Bicajos szabadsag

Már rég készültem irni a bicajozásról. Amerikában nagyon hiányzott a saját bicajom. Kaptam ugyan kölcsönbe bringát (amivel ugye sikeresen balesetet is szenvedtem), de a saját jólbevált, megbizható és erős kétkerekűm nyomába semmi sem érhetett.

Miután hazajöttem, elő is vettem a bicajt. Annyira jó a bringám, hogy 3 év használaton kivüli állapot után is gond nélkül "beindult"! Még olajozni sem kellett. Azért most ősszel eljutottam  oda, hogy kicsit kényeztettem a járművet: szervizbe adtam, ahol szépen leellenőrizték, megmértek nála ezt-azt, s én boldogan konstatáltam, hogy a hivatalos szakik szerint is igencsak jól szuperál ez a bringa. Jutalmul kapott szép új sárvédőket és egy elülső kosarat. Mert ugye a városi közlekedéshez, bevásárláshoz kell a rakodófelület.

Apropó városi közlekedés. Budapesten egyre több bicajút épül (hála Istennek), s már látni belvárosi kocsmák és üzletek előtt kerékpár-tárolókat. Egyre több bicajost látni az utakon is. Viszont saját tapasztalatból mondhatom, az autósok és gyalogosok még mindig nem nőttek fel ahhoz, hogy a bicajosokkal megosszák az utat, s egymással békében tudjunk közlekedni...

Saját szabályom, hogy mások helyett is szétnézek az úton. Még akkor is, ha zöldet mutat a lámpa (s persze igyekszem a piroson nem átmenni), nézek jobbra, nézek balra. Kanyarodáskor, útkereszteződésnél meggyőződöm róla, hogy nem csak én látom a közeledő autót vagy gyalogost, hanem ő is lát, érzékel engem, s a szabályoknak megfelelően előre enged (vagy éppen nem, de akkor meg én fel vagyok készülve a vészfékezésre).

Munkahelyemre már az első hetekben leteszteltem az utat: ami tömegközlekedve (gyaloglás, busz, újabb gyaloglás, vagy gyaloglás, villamos, újabb villamos, gyaloglás) 30-40 perc, az bicajjal 20 perc. Mivel hátsó utakon, bicajúton, lámpa nélküli kereszteződésekben és járdán megyek, nem akadályoz a forgalom. Vicces elsuhanni a dugóban várakozó autósorok és megtömött buszok mellett.

Nekem a reggeli tekerés a bemelegités a napra: mire beérek, teljesen felébredek, kitisztul a fejem, s indulhat az irodai munka. Hazafelé pedig a nap gondját, baját mosom ki magamból, mikor villogó lámpával, s leizzadva hazaérkezem. Eddig a jó időnek köszönhetően általában heti 1-2 alkalommal tudtam betekerni a munkába, s ez nem is rossz, ha azt nézzük, hogy lassan decembert irunk s itt a tél. A munkahelyi bevetéshez persze nem árt csereruhát és tisztálkodási kellékeket vinnem, de erre való a bicajom elejére szerelt kosárka.

S honnan a bicajos szabadság érzése? A mozgás már önmagában felszabaditó érzés. A tömegközlekedés nyomasztó várakozása, az átszállások, ülőhelyért való közelharc és kapaszkodón való függés élménye helyett a nyeregben a magam ura lehetek. Aki akkor és ott áll meg, ahol jólesik, aki akaratlanul is mosolyog, mert ugye mozgás közben boldogság-hormonok szabadulnak fel. S a bicajon, még a rossz időt, szemerkélő esőt, türelmetlen embereket is könnyebb elviselni.

Bringára fel!