Ősszel elég sok dolog megváltozott bennem, körülöttem. Akkoriban szűnt meg két jelentős kereskedelmi rádió sugárzása, ezek szerint Magyarországon is visszafordíthatatlan változások kezdődtek. A két dolognak azért van köze egymáshoz, mert a Danubius rádió utolsó délutáni adásában olvasták fel azt az Örkény egypercest, amiről most szólok. A legjobb, ha magát a novellát idézem.
Örkény István: A megváltó
Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.
- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.
- Tessék beülni - mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?
- Még ide - mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
- Még most is? - kérdezte az író.
- Még most is - mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
- Még most is ide látni? - kérdezte az író.
A csónakos körül nézett.
- Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.
Remélem, nem kell nagyon magyarázni az írás jelentését, jelentőségét a mai életünkre.
Akkor sokat dolgozott bennem ez a történet, s szinte életre kelt bennem. Hiszen én is vízen jártam, sőt táncoltam egy ideig! Volt jónéhány kemény hetem, amiket nem tudom, csak sejtem, hogyan éltem át. De túléltem! Sőt, csodával határos módon épültem, magamhoz tértem, s fejlődtem, tovább léptem! S mindezt úgy, hogy szembe mentem az árral, az elvárttal. Miközben mindenki lesajnált, lemondott rólam, én lettem az élő példa arra, hogy vannak még csodák, csak hinni kell, bízni kell, s képesek vagyunk a lehetetlenre is.
Az Örkény egypercesnek folytatása is van, mindjárt arról is szólok.
Vízenjárok 2.
VálaszTörlésAz Örkény egyperces folytatását egyik kedves barátom, megértő tanácsadóm írta meg. Tette ezt akkor, amikor még bizonytalan volt a jövőm, a "túlélésem". S lám, az élet őt igazolta: megvalósult a jóslat, valóra vált az iromány.
Íme olvassátok:
A történet folytatása
Nagy oka volt annak, hogy a lehetetlent is megpróbálta már, a szép békés falu bizony szájára vette, semmi embernek tartotta őt, bántotta is ahol tudta, durva tréfák és kemény rosszindulat éppúgy az élete része lett, hát ezért vállalkozott végső kétségbeesésében a krisztusi cselekedetre.
És a csoda megtörtént, napról-napra jobban tudott vízen járni. De még a csoda bemutatása hátravolt. Szokás volt arrafelé esténként minden rendű-rangú népek apraja-nagyjának a napnyugta néhány gyönyörű percét a vízparton, közösen megélni.
Az író ezt az alkalmat választotta, hogy a falu népét elkápráztatva kivívja elismerésüket. Mikorra mindenki megérkezett, rásétált hát a fodrozódó vízre és táncolni kezdett.
Gyönyörű, nehéz, önkifejező táncot. Hatalmas nagy csönd lett, az író már nem is a vízen járta táncát, szinte lebegett fölötte. Ekkor egy borízű öblös hang szólt: „Na mi van írókám, úszni nem tudsz?” És a varázs megtört, a víz kegyesen magába fogadta az elkeseredett ember testét.
Másnap a falu leggazdagabb embere egy kft-t alapított az író életének megfilmesítésére, szobrot állítottak emlékére, könyveit óriási példányszámban újra kiadták, kitudjahonnanjött emberkék méltatták műveit, emberi mivoltát, a faluban szinte mindenkinek lett egy története, amely arról szólt mennyire szerették, tisztelték és mennyi jót tettek vele.
Csak a vízenjárást övezte sűrű ködhomály, a helyi rendőr az esemény pillanatában szúrós szemmel körbenézve öngyilkosságot jelentett be. A falu papja az író testét ennek megfelelően a temetőárokban helyeztette el jeltelen sírban. Háza véletlenül leégett, ingóságait még az esemény órájában széthordták, később a kft mint kegytárgyakat felvásárolta mindet. Az író hozzátartozói elutaztak messzi rokonaikhoz, többé sose látták erre őket.
A falu szépen gazdagodott, az eladható kegytárgyak újragyártására garázsbt-k alakultak, az idegenforgalmi bevételek az egekig szöktek. Az író műveinek fogytával a kft bejelentette, a hagyatékban megtalálták az író eddig kiadatlan műveit. Huszadrendű bértollnokok gyártani kezdték hát a „megtalált” műveket. A soraikba férkőző néhány tehetséges, csupán anyagi okból vállalkozó írót igen hamar kiszorították maguk közül – biztosítandó a stabil minőséget.
A falu meggazdagodott, népessége megnőtt, nemrég kapott városi rangot. Az író – munkásságáért – posthumus irodalmi Nobel díjat kapott, a díjat a kft vezetője vette át.
És akkor az addig szigorúan hallgató Volentik bácsi kievezett a tó közepére.