Az elmúlt három évben az amerikai ünnepeket éltem meg. Halloweent és hálaadást, s kevésbé a halottak napját. Idén, Magyarországon magamban valahogy ötvözöm a két különböző világ ünnepeit. Idehaza furcsa lenne halottak napján jelmezbe bújni, ezért a Halloween-es maskarákat majd később, a farsangi időszakban öltöm fel.
Halottak napja szomorú ünnep, ám számomra mégis a hálát, a hálaadást juttatja eszembe. Mert ne az eltávozottak hiányát fájlaljuk, hanem legyünk hálásak azért, hogy éltek, s általuk mi is élhetünk. Igy emlékezem magamban nagyszüleimre és dédszüleimre, s minden felmenőmre. Mivel épp nem vagyok a temetőjük közelében, idehaza gyújtottam mécsest emlékükre.
A koraőszi időszakot itthon vénasszonyok nyarának hivjuk, Amerikában pedig indián nyárnak. Bár szeptemberben volt egy igazán fagyos időszak, október verőfényes napsütéssel és csak kevés esővel örvendeztetett meg minket. Az indián nyár örömére én is indiános szinekbe öltöztettem a lakást.
Az igaz, hogy a virágokat a fagyok elől be kellett hoznom az erkélyről a lépcsőházba, de az ablakokat és párnákat napsütötte sárga-narancs-bordó szinekbe öltöztettem. S tart még a napsütés!
Ősz, az aratás, szüret, a betakaritás ideje. Odahaza volt szőlő- és almaszedés, tengeritörés. Szilvából finom lekvár készült, háromszori főzéssel több, mint 150 üveg lekvár készült, s mind el is fogyott az ismerősi körben. Most épp sütőtökszezon van.
A fenti kép az én kis hálaadási csendéletem. Van rajta minden, amit a természet adott most ősszel. Az üvegben Szilvi barátnőm által készitett rozmaringos almapüré van, még várok a felbontásával.
Hála. Adás. Hálaadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése