A két cica meséje tavaly kezdődött, amikor megvettük a balatoni házunkat. A májusi felújítás során kiderült, hogy a házzal és az udvarral együtt sok-sok állatot is kaptunk.
Legelőször a reggel csivitelő madarakra figyeltünk fel. Sokan voltak és hangosak, nem lehetett nem észrevenni őket. Aztán előkerült egy vörös cica. A komposztra kidobott maradékokra kezdett rájárni. Gondoltam, háziasítjuk a kis "vadmacskát", így külön edényt tettünk ki neki a felújítás alatt álló ház bejáratához a napi ételmaradékkal. A cica alázatosan jött, evett, majd eltűnt. Mígnem egy napon hozott magával még egy cicát. Egy nagyobbat, világosabbat.
Később kiderült, hogy az első cica a lány, a második, a nagyobb a fiú.
Miután elkészültünk a házzal, tavaly nyáron sok időt töltöttünk a kertben. A két cica is. Már nem az étel miatt jöttek, hanem egyszerűen szerettek az emberek, a mi közelünkben lenni. Alighogy kitettük a kerti bútorokat, máris elfoglalták méltó helyüket a székeken és puha párnákon. Ha megérkeztünk, még az autóból sem kellett kiszállnunk, máris a kapuban teremtek. Vártak minket, s amíg távol voltunk "őrizték" a házat. Cserébe sok-sok finomságot kaptak, s a szomszéd néninek hála még akkor is tartott a kényeztetés, amikor távol voltunk.
Ahhoz képest, hogy alapvetően "kutyabarát" embernek tartom magam és nem igazán szerettem a macskákat, mostanra igencsak megbarátkoztam velük. Sőt: a család, a ház, a kert részévé váltak. A reggeli ébredés után az első dolgunk, hogy kinyitjuk a bejárati ajtót és a két kis naplopó, haszontalan macsek máris ott terem és várja a nekik járó falatokat.
Az elmúlt egy év alatt sikerült kiismerni is a két cicát. Állatorvosi segítséggel rájöttünk, hogy tavalyi ellésből származnak, vagyis épp egyidősek a házzal. Azt, hogy honnan jöttek, nem tudjuk. De, hogy nagy túlélők, az biztos. Kismacskaként kezdtek nálunk falatozni, nem voltak kényeztetve, lakásba szoktatva, ám mégis túlélték a telet és nem fagytak meg, s éhen sem haltak.
A megfagyás ellen vastag bundát növesztenek, s a kert, a bokrok, a melléképületek védett zugaiba húzódnak. Az éhenhalást pedig a mi, a szomszéd néni és néhány kósza egér és kismadár közreműködésével kerülték el. Jelentem: másfél év után is élnek és virulnak.
Ahogy telt az idő és növekedtek a macsekok, megfigyeltük a köztük lévő különbségeket is. A fiúmacska nem véletlenül nőtt hatalmasra: gyakorlatilag eleszi a kaját a lánycica elől. Ezért külön tálban, külön odafigyelve etetjük a cicalányt, hogy neki is jusson a közös étekből. A fiúmacska sokkal sunyibb, bájolgó, eléri, hogy hamarabb vegyék őt észre, őt simogassák, ne a másikat. Szemtelenebb és az ételért is kuncsorog, akkor is ha nem kap az embereknek szánt falatokból.
Ezzel szemben a lánycica alázatosan kivárja a sorát az etetésnél, sőt előre engedi a fiút. A simogatásért se tülekedik, de ha kap, azt hangos dorombolással megköszöni. Sokáig nem tudtuk, hogy vajon a lánycica a fiú anyja, testvére, vagy felesége? Valószínűleg mindhárom egyszerre.
Számításaink szerint egyidősek és egy alomból származnak, vagyis testvérek. Viszont a lány hozta ide a fiút, ő szerzett neki kaját, s ő az aki átengedi az ételt még most is, vagyis anya. De a lány az, aki kihordja a másik magzatát, korán szül, elvetél, s mégis felépül, vagyis feleség. Hogy is van ez?
A cicáknak nincs nevük, ki így nevezi őket, ki úgy. A szomszéd néninél a fiú Falánk. Nálam ő Bandita, Kandúrbandi, Bandi. A szomszéd néninél a lány a Kicsi. Nálam ő a Cica, Cila, Cicoma.
A mesének folytatása következik (:-)
