Szépművészeti múzeum

A képen a clevelandi szépművészeti múzeum látható (Cleveland Museum of Art ). A rövid budapesti tartózkodásom alatt nem jutottam el az otthoni Szépművészeti Múzeumba (pedig várt rám a Klimt és a Bottega kiállitás), s nem is gondoltam volna, hogy kárpótlásul itt, Clevelandben lesz részem hasonló élményben.

Mivel hétfőn munkaszüneti nap volt az USA-ban (Martin Luther King Day), nem voltak óráink, nem volt munkám, igy néhány egyetemi barátommal kulturprogramot terveztünk, mégpedig ebbe a múzeumba.

Mit tud nekem adni egy amerikai múzeum? Nekem, aki a jó öreg Európából jövök, s végigjártam már több ország neves múzeumait? Elég erős előitéleteim voltak az itteni magas kulturáról (illetve annak hiányáról). Azt tudtam, hogy New York a kultúra fellegvára, no de hogy Cleveland, az egykori vas- és acélváros? Meglepetésemre megdőltek az előfeltételezéseim, s nagyon élveztem ezt a múzeumi sétát, s azt hiszem, visszajáró látogató leszek itt. Mint kiderült, Clevelandben nagyon értékes gyűjtemény található, köszönhetően a korábban itt élt iparmágnásoknak, s adományaiknak.

A múzeum elhelyezkedésében is nagyon hasonlit a budapestire, hiszen közelében sorakoznak az egyéb múzeumok: a történelmi, a természettudományi. Kicsit berlini múzeumsziget jellege van, csak itt nem szigeten, hanem egy tó partján sorakoznak az értékes gyűjtemények. Ja, és itt nem minden hónap első vasárnapján, hanem egész évben ingyenes a belépés!

De nézzük, mit is láttam odabent. Persze itt is megtalálhatóak a klasszikus tárlatok, az európai művészetet bemutató ókori, középkori s egyéb gyűjtemények. Meglepetésemre rengeteg értékes, saját tulajdonú műkincs van itt: Picasso egy külön teremben, impresszionisták, Rodin szobrai, s még sorolhatnám. A nagy kedvencem, a szecesszió egyik gyöngyszeme egy Tiffany üvegablak, ami egykor egy clevelandi házat diszitett.

Leginkább az amerikai művészetet bemutató termek érdekeltek, hiszen ha már itt vagyok, miért ne az ő saját művészetükhöz kerüljek közelebb. A legnagyobb meglepi, hogy a Cleveland művészetét bemutató tárgyak között egy szecessziós fém diszrács jött éppen szembe, sugallva, hogy ez ugyan inkább európai, mint amerikai, s lám a feliratot elolvasva ki is derül a turpisság: egy magyar művész készitette a monarchia idejében egy itteni gyárban, amelynek tulajdonosa szintén osztrák-magyar illetőségű... A másik nagy felfedezésem egy amerikai festőnő, Georgia O`Keefe. Az ő képét teszem ide zárásul.

Brandywine Falls

Kell egy hely, ahol a lélek megpihen, feltöltődik. Kell egy hely, ahol a test felfrissülhet. Megtaláltam ezt a helyet.

.

Ahol eddig éltem, mindenütt próbáltam egy közeli parkot, zöld környezetet találni, ahová ha kevés időm van is, de egyszerűen kijutok. Sétálni, futni, bicajozni, gondolkodni. Ilyen volt Berlinben a Lietzensee, közvetlenül a lakhelyemtől 2 perces sétatávolságra, Budapesten pedig a Városliget 15 percnyi bicajútra. S ilyen most Brandywine Falls 1o percnyi autózásra a házunktól.

.

Jártam már itt korábban, ősszel. A Brandywine Creek egy kis patak, ami 15 méteres zuhanással hatalmas vizeséssé válik. A neve onnan ered, hogy anno brandyfőzdét működtetett a lezúduló viz, még megvannak a malom romjai. Szép időben rengeteg a turista errefelé. Nem igy télen. Ekkor félméteres hóban kell átvágni a vizeséshez, s hát nem sokan vállalják az utat. Pedig a látvány ilyenkor még hihetetlenebb. Embermagasságú jégcsapok, teljesen befagyott patak, melynek vize igyekszik utat törni magának. A hóban őznyomok, hiába, ők aztán tudják, merre érdemes menni. Nyomukba szegődök.

.

Ha esetleg kedved támadt erre sétálni, bővebb info a helyről itt.

Fotókat még itt találsz, nem a saját képeim, de csodásak, kedvcsinálónak.

Két világ között

Két világ között feszülök. E két világ: a múlt és a jelen, Európa és Amerika. Mi választja el a kettőt? Az óceán és...

Nem volt egyszerű a hazautam, erről már irtam. De nem volt könnyebb az otthonlétem, s a visszautam sem. Hogyan lehetne ezt a két világot, az óvilágot (Európa, Magyarország, múlt) és az újvilágot (Amerika, jelen) közel, esetleg közös nevezőre hozni? A válaszom: sehogysem.

Még mielőtt ide érkeztem, egy Amerikát többször megjárt kedves ismerősöm figyelmeztetett: ne próbáljam megfejteni az itteni jólét mikéntjét, csak fogadjam el adottnak. S valóban, jómagam is rájöttem: nincs átjárás a két világ között, sem fizikailag, sem szellemileg. Ami itt hétköznapi, az odaát felfoghatatlan, ellenben magyarázhatom én itt az otthoni magyar vagy európai dolgokat az ittenieknek, úgysem fogják fel, még az itt élő magyarok sem. Mások a szabályok az óceán innenső és túlsó oldalán. Példának okáért egyik mobilom működik itt, egy másik működik amott, de ugyanazt nem tudom itt is, ott is használni. Ugyanigy veszek elő a raktárból egy európai, földhözragadtabb Krisztit, amikor hazautazom, s rutinosan veszem elő az amerikai Krisztit, aki ugyan fáradtan és némileg fásultan ül fel a new yorki gépre, de mosollyal az arcán válaszol a leszállás után a szembejövő, s szemkontaktust kereső tengerentúliaknak.

Ki érti meg hát, amit én tapasztalok, élek, viszek magamban? Csakis azok, akik ugyanezen az úton már végigmentek. Diákok, akik hozzám hasonlóan jöttek, láttak, aztán hazamentek. Közben - ahogyan én is - végigharcolták az itteni beilleszkedés megpróbáltatásait, kibillentek az amerikai "harmóniából" a hazautazások alkalmával, majd újra, még nehezebben megharcolták a visszailleszkedést magyarföldön. Sajátos szerep és harc ez, s még csak az elején vagyok.

Két világ között, ég és föld között. Lebegek. Aztán földet érek, valahol, valamikor. Most éppen itt.

Otthon

Otthon, édes otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Örökérvényű mondások. De érvényesek-e rám? Hol is van az otthonom? Hol és miért tudom magam otthon érezni?

.

Aki ismer, tudja: igyekszem a környezetem a saját izlésem szerint formálni. Kedvenc kreativ tevékenységeim közé tartozik a lakberendezés, a kertészkedés, no meg a lakástextilek szabása, varrása.

Ahol eddig éltem, dolgoztam, megfordultam, mindenütt sikerült kicsit a saját arcomra szabni a közegem. Igy lett a legutóbbi munkahelyemen az irodámból növénydzsungel (egyes rosszmájú megjegyzések szerint már csak a papagáj hiányzott a zöldjeimről), a társasházunk előtti kertből virágzó oázis (még a helyi tévé is kijött forgatni a virágok láttán), a lebontásra itélt öreg házból vendégváró szálláshely (http://www.mandokivendeghaz.hu/ - csak hogy legyen egy kis önmarketing:-), vagy a keresztanyám elhanyagolt nyaralójából a nyaraláshoz praktikusan előkészitett szintér. Az ismerős jóbarátok, rokonok se menekültek az otthonteremtő ötleteimtől: ha teret engedtek nekem, egy-kettőre átszineztem, átforgattam a meglévő lakást, szobát, életteret.

.

S hol vagyok most otthon, amikor nincs módomban bútorokat átrendezni, függönyöket varrni, kertet gyomlálni? Otthon s otthonosan vagyok-e egyáltalán?

Kicsi szárnyaszegett madárka vagyok most, kalickába zárva. Van saját szobám, de csak átmenetileg az enyém, igy szinezésre, átrendezésre nem alkalmatos. Van kert is, gondozott gyeppel, de errefelé nem divat a kertben turkászni, virágot ültetni, arra megvan a kertész, a kertépitész. Vannak ötleteim, mit varrnék-szabnék, de itt nincs varrógépem, s még egy tűt találni is komoly kihivást jelent.

.

S még mielőtt beleszoktam volna az amerikai "otthonlétembe", jön a karácsonyi hazautam. Haza. Hol is van az? Haza a lakásba, ahol az elmúlt években éltem, amit magamra szabtam, de mások lakják most, s az otthonossá tévő tárgyak mind bedobozolva várják a szebb jövőt? Vagy haza, a szülői házba, ahol felnőttem, s ahol nagyjából minden ugyanúgy van, mint mielőtt eljöttem, ám mégsem az otthonom már?

Nincs válasz. Csak érzések. Hogy egyik sem az igazi otthonom már.

S akkor visszatérek ide, tengerentúli állomásomra, ahol vár egy szoba, egy ágy, az itteni életem. S a legdurvább, hogy hosszú idő után, az itteni, átmenetileg kapott ágyikómban alszom a legjobbat.

Otthon? Otthon.

Psziché 2.

Valamikor tavasszal irtam a Nők Lapja új magazinjáról, a Pszichéről. Most, hogy otthon jártam, kezembe kerültek az új számai, s meglepődtem, hogy még mindig milyen szinvonalas irásokat tartalmaz, s hogy mennyire hozzám szólnak a cikkei.

"Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elmúlását, hanem arról, hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben." (Frieda Norris)

Ezt az idézetet már korábbról ismertem, de a mostani lapszámban is benne volt. Az esőben táncolást pedig jó ideje gyakorlom. Van is egy kedvenc képem (Jack Vettriano, Singing Butler), egy modern festmény, amit már én is üvegre festettem. Egy önfeledt párt ábrázol, amint mindenről megfeledkezve csak átadják magukat a táncnak. Olyan ritkán van alkalmunk erre, olyan ritkán van zene, partner, s jó társaság egy önfeledt tánchoz... De ne várjunk a tökéletes körülményekre, járjuk a táncot akár egyedül, zene nélkül, épp az esőben (vagy most a hóban).

A Psziché témái között most is ott voltak a karrierrel kapcsolatos témák (bossing, avagy főnöki terror.. milyen ismerős), no meg a párkapcsolati és barátnői viszonyokról szóló értekezések. Tetszett Feldmár András (Kanadában élő pszichoterapeuta) észrevétele a szeretetről. Szerinte a szeretet nem érzelem, hanem munka, önként vállalt rabszolgaság. Szóval aki nem akar megdolgozni a szeretetért, az ne is várja, hogy önmagától lesz valami.

A boldogság fogalma egy másik nagy tévedés. Nincs boldogság, vagy ha van, csak pillanatnyi állapot. Ezzel szemben a megelégedettségre kell törekednünk, ami tartós állapot, s ellenáll minden megpróbáltatásnak. Boldog vagyok-e? Nem. Megélegedett? Arra törekszem.

Épp az előző bejegyzésemben a magyar viszonyokkal, lehetőségek hiányával foglalkoztam. S ime ebben a magazinban is téma volt a magyarok lelkiállapota. Kutatások igazolják, hogy a magyarok individualista nemzet. Vagyis magányosak vagyunk, a saját magunk boldogulására törekszünk, s nincs bizalom egymás iránt, nem hiszünk a közösség erejében. Hát, mire is vittük az individualizmusunkkal? Talán még nincs késő változni...

A barátok fontosságáról szóló cikkek nagyon is rólam szóltak. Most, mikor otthon jártam, s nem győztem számba venni, találkozni, beszélgetni a nekem fontos barátokkal, rá kellett jönnöm, hogy kik az igazán fontosak, s miért. Rácz Zsuzsa (a Terézanyu irója) nagyon is rátapintott valamire, ami bennem is most tudatosult: fel tudok oldódni a barátnői hálóban, a közös programokban, beszélgetésekben, de a végén rájövök, mennyire magam vagyok, s mennyire szükség van a barátnői kapcsolatokon kivül a férfi barátságra, társra.

Hát ennyi a mostani magazinajánló. Nem tudom, mikor lesz módom újra olvasni a lapot. De addig is járom a táncom, az esőben, egyedül, várva, hogy kisüt majd a nap és társ is keveredik a tánchoz.

Országimázs vagy országblamázs?

Magyar vagyok, aki éppen Amerikában él. S bárhol is járok, bár nem tudatosan, de igyekszem a magyarok jó hirét kelteni a világban.

Mindeközben a távolból figyelem a hazai hireket, történéseket, majd a rövid otthonlétem alatt személyesen is izelitőt kapok a magyar valóságból. Az ország imázsa kezd országblamázzsá válni.

.

Épp karácsony előtt jelent meg a kormány országimázst erősitő videója. Jómagam ismerem a rendezőt, akinek nem is olyan rég egy Budapestről szóló másik filmje ért el világszerte nagy sikereket. A képeket látva elgondolkodom rajta: mit is keresek most a világ túlsó végén, miközben ennyi szépség, ritka kincs, csodás táj, nagyszerű elme és finomság van otthon?

.

Aztán az imázsfilm mellé vetitem a mindennapok valóságát, a szürkeséget, fásultságot. Van kiút a nehézségekből, egyéni is társadalmi szinten? Miközben az ország vezetése minden szabályt fölrúgva hoz a többséget negativan érintő döntéseket, miben és kiben lehet még bizni? Lesz-e hazám, ahová visszatérhetek, lehetőségem, munkám, lakásom? Nem élek most Magyarországon, mégis az intézkedések többsége érinti az életem, a jövőm. Nyugdij - fizetem a járulékokat, s évtizedek múlva én majd nem kapok? Lakás - eddig 5o százalékban volt a banké, most már 6o százalékban nem az enyém. Munka - a kommunikációs szakmát a nemrég hozott médiatörvény lehetetleniti el. S még sorolhatnám.

.

Magyarország a lehetőségek világa - hirdeti az imázsfilm. Szeretném, ha nem csak egy szépen vetitett képen, hanem a valóságban is lennének lehetőségek. Hogy ne kelljen a lehetőségeket kutatva más országba mennünk. Hogy legyen hová hazatérnünk.

Év-forduló

Már január közepén járok, amikor van végre időm az újévről, év-váltásról irni. Nem fogadalmakról és hatalmas szilveszteri buliról akarok beszámolni, hanem egy kis számadást adnék az elmúlt, 2o1o-es évről, s előre tekintenék 2o11-re.

2o1o az egyik legőrültebb évem volt. Nem ilyennek terveztem, sőt nem is terveztem egyáltalán, csak engedtem, hogy a dolgok történjenek, hogy megtaláljanak emberek, feladatok, kihivások. Borult az egészségem, a korábbi munkám, majd a nagy felfordulásban kezdtek bekúszni az új, korábban a fejemben meg sem forduló lehetőségek. Valami Amerika, felvételi, pályázat, közben önkéntes munkák, amikre eddig soha nem volt időm. Szólt ez az év sok más emberről, de leginkább rólam, útkeresésről, úttalálásról és útonlevésről.

Eljött 2o11, s az útnak még nincs vége. Sőt, nagyon is az elején járok. Túl az első féléven, éppen a második kezdete előtt. Az amerikai hétköznapokat, tanulást, munkát kezdem rutinosan élni, s közben a korábbi álmokat, ábrándokat a realitás talajára lebontani. Van sok tervem: utazásra, gyakorlatra, no meg persze a tanulmányokra. És persze a szakmai célokon kivül figyelmem a privát életem változásaira is összpontosit. Mert a változás folyamatosan jelen van, tanit, formál, néha elgyengit, de többnyire megerősit.

Mindenkinek sok előrevivő változást kivánok 2o11-re!

A bejegyzésem egy dallal egészítem ki, utólag. A Nox egyik dalát nemrég hallottam a magammal hozott magyaros zenék között. A szövege nagyon illik az újévhez (Eskü a címe, de én pont nem ezért szeretem), a klipp fotót pedig akár én is készíthettem volna.
http://www.youtube.com/watch?v=oeaZlb752qg