Hihetetlen film-
és könyvélményemről szeretnék most beszámolni. Még hetekkel ezelőtt láttam A nagy Gatsby cimű filmet, ami jogosan
kapott jónéhány Oscar-dijat. A film F.
Scott Fitzgerald 20. századi amerikai iró remekművéből készült.
Szégyen, de a
film előtt sosem hallottam Fitzgeraldról és regényéről, ami elég baj 2,5 év
amerikai tartózkodás után... A film viszont olyan hatással volt rám, hogy
azonnal olvasni is kezdtem a művet, mégpedig az eredeti formájában, angolul
(The Great Gatsby).
A mű 20-as évek
New York-jában játszódik, amikor szesztilalom van, de a szeszcsempészetnek
köszönhetően jut alkohol a partikra, s kenőpénz a rendőröknek és
törvényhozóknak. A jazz kialakulásának idején járunk, amikor még nincs átjárás
a feketék és fehérek világa között. A film és a könyv diszletei az art deco
világát idézik: csodás fekete-ezüst-arany szinek, szögletes és geometriai
formák. A nők ekkorra már olyannyira emancipálódtak, hogy az első világháború
után rövid frizurát, férfias, szögletes ruhadarabokat hordanak.
A történetet
egyes szám első személyben meséli el a 30 éves Nick, aki feltörekvő brókerként
dolgozik Manhattanben, s a város vonzáskörzetében az öbölparton bérel házat. A
történet elején lelkes és nagy álmokat dédelgető Nick a regény végére kiégett,
neurotikus fiatalemberré válik. Ahogyan ő mondja: „Harminc – a magány
évtizedének igérete, amikor egyre fogynak az egyedülálló ismerősök, egyre fogy
a lelkesedéssel teli tárcája, s fogy az ember haja is.” Nick életére nagy
hatással volt dúsgazdag szomszédja, Jay Gatsby, aki álnéven vált gazdag és
ünnepelt hirességgé, miközben egy nincstelen fiú volt, s csak egyetlen vágy
hajtotta: boldoggá tenni és megszerezni imádottját, a háború előtti szerelmét,
Daisyt.
„A civilizáció
darabjaira hullott.” – mondja épp a a gazdagnak született, kiváltságos amerikai
„arisztokrata”, ám mégis boldogtalan és erkölcstelen Tom Buchanan. Ennek a
világnak a kiforditottságát mutatja feleségének, Daisynek a megjegyzése, mikor kislányukkal
kapcsolatban igy nyilatkozik: „Remélem buta lesz – ez a legjobb, ami egy
lánnyal történhet a mai világban, ha szép és buta.” Hiszen szépségével és
butaságával vált ő maga is az ünnepelt férfi irigyelt feleségévé, aki mindig is tudta és
tudja, hogy megcsalják, s csak egy diszes kellék a férfi oldalán.
A szóbeszéd
erejét mutatja (nekem, kommunikációs szakinak különös fontossággal bir ez),
hogy „Három embertől is hallottuk, ezért ennek igaznak kell lennie.” – vélik a
szereplők. Az ünnepelt Gatsby által tartott partikra „az emberek nem kaptak
meghivást, csak elmentek...s legtöbbször még Gatsby-vel sem találkoztak, hiszen
csak olyan együgyű szivvel érkeztek, ami a belépőjük a partira”. A legtöbben „a
nagy partikra járnak, mert azok olyan bensőségesek. A kis társaságokban
egyáltalán nincs lehetőség intimitásra” - vélekednek. Mások csodálatát a
celebek (talán itt szerepel először az irodalomban ez a szó) váltják ki, hiszen
„ők érdekes dolgokat csinálnak, s ezért válnak hiressé”.
Nekem azért
megdöbbentő a film és a könyv, mert bár a húszas években játszódik, ma, majdnem
100 évvel a történet után is időszerű. Amit leir, azt éreztem a 21. századi New
Yorkban és Amerikában járva, és sajnos ezt észlelem most Budapesten is...
Elkápráztató ruhák és autók, mutatós nők, dúsgazdag férfiak, nagy szavak,
cimlap-sztorik, s közben megtört életek, félrelépések, csalás, korrupció és az
igaz értékek (mint tisztesség, szeretet, barátság és őszinteség) teljes porba
tiprása zajlik. Nem sikerült 100 év alatt sem tanulnunk a saját hibáinkból.
Vagy sosem fogunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése