Meine Doktorinnen

Elnézést a német címért, de csak eme míves nyelven tudtam tömören kifejezni amiről írni akarok. Meine Doktorinnen, vagyis az én kedves, doktorálás finisében lévő német barátnéim. Nem nagyképűség, hogy magaménak is vallom egy kicsit az ő sikerüket: talán nem véletlen, hogy mindkét Berlinben hagyott kedves barátnőm hamarosan megkapja a doktori címet!

De hát elég gyötrelmes út vezetett idáig. Hosszú évek kutatásai, tanulmányai. Kriszta (képen balra) fizika tanárként mélyedt el a didaktika rejtelmeiben, Insa (középen) pedig orvostechnikai mérnökként a sterilizálást kutatja. S a kapocs: én, mivel sikerült őket összehoznom, s ezzel hasznos szakmai-tapasztalati eszmecserét indítanom köztük! Máris megvolt a berlini látogatásom hozadéka!

Szóval le a kalappal eme okos, hajtós, céltudatos nők előtt! Felveszik a versenyt a férfiakkal, sőt! Mindezt úgy, hogy mellette dolgoznak, háztartást és életet vezetnek, élnek és alkotnak!

S a két németországi doktorjelölt barátném mellett büszke vagyok a magyar sorstársaikra is! Egyetemi szobatársam, Ibi már a védés előtt tart agrár-közgazdasági dolgozatával, s mindezt gyereknevelés mellett! Orsi kolléganőm pszichiáterként kutatja a skizo betegek kezelését, a nem túl stresszmentes gyógyszeripari munkahelye mellett!

S a csattanó: Insa-nak ajándékba vittem Szabó Magda Az ajtó c. regényének angol változatát. S történetesen angoltanár barátnőm, Orsi épp eme regény angol fordításáról akar doktori dolgozatot írni....

Berlin, az én városom

Csodás utazáson vagyok túl: 4 nap Berlinben a VárosOM-ban! Nehezen vettem rá magam az utazásra, de már rég vágytam rá. Egy időben ugye egész sok időt töltöttem ott (immár 7 éve!), aztán meg visszatérő vendég lettem, volt, hogy sorozatban ott töltöttem a május első hétvégéjét. Hosszú kihagyás után most újra útnak eredtem az Angyalok városába!

Angyalok vannak itt szép számmal. Kezdjük a németek első emberével, Angela Merkellel. Na jó, nem ő a legfontosabb számomra, de azért példás, hogy nőként így helyt tud állni egy nagyhatalom élén. Számomra a legjelentősebb berlini angyal a Tiergarten közepén áll, most épp felállványozva, a Siegessaule tetején, ő a Mi Angyalunk. Mi, jelenti a kettősünket az Angyal-Kriszta barátnémmal, vele vészeltük át anno a kinntlét örömeit-bánatait, meg azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Ja, s neki meg én vagyok az "Angyalkám".

Nos ennyi ráhangolódás után a beszámoló. Mitől olyan különleges ez a hely? Hát attól, hogy a megérkezés pillanatában otthon érzem magam. A hely, az utcasarkok, az emberek, a jóbarátok - mind harmóniát, biztonságot, s valami felszabadult független örömteli keretet adnak a leghétköznapibb történésekhez is. Itt jelen lenni is élmény, csak nézni az embereket, a fura figurákat, s élvezni azt, hogy itt senki sem hökken meg a másikon, teljes a tolerancia. Sőt, az emberek között könnyen létrejön a kontaktus, egy mosoly, egy figyelmes gesztus a buszon. Itt sosem érzem magam egyedül, még ha ismeretlen is vagyok a nagyvárosban: van aki hozzám szól, s a kedves szóra kedvesen felel.

Na, de akkor a lényeg. Mivel is teltek kinti napjaim? Berlinben sosem kell előre tervezni, adja magát, mindig szolgál valamilyen fesztivállal, ingyen kulturprogrammal, meglepetéssel. Most sem terveztem semmit, s mégis programokkal teli volt ez a pár nap.

A kiindulási pont persze a két jóbarátom volt. Krisztáéknál kezdtem az állomásozást, vele felidéztük a régi Wohnheim-os emlékeket. Séta a Lietzensee körül, ez a tavunk, ahol futottunk, sétáltunk, álmodoztunk anno. Ráérős beszélgetés, kávé, virágzó orgonabokrok most. Aztán Moabit, kicsit színesebb, bevándorlósabb vidék, Hinterhaus, tetőteraszos reggeli, napozós délután. Aztán lecsekkoltam a Kriszta táncóráit: egy orientális, hastáncos-jógaórát, meg a táncterápiás csoportját. Aktív résztvevőként mondhatom jól átmozgatott, megmozgatott szellemileg és fizikailag is. Mindig is tiszteltem Kriszta bátorságát, hogy belevágott, megtanulta, gyakorolja a táncot, a hobbiját, a küldetését. Séta Zehlendorfban, ez már kertváros, csodás villák, fütyülő madarak, nyugalom, nem messze a Wannsee.

Aztán persze nem maradhatott el a shopping sem. Friedrichstrasse, pár óra az egyik óriási könyváruházban, sikerült "csak" öt könyvvel távozni. Némi szakmai-szellemi feltankolás. Aztán ékszerszemle antik üzletekben: gyönyörű szecessziós ékszerek, nyakékek, fülönfüggők, tudnék választani, csak legyen aki fizeti. Trödelmarkt, Strasse der 17.Juni - séta a lelkemnek Charlottenburg kapujában, itt sikerült megállnom, hogy nem vettem semmit (pedig tudtam volna választani a könyvkészletből, régi fotó- és képeslap-állományból).

Kulináris élmények. Berlinben bármilyen jellegű konyhát megtalálsz, s hihetetlenül korrekt áron! Itt még a kínai sem a szokásos kifőzdés, hanem frissen készíti wokban a pirított tésztát, hm... Igazi újdonság volt a Vapiano nevű olasz gyorsétterem. Olasz design, friss fűszer cserépben az asztalon, rendelésre frissen készített Pasta, Pizza, saláta. Kipróbáltuk mindkét berlini egységet (Friedrichstrasse, Potsdamer Platz). Aztán olasz gelato a Potsdamer-nél, szudáni mogyorószószos sajtos pita, falafel...

Kriszta után átcuccoltam Insa-hoz. Vele együtt dolgoztam egykor, s sikerült a német-magyar barátságot megőrizni. Együtt a Karneval der Kulturen kavalkádjába vetettük magunkat. Ez a fesztivál 3 napos össznépi felvonulás, kirakodóvásár, zene, tánc. Itt megmutatja magát minden Berlinben élő nemzet: hangos-táncos felvonulás, nemzetek konyhája, ezer színű emberiség, jelmezek kavalkádja. S ami a legfontosabb: az életöröm, amivel a tömeg táncol, zenél, gyerek, idős, fiatal, kötöttségek nélkül, felszabadultan és szabadon.
S a legmegdöbbentőbb élmény is itt történt velem: a 1,5 milliós tömegben (igen, ennyi látogatót prognosztizáltak, s lépni nem lehetett a tömegben, hiszen kiürült a város többi része, s mindenki Kreuzbergben nyomult) régi lakótársakra lelünk: a német Julia és a lengyel Anja lelkendezve fut hozzám, s nem hiszek a szememnek! Csakis Berlinben fordulhat ez elő!

Aztán kicsit higgadtabb kulturprogram is belefért a napjaimba. Frida Kahlo kiállítás a Martin-Gropius-Bau-ban! Frida-ról a filmet anno itt láttam 7 éve, akkor elolvastam az életrajzát, s kiműveltem magam ebből a fantasztikus életű mexikói (de magyar gyökerekkel rendelkező) festőnőből. S most élőben láthattam a műveit! Persze ki kellett érdemelni az élményt: majd két óra sorban állás után jutottunk be a kiállításra, de megérte! A festmények mellett régi filmfelvételek és fotók, ruhák, szóval igazán sokrétű volt a tárlat. Legközelebb az eredeti helyszínen, Mexikóban akarom megnézni a lakóházát, emlékeit. S ez most talán teljesülni is fog...

Potsdamer Platz felhőkarcolói, éjszakai mozizás (egy kis francia-német filmélmény) a Berlinale helyszínén, séta a Fal nyomában, 200-as és 100-as busszal városnézés, Unter den Linden, Museumsinsel, felújított Bodemuseum, épülő Stadtschloss (igen, a németek képesek újraépíteni egy lerombolt kastélyt), Brandenburger Tor...
Sorolhatnám még, de sosem érnék a végére.

Friss levegővel feltöltekezve tértem haza. A többiek meg az általam hozott széljárást élvezték, s szeretnék még élvezni (ezt ők mondták). Ezért még az is lehet, hogy nyaralás gyanánt visszatérek ide valamikor júliusban...

Textílmánia

Ha megkérdeznék, hogy mi lennék, ha valami kézműves foglalkozást kellene választanom, akkor biztos lennék a válaszban: varrónő!

Valami kiismerhetetlen vonzódásom van a textílekhez, az anyagokhoz. Például ha új helyre, szállodába érkezem, az első, hogy még le sem pakolom a cuccaim, de már letapogatom a függönyöket, huzatokat. A varrógép monotonitása is még gyerekkoromban megragadott: először a pedálos, hagyományos gép mellé ültem, aztán jött a modern, elektromos, amivel villámgyorsan lehet csodadolgokat alkotni.

Alkottam is szép számmal. Még gyerekként kísérleteztem a rongydarabokkal, patch-work falvédőket, párnákat varrtam. Aztán ezt sikerült felfejlesztenem (lsd.a fenti képen): a húgomék nászajándékát én magam készítettem, csodás anyagdarabokból, majd egy hét alatt, s a végeredmény egy varázstakaró lett!
Legszívesebben lakástextíleket varrok, erre meg is vannak a különleges anyagforrásaim.
Ezen kívül szívesen kísérletezek egyszerűbb ruhadarabokkal, kizárólag saját használatra. Szabásrajzot sosem használtam, inkább méret és forma után szabok, vagy egy meglévő darabot másolok le. Persze a bonyolultabb darabokat én is varrónőre bízom.

Szóval ha valaki nagyon jót akar nekem, akkor szerez egy jó minőségű varrógépet (a korábbi idő előtt bedöglött), töménytelen időt és egy nyugodt sarkot, és hagy kibontakozni!

Audrey fekete-fehérben

Audrey Hepburn az a színésznő, aki ellen nem lehet semmi rosszat felhozni. Lehet őt szeretni az egyszerűségéért, a belülről áradó stílusáért, bájáért. Ezért szerették a rendezők és olyan szerepeket szántak neki, ahol önmaga lehetett.

Az első nagyjátékfilmje a Római vakáció. A fiatal, tapasztalatlan Audrey uralja a vásznat, ha kell hétköznap lányként, ha kell hercegnőként tündököl a filmben. S hát nem rossz Rómát a filmen keresztül bejárni... Partnere az akkor már ismert Gregory Peck, aki nagyon elismerően nyilatkozik róla, meg is kapta a női Oscar-t érte.

Emlékezetes filmje még az Álom luxuskivitelben (lsd rajzomat fent), ahol a boldogságot a gazdagságban, egy gazdag férfiban keresi az álmodozó lány.

Nemrég rájöttem, rám milyen hatással van Audrey. Egy ideje elég sok fekete-fehér ruhát szereztem be, nagyon szeretem ezeknek a letisztultságát, azt hogy ha kell hétköznapi, ha kell, elegáns megjelenést kölcsönöznek. S beugrott: ilyen a Hepburn öltözködési stílusa, egyszerű, többnyire fekete, hétköznapian elegáns.

Az Audrey-mítosz értékét növeli számomra, hogy vannak, akik szerint hasonlítok rá, mégpedig ha fel van tűzve a hajam. Hát, igyekszem ezt a mítoszt őrizni, magamévá tenni.

Dunakanyar a határon túlról

Eddig még nem írtam az egyik fő kedvtelésemről: a túrázásról. Igaz, mostanában inkább kisebb, öregesebb túrákon vettem részt, semmi nagyobb teljesítményről nem tudtam volna beszámolni.

A mostani élményem sem kötődik extra teljesítményhez, viszont mégis emlékezetes.
A hétvégén a Dunakanyarba kirándultunk, annak is a szlovákiai részébe. Garamkövesd volt a kiindulópont, a falu határában kapaszkodtunk el a Helembai-hegység oldalába. Szlovákiai egyik legsokoldalúbb tanösvényén haladtunk, galagonya- és vadrózsabokrok között. Közben több pontról fennséges kilátásban gyönyörködhettünk: háttérben az esztergomi bazilikával, a párkányi híddal, a Dunával, az Ipoly folyóval. A tető felé egyre több "sziklakerti" növény mutatta meg magát, köztük a ritka árvalányhaj!

A túra igazi meglepetése két geocatching doboz felkutatása volt. Hagytunk is benne meglepetést szép számmal. Ami nagyon tetszett az utunkban, hogy a csapat fele óvodáskorú gyerkőc volt, méghozzá nem is akármilyenek! Ők kezelték a GPS-t, és ők kutatták fel a kincsesládákat is.
Persze az esőt mi sem úsztuk meg, délután szépen átáztunk, amikor az Ipoly-Duna találkozási pontjához sétáltunk. Volt is víz elegendő a folyókban.

Szóval budapest-környéki túrák után kutatva érdemes a határon túli területeket is számításba venni. Mert igazán más képet kapunk a túloldalról, s legalább elmondhatjuk, hogy mi annyira strammok vagyunk, hogy külföldre járunk túrázni.

Két Krisztina a történelemből

Egy kis történelemlecke következik. Nevezetesen két ismert történelmi személyt mutatnék be, akik az én nevemet viselik. Van köztük hasonlóság, de inkább ellentétes a személyiségük. Viszont mindkettejüktől lehet tanulni!

Krisztina királynő (jobb oldali kép) neve sokak számára ismert. Ha máshonnan nem, a Greta Garbo által játszott filmből. Ő volt Svédország királynője valamikor az 1600-as években. Elég feltűnő személyiség volt, hiszen a nőies öltözék helyett szívesen bújt férfiruhába, kedvelte a férfias sportokat, a harcot, az utazást. Mivel nem akart férjhez menni és utódról gondoskodni, így lemondott a trónról. Hosszabb ideig élt Rómában, ahol számtalan műkincset halmozott fel.

A másik híres Krisztina az ausztriai Marie Christine von Habsburg (bal oldali kép). Ő kevésbé ismert ugyan, viszont jelentős szerepet játszott és hatása ma is érzékelhető. Mária Terézia kedven lánya volt (16 gyermeke közül), még azt is elérte, hogy őt nem kiházasították, hanem saját maga választhatott férjet. Így szerelemből ment férjhez Alberthez, akivel megalapították az egyik első művészeti galériát, a mai Albertinumot.

Érdemes odafigyelni ezekre a nagyszerű nőkre. Amellett, hogy nők voltak és meg kellett felelniük a kor és a társadalom elvárásainak, igyekeztek újító szellemmel alkotni, tanulni, valami maradandót létrehozni.
Remélem, én utánam is marad majd számos értékes hagyaték. S talán még a nevem is fenn marad.

Vízenjárok

Ősszel elég sok dolog megváltozott bennem, körülöttem. Akkoriban szűnt meg két jelentős kereskedelmi rádió sugárzása, ezek szerint Magyarországon is visszafordíthatatlan változások kezdődtek. A két dolognak azért van köze egymáshoz, mert a Danubius rádió utolsó délutáni adásában olvasták fel azt az Örkény egypercest, amiről most szólok. A legjobb, ha magát a novellát idézem.

Örkény István: A megváltó

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.
- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.
- Tessék beülni - mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?
- Még ide - mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
- Még most is? - kérdezte az író.
- Még most is - mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
- Még most is ide látni? - kérdezte az író.
A csónakos körül nézett.
- Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

Remélem, nem kell nagyon magyarázni az írás jelentését, jelentőségét a mai életünkre.
Akkor sokat dolgozott bennem ez a történet, s szinte életre kelt bennem. Hiszen én is vízen jártam, sőt táncoltam egy ideig! Volt jónéhány kemény hetem, amiket nem tudom, csak sejtem, hogyan éltem át. De túléltem! Sőt, csodával határos módon épültem, magamhoz tértem, s fejlődtem, tovább léptem! S mindezt úgy, hogy szembe mentem az árral, az elvárttal. Miközben mindenki lesajnált, lemondott rólam, én lettem az élő példa arra, hogy vannak még csodák, csak hinni kell, bízni kell, s képesek vagyunk a lehetetlenre is.

Az Örkény egypercesnek folytatása is van, mindjárt arról is szólok.

Határok

Újabb olvasmányomról szeretnék beszámolni. Bocsánat a sok könyvajánlóért, de majd az olvasási láz(am)ról is szólok hamarosan.
Szeretem a Harmat Kiadó könyveit. Naprakész, modern, fiatalos témák, keresztény szemszögből. Igazán széles palettáról választják az általuk kiadott könyveket, s eddig még egyikben sem csalódtam.

Jó választás volt a Határaink c.könyv. Alcíme: Mire mondjunk igent, és mire nemet? Nem is gondolnánk, hogy a legtöbb kapcsolati probléma oka, hogy nem tudjuk, hol vannak a saját vagy a másik fél határai. Ezek felismerésében és megvédésében segít a könyv, szisztematikusan az élet több területén. Így például szól arról, hogy igenis vannak határok a családon belül, a szülőkkel, a gyerekünkkel szemben. Meg kell húznunk a határokat a munkahelyünkön, a feladatokkal, kollégákkal, a főnökünkkel szemben. S meg kell húzni a baráti, párkapcsolati határokat is.
Bizonyos szabályok betartása mellett lehetünk egészséges felnőttek, akik tudják, hogy miért felelnek, s azért vállalják is a felelősséget. S mikor máskor lenne a határszabás ideje, mint a felnőtté válás, a leválás idején!
S ami meglepő, saját magunkkal szemben is határokat kell szabnunk. Azért, hogy ne sodródjunk a feladatok, érzések, történések zűrzavarában, hanem tudatosan, a magunk által kijelölt úton haladjunk.

Nem túlzok, ha azt állítom: mindenkinek el kellene olvasnia a könyvet. Hihetetlen dolgokra, összefüggésekre figyelünk fel általa, s külső segítség nélkül tudjuk rendbe tenni kapcsolatainkat.

Karrier vagy család?

Ismét egy olyan témát fejtegetek, amiről elég sokat cikkeznek az utóbbi időben. Mi a nők szerepe, helye a társadalomban? Tanulni, dolgozni, karriert építeni, vagy házasodni, gyereket nevelni, családi hátteret biztosítani?
Két filmet is láttam, ami ezt a témát járja körül. Mégpedig nem napjainkban, hanem az 50-60-as években. Vagyis ez már akkor is kérdés volt, bár a választási lehetőségek nem voltak ilyen egyenlő súlyban.

Az Egy lányról (eredeti címe An Education) most fut a mozikban. A 60-as évek Angliájában játszódik, ahol az érettségi előtt álló, jól tanuló lányt kicsit kimozdítja az általa gondolt (és szülei által neki szánt) pályáról egy férfi. A férfival együtt a lehetőség a könnyed életre, boldogságra, családra. Így ő dönt: tanulás helyett család. Viszont mégsem lesz sikeres a love story, s így a lány belátja: a saját útját kell járnia, s szépen továbbtanul.

A másik film a Mona Lisa mosolya pár éve készült. Julia Roberts egy 30-as tanárnőt játszik, akinek feltett szándéka, hogy lánydiákjait a továbbtanulásra, saját álmaik megvalósítására sarkallja. Viszont a lányok könnyedén feladják a hivatalos pályát, a kérőik, majd férjeik hatására lemondanak az egyetemről és beérik a háziasszonyi szereppel. Ám ez sem marad így: a csalódott feleség mégiscsak a tanulást választja. Akár azzal a veszéllyel is számolva, hogy így magára marad.

A két film ugyanazt hangoztatja: a nőknek nem is olyan egyszerű dönteniük, és teljes értékű emberként a saját útjukat járniuk. Ahogyan filmbéli tanárnő is megfogalmazza: "Azt hittem a jövő vezetőit képezzük, de úgy látom, csak a jövő vezetőinek feleségeit." S bár a filmek a múltba vezetnek vissza, mégis nagyon a jelenről szólnak.
Ma sem olyan könnyű a döntés. Sokan vagyunk úgy, hogy szeretnénk ezt is és azt is: tanulni, dolgozni, a munkában magunkat megvalósítani, s emellett persze családot is. Lehet ezt a kettőt együtt? Sokat figyelem a vezető nőket, s hát a példájukat látva be kell vallanom: aki sikeres a pályáján, az általában lemondott a családi boldogságról. Én viszont megfordítanám: mi lenne, ha sikeres lennék a családban, s emellett nem kellene lemondanom a munkahelyi kihívásokról? Persze ehhez szükség van a társadalom hozzáállására, a munkáltatók megértésére is.
Talán még van időm, hogy kivárjam, amikor a kérdés nem kérdés lesz, hanem lehetőség

Gettómilliomos a valóságban

Pár hete egy érdekes előadáson vettem részt. Egy indiai misszionárius, Arthur mutatta be a tevékenységüket a Mumbai-ban működő keresztény alapítványnál. A képek, filmrészletek és elbeszélése alapján a Gettómilliomos film kockái elevenedtek meg előttünk. Az, amit a filmben láttunk, több mint valóságos. Mumbai utcáin több millióan élnek bádoglakásokban, a gyerekek az utcán koldulnak, szervezetten folyik a prostitució, a gyerekek megvakítása, a maffiába való szerveződés.

Viszont, amit az előadáson Arthur megmutatott, az ennek a kilátástalan világnak a másik oldala. Az, ahol van remény. Ez a neve az alapítványuknak is Sahaara hindi nyelven reményt jelent. S ők reményt adnak. A semmiből indultak, elhivatásuk volt az alap, s azóta folyamatosan bővül a tevékenységük. A tanulatlan gyerekeknek iskolaelőkészítőt szerveznek, a prostituáltak gyerekeit befogadják, a börtönben majd azután rehabilitációban szolgálnak, átképző kurzusokat indítanak munkát keresőknek, s még számtalan más dologgal foglalkoznak.

S ami nekem a legtöbbet elmondta a lelkületükről, az a vezető mosolya volt. Ez a mosoly képviseli az elszántságot, s a tenniakarás örömét.

Bővebben az alapítványról itt olvashattok:
http://smilefoundationindia.org/p_sahaara_charitable_society.htm

Örömzene a De Phazz-tól

Ezen a hétvégén újra Budapesten járt az egyik kedvenc zenekarom, a De Phazz. Még ősszel volt szerencsém jegyet kapni az egyik koncertjükre, s az élmény azóta is tart. Ők azok, akiknek a koncertjét nem lehet végigülni, akaratlanul is ritmusra ringunk, majd felállunk és tombolunk, éneklünk.
Németországban az egyik ottani kollégámtól kaptam tőlük egy CD-t egykor. Első meghallgatásra nem tetszett, viszont kis idő elteltével beérett a zenéjük bennem. Dalaik a klasszikus jazz-től indulnak, énekelnek angolul, franciául, németül. A csapat egyébként német, a zenészek profi fúvósok, az énekesek pedig félvérként adják a ritmust a számokhoz.
S miért is bírom őket annyira? Mert fülig érő vigyorral, teljes örömmel szólnak a számaik, profi hangszerelés, vicces szövegek jellemzik őket, s őket hallgatva elfeledem minden bajom.
Csatolok egy-két zenét tőlük.
Jó szórakozást!

http://www.youtube.com/watch?v=keBB_UjZ6RE&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=eSwVkACH7qo&feature=related

Oboriska, ki vagy te?

Eddig még nem írtam arról, kit és mit rejt az "oboriska". Akik személyesen ismernek, persze már megkérdezték, el is regéltem, de most itt fizikai formában is megjeleníteném az oboriska-létemet.
Szóval oboriska én volnék, ill. az elektronikus felem. Anno, amikor emilcímet regisztráltam magamnak, a tisztes nevemet nem tudtam használni, mert már foglalt volt, így jött, hogy kreáljak magamnak egy új azonosítót. S hát ekkor ugrott be, hogy ki is lehetnék, kinek is valljam magam a jövőben: nem másnak, mint a saját dédnagyanyám alteregójának!
Ő volt Boriska, akire a nagyapám szerint nagyon hasonlítok. A dolog érdekessége, hogy én 1-2 éves koromban még élt, de semmilyen emlékem sincs róla. Mostanra sikerült egy-két képet felkutatnom, ahol ő is látható. Ilyen a fenti kép. Próbálom felnagyítani, a vonásait kutatni. Sajnos keveset tudok róla, kevés látszik a valós személyből. De én így "ismeretlenül" is őrzöm őt a nevemben, a választott azonosítómban.

Munkátlanul

A munkanélküliségről írni nem egyedi dolog manapság. Sőt, a munkanélküliségről újat írni, az talán a különleges.
Ezért az elméleti fejtegetések helyett inkább a fenti viccet idézem, okuljon belőle mindenki saját maga. Épp a napokban az egyik filmben hangzott el: "Ha felmondanak neked, akkor az egy jel, hogy nem a neked megfelelő munkahelyen voltál eddig." Ehhez én hozzátenném egy máshol olvasott gondolatot: "A siker tanulás a kudarcból."

Részemről sikeresnek fogom fel a mostani helyzetem, bár földi mércével mérve alul maradok a pillanatnyi elvárásoknak, de a legfontosabb, hogy én mit érzek, hogyan értékelem magam. Ehhez jön persze a mások általi, munkahelyi visszajelzés, mérce. Ez néha elég ellentmondásos is tud lenni: miközben a közvetlen főnök alul értékel vagy éppen nem értékeli az erősségeim, aközben a több szinttel fölötte lévő nemzetközi szakmai plénum a "legjobbnak" kiáltja ki az általam képviselt tudást.
Én ezzel megyek tovább, más irányba, a számomra fontos mérce mentén haladva.

Top jobs

Nagyon "bírom" az olyan cikkeket,amik arra keresik a választ, hogy mik a nyerő szakmák. A Haszon magazin márciusi száma elég jó áttekintő riportot közölt ebben a témában. Véleményem szerint mindig lesznek menő és kevésbé menő, ill. ritka és hétköznapi szakmák. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet mindenkiből topmenedzser, vagy tőzsdeügynök. A kérdés inkább az legyen: hogyan találjuk meg a nekünk való hivatást, s hogyan érjük el a céljainkat.

Az említett cikk erre is próbál választ adni. Elég sokan foglalkoznak azzal, hogy rangsorolják az egyetemeket (na meg a gimnáziumokat), aztán rangsorolják a cégeket a karrierlehetőségek szempontjából, majd rangsorolják magukat a szakmákat és az embereket is.

Szerintem - legalábbis számomra - nem az a fontos, hogy a rangsor elején legyek, hanem hogy amit csinálok, azt teljes elköteleződéssel és lelkesedéssel, szakmailag magas szinten folytassam. Ez viszont már sok tényező függvénye: a tanulmányokon és tapasztalatokon túl függ az adott munkáltatótól, feladattól, főnöktől is.

A cikk toplistáját a mérnöki szakmák vezetik. El is gondolkodtam rajta, hogy mi lett volna, ha a népszerű és túlképzett közgazdasági pálya helyett valami ilyen irányt választok, mondjuk egy gyerekkori indíttatásból építésznek megyek...
A közgazdász szakmák között a pénzügyi, könyvelői, könyvvizsgálói pozíciók a legmenőbbek. A marketing és a kommunikációs szakmák most kevésbé élik fénykorukat. Érdekesség, hogy a kereső- ill. online szakember is a legjobb 10 között van, szóval mégsem teljesen vagyok a vesztes listán.

Egy másik lapban jó volt olvasni, hogy mely egyetemek diákjait értékelik a munkáltatók. S a Miskolci Egyetem mind a mérnöki, mind a közgazdász pályákon előkelő helyen szerepelt!
Szóval én nem bánom, hogy eddig így alakult a pályám, ahogy. Kiváncsian várom, mi lesz a folytatás, s hogyan alakul a szakmám jövője.

Psziché

Az utóbbi időben elég mohó lapolvasó lettem. Figyelem az újonnan megjelenő magazinokat, a lapok változó stílusát. Ha külföldön járok, mindig felmérem az ottani kínálatot is. Még akkor is, ha nem beszélem a nyelvet, hiszen izgalmas látni, milyen témákkal és milyen mélységben foglalkoznak. Persze a kedvenceim a lakberendező és kreatív magazinok, ezekből van is egy szép nemzetközi gyűjteményem.

A legutóbbi felfedezésem a Nők Lapja Psziché kiadványa. Ez egy tematikus pszichológiai, lélektani témákkal foglalkozó lap, hasonlót láttam már a franciáknál. Jók a témacsoportok (párkapcsolat, állásügyek), színvonalasak a szerzők. Az abszolút kedvenc cikkem Müller Péter írása. Már a Nők Lapjának írt rovatában is izgalmas témák bontakoztak ki a szeretetről, párkapcsolatról, elmúlásról. A Pszichében a szerelem végéről, ill. annak kezdetéről ír. Jómagam is többször tűnődtem már azon, hogy pontosan meghatározható-e egy szerelem, a vonzalom kezdete, ill. mikor észleljük, hogy vége. Vannak felejthetetlen pillanatok és pillantások, amik elindítanak valamit, a végét nehezebb beazonosítani talán.

Nagyon sok könyv, cikk, film jelenik meg mostanában, amiben azt fejtegetik, hogy mi a boldog (pár)kapcsolat titka, mit kell tennie az egyik vagy a másik félnek stb. Túl sok is a feldolgozásra váró irodalom ezen a téren. S igazán választ, egyik sem ad. Valahogy úgy van ez, mintha járnánk a lényeg körül, s közben a lényeget nem említjük, ill. elfeledjük mindennek az alapját. Azt, hogy szeretni kell és kész. Nem tudományosan alátámasztani, megindokolni, érvelni, megkérdőjelezni, hanem érezni, megélni és örülni neki, s igyekezni ezt minél tovább fenntartani. De hát a gondolkodó ember agyal, elméleteket gyárt, és keres. S a végén nem talál igazi választ. Mert hát a válasz bennünk van, legbelül, csak nehéz vele szembenézni, nehéz elfogadni.

De azért izgalommal várom a Psziché következő számát. Legalábbis a gondolkodó-kereső felem.

Időutazás Mátyásföldön

Aki ismer, tudja: a szecesszió a gyengém. Odavagyok az ilyen stílusú épületekért, homlokzati díszekért. Nem tudok betelni a sétákkal Bécsben, Prágában, Barcelonában vagy Budapesten, ha ilyen épületek között barangolhatok.

Gondolkodtam rajta, mi vonz ebben a korszakban. Azt hiszem megtaláltam a választ: a szecesszió kora a századforduló, a még boldog békeidőknek nevezett kor. Amikor még működtek az erkölcsi, társadalmi normák, megvoltak még a klasszikus női és férfi szerepek, amikor még királyok, előkelők, cselédek és parasztok együtt éltek, alkottak, s nem küzdöttek a helyzetük ellen vagy érdekében.
Sokszor érzem azt, hogy igazán boldogan én ebben a korban tudnék élni. Valószínűleg előző életemben valami korabeli előkelő közegben élhettem, ha nem is arisztokrataként, de legalábbis megbecsült társalkodónőként, vagy tanítóként. Nőies ruhákban, horgolt csipkék és thonett székek között. Klasszikusokat olvasva, a modern költészetet ízlelgetve, napernyővel, lovaskocsin közlekedve.

Ezt a hangulatot találtam meg Mátyásföldön. Biciklivel kalandoztam erre, s véletlenül fedeztem fel egy sor utcát, ahol még él a századforduló, a szecesszió. Hatalmas villák, egy elmúlt boldog korszak emlékei. Többségük csodásan felújítva, ám akad köztük elhanyagolt állapotú is. Az egyik ilyen pusztulóban lévő a kedvencem, s vérzik a szívem, amikor a hulló vakolatot, a csodás növénydíszeket látom pusztulni. Már majdnem ott tartottam, hogy becsöngetek a szomszédba és megtudom a ház sorsát, ill.hogy mit lehetne tenni a megmentésére. Hatalmas ablakai bedeszkázva, pedig szemeim előtt egy világos, napsütötte műterem-jellegű lakás jelenik meg.

Utánaolvastam Mátyásföldnek, hogy honnét származnak ezek a csodás villák. Nos, épp a századforduló táján nyaralókat építettek itt, hiszen közvetlenül Budapest határánál volt ez a terület, s útban a királyi Gödöllő felé. Volt itt strandfürdő, reptér, vonatközlekedés a Keletiből.

Szívesen élnék ilyen környéken, bár az elit környezet borsos árakat is jelent. S a csattanó: a kedvenc házam a Májusfa utcában van, s erre aznap figyeltem fel, amikor a majálisról írtam épp.

Alkotó kéz

Ezen a hétvégén különleges programban volt részem: egy rajzkurzusra jártam. Négy nap, reggeltől estig tartott a képzés, amit már régen kinéztem magamnak. Jobbagyféltekés rajzolás a módszer neve, aminek segítségével intenzíven megtanulhatunk rajzolni. Még azok is, akiknek ehhez semmi érzékük nincs.

Nekem azért volt egy kis előéletem a területen, némi tűzzománc, üvegfestés és egyéb kreatívkodás után vágtam bele a tanfolyamba. Viszont ceruzával rajzolni, úgy rendesen legutoljára talán az általános iskolában tudtam.

Maga a módszer nem bonyolult, csak teljes ráhangolódást, türelmet, lelassulást igényel. Ha ez megvan, lehet haladni fokról-fokra. A fenti képet a második napon készítettem, az alkotó kezem (mármint a bal)látható rajta, s ennél a negyedik nap végére még többet, jobbat tudtunk!

Jó volt felfedezni, hogy ha időt és türelmet szánok valamire, akkor az eredményt hoz! És itt nemcsak az eredmény volt a lényeg, hanem maga a folyamat is! Megtanultam a jelenben létezni, nem rohanni, s rájöttem, milyen jó is tud lenni ez! Megpróbálom ezt most magammal vinni a következő napokra.
Rajzötletem pedig van raktáron jónéhány. Szeretnék utcaképet, épületeket, kis grafikákat alkotni. S a következő fordulóban talán a színes, akvarellfestésre iratkozom be!

Májusi ünnepek

Május van, s rögtön két ünnep is ránk köszönt. Május elseje, majális. Ilyenkor felénk, falun májusfát állít az udvarló a kiszemelt lány udvarába. Vagy modernebb formában hatalmas virágkosarat visz neki. Az ablakba kitett virág ill. a májusfa tudatja mindenkivel: itt kérem egy lány lakik, mégpedig olyan, aki nincs egyedül!

A másik ünnep május első vasárnapja, anyák napja. Engem is köszöntött mindkét keresztgyerkőcöm. Balázs (anyukája) sosem feledkezik meg rólam eme jeles napon, most is hívtak telefonon. A másik gyerkőcöm, Krisztike is telefonba mondta a köszöntő verset (pedig alig múlt két éves!). Szóval panaszra nincs okom.

A fenti virággal köszöntöm én is az összes anyát, nagyanyát, keresztanyát, mindenkit, aki áldozatos életével a következő nemzedéket neveli.
A kép tavaly készült, épp ezen a hétvégén. A Jeli Arborétumban jártunk, ahol hatalmas területen hihetetlen sokféle színű rododendron virágzik. Én ezen virág nagy kedvelője lettem, otthon a kertünkben is nevelgetünk néhányat belőle. Lakásban pedig ennek kistestvérét, az azáleát lehet nevelgetni (már ameddig ki nem pusztul, túlélő egyedet még nem találtam belőle).