Gyerekcsere

Lassan kezd kirajzolódni a kép a megérkezésem és eltávozásom kapcsán. Egy-egy gondolatfoszlány, érzés, s rájövök, mik is az igazán fontosak az utazásban, az elindulásban és a megérkezésben.

Az egyik ilyen gondolat-érzés-élmény a gyerekekhez kapcsolódik. Mivel nincs saját gyerekem, be "kell" érnem mások csemetéivel. Ezt anno az első amerikai vendéglátó családom legapróbb tagja nem is értette: "Neked hol a babád?" - kérdezte. Ő el sem tudta gondolni, hogy nekem nincs babám, csak azt nem értette, miért nincs velem. Az első családnál három gyerekkel kellett beérnem, a másodiknál néggyel.

Sosem gondoltam volna, hogy igy válok egyik napról a másikra nagycsaládossá. A gyereknégyesből a két nagy inkább testvérem, a két kicsi meg gyerekem volt. A közös reggeli iskolába készülésről, tanulásról már irtam. Azt hittem látogató vagyok az életükben, s közben én is főszerepet kaptam a családjukban. Pótanya, testvér, barát, nagynéni lettem. Ennek a súlya az elváláskor derült ki.

A hazautazást nem előzte meg hosszas búcsúzkodás. Hirtelen döntöttem és csak a legfontosabb emberektől vettem személyesen búcsút. A két kicsi csak pár nappal a felszállás előtt fogta fel, hogy akkor én végleg elutazom. Enese kisleány ekkor úgy döntött, az én szobámba költözik. Kérdésemre, hogy ő lesz-e nekem magyar kislányom, rövid gondolkodás-megfontolás után igennel válaszolt. Végül magyar leánykám nélkül szálltam gépre. Sirtunk, mert nem ébreszt engem többé reggelenként, nem sütünk együtt, s másnak fog eztán felolvasni. Kémeim jelentették, hogy mióta nem vagyok ott, az én kabátomat hordja...

Na, de mi is a gyerekcsere lényege? Az, hogy bár elvesztettem az én amerikai fogadott gyerekeimet, de visszakaptam a Magyarországon maradt keresztgyerkőceimet. Krisztike már öt éves, szinte nélkülem cseperedett fel. Neki a keresztanyja, vagyis én, egy távoli fogalom voltam, s most elérhető közelségbe kerültem. Már arra készül, hogy nyáron nálam tölt egy kis időt, mint a nagyobb testvérei. Balázs kész nagyfiú, 12 éves. Vele vannak gondjai a szülőknek, igy én is kéz alá veszem majd. Most látom, hogy néha a kevesebb több, az ha nem adunk meg mindent a gyereknek. Hiszen a nagycsaládosoknál sem a "kapok"-ról szól az élet, hanem arról, hogyen tudnak a gyerkőcök önállóan, kevéssel beérve is boldogak lenni.

Jó kis leckét tanultam. Még őrzöm magamban a kincseket, amiket ott kaptam. Átmentem a régi-új hazámba, s egyszer majd az én gyerkőceimnek adom tovább.

(A fenti kép csak illusztráció.)