanyag fedővel kapott nagy mennyiségű higitott kávé és a porcelánpohárba csillogó tálcán kapott réteges, visszafogott mennyiségű kávékülönlegesség között. Nem beszélve az árról és a hangulatos kávézóban való kávékortyolás élményéről.

A Cafe Frei a magyar piacon hozott létre valami újat. Frei Tamás, az ismert tévés körbeutazta a világot. Utazásai során gyűjtötte az élményeket, izeket és illatokat, ezekből álmodta meg saját kávézóláncát. Több Libri üzletben van jelen Budapesten, s meglepetéssel vettem tudomásul, hogy már vidéken is terjeszkedik, sőt Bécsben és más európai városokban is tervezi új üzletek nyitását.

A könyvesboltban elhelyezett kávézónak sajátos hangulata van. A fotelekben lehet lapozgatni az üzlet kiadványait, mig a kávénkra várunk. Elég nehéz a kinálatból választani, én hagytam, hogy az illatok vezessenek. Megcsapott valami fűszeres kávéillat, körülirtam, azt rendeltem. A zanzibári szegfűszeges latte ize és illata Afrikába repitett. Éreztem a hűs tengeri fuvallatot, a homokos, szikár földet a talpam alatt... Mesés. S mindezt csak 470 forintért.

Szóval ha szavaznom kell, idehaza Starbucks helyett én a Cafe Frei-re szavazok. S ez csak egy példa volt. Se szeri, se száma az egyedi, lánchoz nem tartozó hangulatos kávézóknak és cukrászdáknak. Ideje letesztelni őket :)

Cafe Frei oldala

Starbucks oldala

Dobozolok 3

Dobozolásról már irtam: kiutazásom előtt illetve hazatérésemkor Clevelandben. Most épp a magyarországi dobozolás van soron.

Dobozba zárt életek. Három dobozt hagytam magam után Clevelandben, pár hét és áthajóznak ide, befut hozzám a hátrahagyott életem, a könyveim, ruháim, emlékeim.

Idehaza megszámlálhatatlan sok doboz várt. Egy részük Budapesten: dobozba pakolt könyvek, fotók, egy lakás teljes felszerelése. Más részük Mándokon, régi emlékek, ruhák, iskolai kellékek. Dobozoltam itt is, ott is. Szelektáltam a hasznosat, a mindennap használtat, ami kikerült a polcokra. S dobozba zártam el a minden nap már nem szükséges régit, emléket, ami ment le a pincébe vagy a padlásra.

A dobozok lassan fogynak. Több körben viszem a kiürült, az igénybevételtől kicsit megsérült papirkartonokat a szelektiv gyűjtőbe. Van még pár teli doboz a szobám sarkában. Lassan helyre kerül az életem, vagy legalábbis annak kellékei. Nem is gondolnánk mennyi mindenre van szükség egy aprócska lakáshoz, a szürke hétköznapokhoz...

Néha már épp azt hiszem, nincs is szükség semmire. Egy bőrönd ruha elég (most kb. ennyi van a szekrényemben), pár hasznos tárgy, s készen állunk a túlélésre.

Hamaroasn újra olvasom Örkény Tóthék kisregényét. Csak, hogy teljessé tegyem a dobozolás fogalmát, hogy kellőképpen elrettenjek a további dobozhajtogatástól és pakolástól.

Megérkeztem

Elég nehéz összefoglalnom, mit érzek, mit élek meg a hazatérésemmel. Egyrészt könnyen ment az átállás, tapasztalt "időutazóként" már nem hagyom, hogy az időeltolódás gondot okozzon nekem. Másrészt viszont, nem találom a két világ közötti kapcsolatot, néha olyan, mintha el sem mentem volna, vagy éppen egy másik álomban történt volna velem minden, amit Amerikában átéltem.

Nagyon lelkizni most nem akarok erről, hosszabb időt vesz igénybe, amig minden kocka helyrekerül, ha helyrekerül egyáltalán. Még van, hogy nem tudom, milyen nap van, vagy hányadika, van hogy az amerikai, van, hogy a magyar időszámitás szerint csúszok egy órát. Lebegek.

A gépem, ami március elején Clevelandből felszállt először a jeges, befagyott Erie tavat szelte át. Annak az északi pontján, Torontoban értem földet, szálltam át a tengerentúli járatra. Az Erie tóról van egy érdekes képem, ahol a Balaton és Magyarország térképe van a Nagy Tó térképére helyezve. Ez jól mutatja, hogy a két világot, az amerikait és a magyart nem lehet összemosni. Két külön lépték, méret. Torontó után jött a 8-9 órás óriásrepülés Frankfurtba. Óriásgépen majd 500 másik utas társaságában, át az óriási óceánon. Ha az Erie tó nagy volt, akkor az óceán már rá se fér a fenti képre... Ahogy a két óceánpart közti különbség sem fér rá a képernyőre. Frankfurt után Budapest, majd Mándok.

A két hét alatt, amit itthon töltöttem, volt már tavasz és tél, most épp ősz van, esővel. Unatkozni nem tudok: ha éppen nem a lakásommal kapcsolatosan intézkedem (festés, beázás, takaritás, rendezkedés), akkor a saját létemet alapozom. Igyekszem újra bekerülni az itteni rendszerbe: új személyigazolvány, lakcimkártya, egészségbiztositás kell ehhez, no meg bankszámla, munkahely. Volt már interjúm, találkoztam jónéhány itteni barátommal, rokonokkal, épitem a szakmai kapcsolataim, s az amerikai projektjeimen túl immár itthoni projektekre is felkértek.

Megérkeztem.

Volt egy farmom...

 Vidéki ház is lehetne a címe ennek a bejegyzésemnek. Ugyanis folytatom a vidéki életről, házról, a helytálló nőkről és könyvekről való beszámolómat.

Legutóbb Ruth Fouts Pochmann: Triple Ridge Farm című könyvét olvastam. Ez nem regény, hanem egy amolyan naplószerű valós beszámoló. Az írónő egyetemi tanár férjével Wisconsin államban él. Vágynak a vidéki életre, ezért keresnek magunknak egy farmot.

A lakatlan Triple Ridge Farmra esik a választásuk, ahol akad tennivalójuk bőven. A házban nincs víz, rossz állapotban vannak a fa panelei, kopott a berendezése. Az igazi munka azonban a házon kívül várja őket. Fákat ültetnek a talajvédelem  miatt, szabályozzák a kis patakot, ami pisztrángok kedvelt élőhelyévé válik, tavat és fürdőhelyet létesítenek, talajcserét végeznek a jobb termés érdekében, s még sorolhatnánk.

Fáradtságos munkájuk közben feltöltődnek a farm állatainak és növényeinek a megfigyelésével. A farmon át vezet a szarvasok és őzek útja, rókák, sakálok bújnak meg a bokrok alatt, nyulak, mókusok ugrálnak a fák közt, s hihetetlen színes a madárállomány. Ruth a vadvirágokat gyűjti és egy kutató segítségével rendszerezi azokat.

Ez a farm Amerikában található, de nekem beugrott egy másik távoli farm, Afrikából. Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában című könyvéből nagysikerű filmet is készítettek. Ez is valós történet, érdemes elolvasni illetve megnézni.

Hazatérés

Eljött a hazatérés ideje. Nagy hezitálás előzte meg a tényleges utat, döntést. Hol is a helyem? Maradni vagy menni? Azt hiszem, ami rajtam állt, megtettem itt. 2.5 évre jöttem, s most 2.5 év után távozom.

 

Átmeneti tartózkodásra szólt a "jegyem", s bár közben elgondolkodtam arról, mi lenne ha tartósan itt élnék, azért európaiságom, s az itteni bevándorlási macerák felráztak és emlékeztettek: neked hosszútávon nem itt van a helyed.

Egyetemi tanulmányaimat idő előtt zártam, igy maradt időm itt "időzni" kicsit. Dolgoztam részállásban, pályáztam teljes állásra, felkértek szakmai projektekre, tanácsadtam, önkénteskedtem. Utoljára épp egy álomszerű washingtoni lehetőség volt a mézesmadzag, ami végül elérhetetlen álom maradt. Erről talán majd máskor.

Igyekszem a sok csalódás és megpróbáltatás ellenére pozitiv mérleget vonni. Olyan, mintha egy hosszú álom lett volna az egész, most jön az ébredés, hogy mit is ér ez az egész amerikásdi a valóságban, ma, Magyarországon. Nehéz a két világot összekapcsolni, az átmeneti diáklétet a profi, karrierista, pénzkereső világra cserélni.

Kapaszkodom az álmomba, aminek a szárnyán ide repültem, ide küldettem. A misszió teljesitve, szállok tovább, vissza, haza.

Még villannak be képek, izek, szinek, amik ide kötnek, amik hiányozni fognak. Jó kérdés, hogyan fogom tartani a kapcsolatot az amerikai-magyar hálóval. Ismerőseim száma megduplázódott itt. Hiszen egy új településen, faluban, országban, világban kellett új családot, kollégákat, barátokat, diáktársakat, tanárokat, főnököket, szomszédokat, rokonokat találni.

A tavaszra itt elduggatott virághagymáim nélkülem virágoznak majd, én a magyar földet kapirgálom eztán. S megfogadtam, hogy otthon ültetek néhány juharfát, átszinezem a magyar őszt.

Viszlát Cleveland, good bye!

Dobozolok 2

Dobozolok, már megint. Irtam erről, amikor a nagy útra készültem 2010. augusztusában, s irom ugyanezt most, 2,5 év elmúltával. Akkor Budapesten a lakásomban gyártottam a dobozokat, most a bérelt szobácskámban teszem ugyanezt, Cleveland közelében.

Odahaza anno megszámlálhatatlan sok dobozt töltöttek meg a holmijaim. Egy kislakás, egy háztartás, sok év holmija került dobozba majd pincébe, raktárba, vagy éppen ismerősökhöz.

Itt jóval kevesebb holmim van, igyekeztem nem felhalmozni a dolgokat. Ha minden jól megy, a dobozolási projekt eredményeképpen 3 db dobozba, egy nagy és egy kis bőröndbe befér az összes holmim. Kilóra 3x30+23+10=123 a feladvány eredménye.

De amit igazán hazaviszek, az nem kerül a dobozokba és bőröndökbe. Nem tudom becsomagolni a segitő emberek jó szivét, a szerető ismerősök ölelését, az elmúlt időszak fáradtságos munkáját, a bejárt tájak szineit, illatát, az őzek, mókusok és madarak látványát az ablakomból.

Aki még nem tudná, hazatérek. Cleveland volt a hazám az elmúlt időszakban, de csak átmeneti tartózkodásra váltottam jegyet. A retúrjegyem holnap váltom be.