A könyvet olvasva a saját lakóközösségem, s az eheti lakógyűlés jött a szemem elé. Egy kicsit mi is olyanok vagyunk, mint Gerlóczy könyvének hősei: mi is egy budapesti társasház egymás mellett, falakkal elválasztott lakásaiban élünk, egymástól függetlenül, ám mégis áthallásokkal, rálátással a többiek életére.
Ritkán találkozunk, akkor is legtöbbször csak elmegyünk egymás mellett, egymáshoz alig van bejárásunk. S a teljes közösségnek még ritkábban van lehetősége találkozni, talán csak az éves lakógyűlések alkalmával, amikor nem annyira idilli körülmények között, málló vakolatú, fűtetlen pincehelyiségben, kiselejtezett bútorokon ülve próbálunk a közös ügyekről beszélni és döntést hozni.
Egymás mellett élő független életek. Akiket egy dolog köt össze: ugyanazon a címen, ugyanazon az épületben laknak. Gerlóczy regénye mintha kicsit önéletrajzi beszámoló lenne. A fiatal férfiról, aki albérletet vesz ki, majd a berendezkedés közepette egy függönyt szeretne felfúrni, s ehhez keres létrát a szomszédoknál, akik vagy ajtót nyitnak, vagy szóba sem állnak vele. E rövid találkozások és a ház hangjai, képei betekintést adnak a többi lakó sanyarú életébe. Aztán egy váratlan fordulat vidéki, idilli helyszínre röpíti a főhőst, a lakás plafonján keresztül egy olyan másik világba lép be, ahol a szomszédok segítőkészek, kedvesek és figyelnek egymásra.
Nem lövöm le a könyv csattanóját. De egy ilyen csattanó a mi házunkban is jól jönne. Hogy ne csak akkor találkozzunk, beszéljünk, vitázzunk, amikor muszáj, hanem akkor is, amikor csak úgy jól esik. Vagy ez csak vidéken lehetséges?
Gerlóczy legutóbbi regénye
Az író weboldala
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése