Az isteni szeretet

"Az Isten szeretet." szól az ige a János evangéliumából. Sokáig nem éreztem közel magamhoz ezt az igeverset, de mióta a világ eme másik szegletébe vetődtem, van egy mondat, amit sokszor mondanak nekem mások: "Isten szeret téged".
Olyanok mondták, s mondják ezt nekem, akik jól ismernek engem, a döntéseimet, a kételyeimet.

Saját magam kellett rájönnöm, hogy mikor nagyon összpontosítok valamire, mikor nagyon akarok valamit, legtöbbször nem, vagy nem az elvártnak megfelelően jön össze. Viszont amikor valami csak éppen foglalkoztat, s még nem tettem lépéseket, még nem görcsöltem rá, akkor jön egy isteni sugallat, egy megoldás, egy lehetőség. Csak észre kell venni. S az észrevétel után megállapítani: Isten mennyire szeret, hogy házhoz hozza a megoldást.

Ha utánagondolok, egész sok dolog ilyen egyszerűen oldódott meg körülöttem. Tavaly júliusban az utazásom előkészítése során az egyik hét elején kiderül, hogy nincs szállásom két helyen sem Clevelandben, s aztán még mielőtt nekiláttam volna az ismeretlen távolban kiadó szobát keresni, még azon a héten vasárnap egy "véletlen" találkozásból biztos szálláshely keletkezett. Mert jókor voltam jó helyen.

Clevelandbe érkezve első hétvégén, mikor még senkit nem ismerek, s azt sem tudom, hogy milyen munkát és hol lehet találni, egy néni, aki sosem járt a református templomunkban csak azért jött el oda, hogy kitegye a hirdetését: segítőt keres. S talált is, engem. Ezzel nemcsak a munkám, s keresetem lett, hanem egy nagyszerű barátot is kaptam, aki segített kiismerni magam az amerikai magyarok kusza hálózatában és az itteni ügyekben.
Aztán most, mikor már eléggé rágörcsöltem a bizonytalan jövőm felszámolására, s magam se tudom, milyen munka, szálláshely stb adna biztos hátteret nekem a következő félévekben, szóval mikor csak zakatolnak a gondolataim, hirtelen több ismerős is felajánlja, hogy költözzem hozzájuk...
Programokra jelentkezem, pályázom, s épp lecsúszom a résztvevők közül, mikor mégis az én nevem húzzák ki a kalapból, s pótjátékosként mégis ott lehetek a hétvégi eseményen, ami oly sokat jelent nekem. S a hihetetlen eseményeket szemlélő barátom, diáktársam újra a korábban már mások által is hangoztatott kijelentésre jut: "God loves you".

A "véletlenek" sorozata és a semmiből előbukkanó megoldások után nekem is be kell látnom: nincs menekvés, van egy út, amin járnom kell. S amikor éppen nem látom a célt, s nem ismerem az összes odavezető lépést, a következő lépéshez megkapom az irányítást. S ilyenkor nincs más dolgom, mint egyet lépni, nagyot, vakon, de teljes bizalommal. Mert az Isten szeret.

A lila ruhás nő

Szinyei festményei közül nem a Lila ruhás nő a kedvencem. De mégis ezt a címet választottam mostani bejegyzésemnek, ugyanis megpróbáltam a bőrébe bújni a lila ruhás nőnek, legalább egy estére.

.

Hamupipőke bálba vágyott, s kapott is meghívást. Persze nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy bejusson a clevelandi magyarok legelegánsabb eseményére: nyernie kellett a szervezők által kiírt pályázaton (a pályázat nem szépségversenyről szólt, hanem tanulmányi támogatásról), majd pedig segédkeznie kellett a rendezvény előkészületeiben. Hamupipőke azért, hogy kijusson a piszkos munkák fogságából, mindent elkövetett. Az eseményre ugyan ingyen jutott be, viszon az egész heti keresetét fel kellett áldoznia, hogy illendőképpen jelenhessen meg. Szerzett soha nem látott nagyestélyit (mert ide rövid koktélruhában nem volt illendő elmenni), a ruhához illő fülbevalót, s hajdíszeket. Kapott kölcsön kesztyűt (mert az ujjatlan ruhához ez illik), meg otthon gyártott csodafrizurát.

.

Aztán a jótündér hintaja előállt, s elkocsizott a bálba. A bálon soha nem látott pompában volt része. A város prominens személyei, gyárigazgatók, befektetők jelentek meg itt, akik nem sajnálták a pénzüket a belépőre és az aukcióra kínált tárgyakra költeni. Cserébe viszont ötfogásos amerikai-magyar vacsora, finom borok és élő zene járt. Királyfira kevés esélye volt főhősünknek (a résztvevők átlagéletkora 7o körül járt, s főként párosan jelentek meg), viszont tapasztalatszerzésre és kapcsolatépítésre annál több lehetősége akadt. Főleg, hogy Hamupipőkét vidéki lány lévén egy bennfentes tanácsadó segítette a hírességek forgatagában. Az est végére sikerült is néhány jótanáncsot, s jövőbeni szakmai találkozót begyűjtenie.

.

Aztán, még mielőtt bárkinek is feltűnt volna, hogy álruhába bújt (mese)hőssel van dolga, Hamupipőke távozott. A cipőjét sem hagyta ott, hiszen szüksége lesz még rá a következő eseményen. A lila ruha pedig a szekrényben várja, hogy valamikor újra reflektorfénybe kerüljön, kis gazdájával együtt.

Kispapok

Egyre több jelenlegi vagy egykori kispappal találkozom mostanában. A találkozások még Erdélyben kezdődtek tavaly nyáron. Írtam már, hogy egy nyári táborban tanítottam, ahol etikus üzleti magatartásra okítottunk középiskolásokat a CTP keretein belül. A napközbeni kimerítő órákat esténként borozgatással, szalonnázással, pálinkamustrával igyekeztünk kipihenni, mégpedig helyi vendéglátóink, egykori kispapok társaságában. Hát, tanultam is rendesen a katolikus vallást. Érdekes volt látni, hogy az egykori, felszentelés előtt még éppen visszalépett paptanoncok, milyen boldog, vagy éppen nem olyan boldog családi és civil életet élnek. Székely módra tele humorral és maximális túlélési képességekkel.

Aztán Amerikába érkezvén, hogy hogynem egy jezsuita egyetemre csöppenek. Ahol ugyan nem látni csuhás szerzeteseket, de a diákok és tanárok között több pap (priest, father) is akad. Épp az osztályomba is jut egy nyitott, jókedélyű nigériai lelkész, a nemzetközi diákok között van még egy atya Koreából. Mindeketten sportosak (a koreai diáktársam épp a clevelandi maratonra edz egy egyetemi csapatot), jóképűek, s tele vannak pozitív töltéssel.

Az idősebb korosztály tagjai között is nemegyszer kiderült már, hogy valaki fiatalkorában éppen papként szolgált. A legtöbbjüknél a pályaelhagyást egy takaros menyecske idézte elő. Jó példa erre a most hétvégén Buffaloban megismert 9o-dik éve felé közeledő magyar öregúr, aki ugyan több mint 5o éve van a felesége mellett, de még mindig hucutul villog a tekintete.

A kispapos terepszemlém - ha Isten is úgy akarja - tovább fog mélyülni, ugyanis nem másra pályázom, mint hogy az egyetemi missziós csapatba kapjak bebocsájtást. Kispapok, rettegjetek, jövök!

Burnout

Burn out, vagyis kiégés. Nem egy házról, nem egy villanykörtéről van szó, hanem rólunk, emberekről. Bár nehezen hisszük, de el tudunk jutni a saját határunkig, ahol már nincs más választás: meg kell állni.

A barátaim körében többen eljutottunk eddig a pontig az utóbbi hónapokban. Besokaltunk munkától, főnöktől, kiszámíthatatlan jövőtől, rendezetlen családi állapottól. Kiégtünk. De még mielőtt teljesen leégett volna a ház, megálltunk, s a sok pörgés, történés és feladat után muszáj volt magunkba nézni, s eldönteni, merre tovább.
Volt aki hosszú útra indult, más égtájak és kontinensek felé (itt nem csak magamról beszélek, hanem Ausztráliában, vagy éppen valahol Ázsiában élő ismerős sorstársaimról). Volt aki helyben maradt, csak éppen felmondott, s ugrott egy nagyot a bizonytalan munkanélküliségbe. S volt aki a biztosnak tűnő párkapcsolatát rúgta fel, mert éppen kiderült, hogy bizonytalanabb mint bármi más az életében.

Mi lehet az ellenszere, hogyan lehetne megelőzni ezt a végletes állapotot?
Itt, Amerikában találkoztam egy csudajó módszerrel: a tanárok, kutatók, misszionáriusok és egyéb elhivatott hivatást űző emberek a pályájuk 7.évében egy év szabadságot kapnak, ez a sabbatical. Ezt az évet helyileg valahol máshol, lehetőleg egy másik országban töltik, s olyat csinálnak, ami kapcsolódik a munkájukhoz, de mégsem az. Pihennek, tanulnak, önkénteskednek. Megújulnak.

Hát, ha jól számolom nekem a magyaroszági munkásélet 7. évében jött a képbe az amerikai tanulmányút. Teljes hely- és szerepcserével. Igaz ugyan, hogy kicsit tovább tart, mint egy év, s kérdés, hogy hol lesz utána a folytatás, de igyekszem amolyan sabbatical szabadságnak felfogni. Mert hét rossz év után jön hét jó. (Na jó, nem mind a hét volt rossz.)

Jégpáncél

A tavaszi hóolvadás után ismét itt a tél. Tegnap újra ónos eső esett, reggelre 2cm-es jégpáncél borította a kicsikocsit, akár páncélosként harcba is indulhattam volna vele. Ma újra leszakadt az ég, havazik szünetmentesen. Így a tavasz még várat magára...

.

Ha valaki azt hinné, hogy csak azért írok oly sokszor a téli időjárási megpróbáltatásokról, mert nincs más témám, vagy éppen azt gondolná, hogy á, itt is csak egy szokványos tél van, annak figyelmébe ajánlom a mellékelt képet. Találós kérdés: Mit ábrázol? Talán egy fehér mészkőszikla, sóhegy, vagy valami szobor? A megfejtés: az egyik clevelandi világítótorony van a képen, jéggé dermedve.

.

Már írtam korábban, hogy tervezek egy világítótorony felfedező túrát. Az ősszel már nem fért bele az időmbe, így ugyan én nem jutottam el egy toronyhoz sem, az egyik világítótorony viszont nem kérette magát, s eljött hozzám, mégpedig "katasztrófahírként".

Ritkán járok az Erie-tó partján, de pár hete sokkolva láttam a kéklő vízfelszín helyén az egymásnak torlódott hófehér jégtáblákat. Szinte át lehetne sétálni rajtuk Kanadába - gondoltam, bár a tó túlsó partjára nem lehet átlátni. A toronynál akkor nem jártam, viszont ami késik nem múlik. A torony rémhíre eljutott hozzám. A lenti linken megtekinthető az egyik híradás róla. A második linket csak erős idegzetűeknek ajánlom.

.

Mindenki megnyugtatására közlöm: elég messze lakom a tetthelytől, s bár itt is vérfagyasztó a hideg, de azért van hol kiolvadnom.

.

Cleveland lighthouse news

Cleveland lighthouse frozing

.

Önként vállalt száműzetés

Az utóbbi időben egyre erősödik bennem az érzés, hogy önként vállalt számüzetésben vagyok. Azt még odahaza tudtam, hogy nem hétköznapi dologba fogok, de mostanra tudatosult bennem, hogy még a hozzám hasonló, Amerikában tanuló (magyar) diákok között is egyedülálló a helyzetem.

Clevelandben egyedül képviselem a CTP-t, az alapítványt, akiktől az ösztöndíjamat kapom. Ezzel szemben Buffaloban és környékén több mint 1o-en vannak. Ők is harcolják a maguk harcát, küzdenek a tanulással, munkával, pénztelenséggel, de valamiért mégis könnyebb az ő soruk (legalábbis szerintem).
Előszöris, ők többen vannak, így van esélyük egymással találkozni, élményeket megosztani, információt szerezni és átadni. Én egyedül vagyok, s mire én idejöttem, elődöm már távozott, így a legtöbb dolgot csak távolról, emilben, néha utólag tudom meg. S ráadásul az élményeimet se tudom egy hozzám hasonló, közelben lévő harcostársammal megosztani.
Másodszor, a buffaloiak együtt is tudnak lakni, ami költséghatékonyság miatt nem utolsó dolog. Nem beszélve, hogy nincsenek magukra utalva. Persze hátrány, hogy magyarul beszélnek egymással (én meg a vendéglátó családommal).
A buffaloiak esetében van lehetőség arra, hogy az egyetemi campuson, vagy annak közelében lakjanak. Jópáran ingyen. Jómagam most épp azért hajtok, hogy bekerüljek az egyetemi kollégiumba. Pályázattal, munkával.

A fentiek miatt egyre erősödik bennem az egyszemélyes száműzetésem nyomasztó tudata. Próbálom ezt azzal lerázni, hogy ezáltal én erősödöm, én épülök, de nehéz ezt elhinni, amikor épp roskadozom ennek a terhe alatt. Igen, képes vagyok egyedül boldogulni, de ez nem az igazi. Ezért jó volt a hétvégére kiszakadni a száműzetésből, s két napot a többiek körében tölteni, tapasztalatot cserélni, együtt lenni. Most folytatom az utat, távol a többiektől, itt Clevelandben.

Mi kerül elő a hó alól?

Eddig olyan sokat írtam már a hóról, az állandó közlekedési káoszról, jégkaparásról. S most jelentem: két nap alatt mind eltűnt! Még a hét elején szánkóztunk a gyerkőcökkel, meg jégszobrokat gyártottunk, másnapra már jészobroknak hűlt (olvadt) helye. Így a szánkó helyett hosszú idő után végre előkerültek a biciklik, s irány az utca.

A hó alól sok érdekes kincs került elő. Utunk során találtunk kesztyűt, fél párat, többet is. Kisebb gyerekjátékok, tollak, labda és olló volt még listavezető. A legizgibb, hogy egy működő mobil is az utunkba tévedt! Otthoni pályán már volt, hogy a talált mobil gazdáját megtalálva visszaszolgáltattam a szerzeményt. Itt erősen hezitáltunk, hogy elhozzuk, megmentsük, értesítsük e a tulajdonosát (aki már lehet, hogy le is mondott róla, s vett magának egy szuperszonikusabb készüléket). Mivel a mobil életben volt, adtam egy esélyt a kutatásnak. Telefonszámlista, gyakran hívott számok, hát persze, hogy a "Mom" (anya) jelenik meg legelőször. Hívnánk a mamát, de telefon egységileg letiltva, így hívom a magaméról. S láss csodát a vonal végén valaki, aki egy héttel korábban valami egészen más helyen hagyta a mobilját, s most itt megtalálva az újjászületésén örvendezik. Hurrá. Örömet szerezni valakinek, ez mindig szivet melengető, s a legfurcsább, ha egy totálisan ismeretlennel teszed.

Szóval hó nincs, a zöld gyep kandikál. A rádióban már megy a felhívás, hogy hívd a gyepmestert, aki kijavítja a tél okozta károkat a füveden. Madárkák is előbújtak a rejtekükből, s olyan csapatokban tanyáznak a környező fákon, hogy félünk, támadást indítanak ellenünk (kis Hitchock kitekintés). A mókusok már az olvadó hóban nekiláttak kiásni a földbe rejtett kincseiket. Kezd beindulni az élővilág, érezni a tavaszt. Újra kezdődik az élet.

Valentin

Február 14-e Valentin-nap. Odahaza pár éve tört be az amerikai őrület, a szerelmesek szirupos, szivecskés ünnepe. Ideát kicsi régebbi hagyománya van ennek a napnak, s nem is annyira a párok ünnepe, hanem mindenkié: egymást szerető barátoké, testvéreké, gyermekeké.

A karácsonyi felhajtás után ez a következő ünnep, amire az amerikaiak készülnek. Míg a karácsony az ajándékozásról szól inkább, addig a Valentin-nap próbál valóban a szeretet és a szerelem ünnepe lenni. Persze az üzletek most is jó előre fel vannak töltve szív alakú csokival, piros virágokkal, s minden mással, ami ajándékként szóba jöhet. Az éttermekben erre az estére nehéz helyet foglalni, ugyanis hagyományosan a párok közös vacsorával zárják a napot. Love feliratok és szivecskék mindenütt: a házak ablakában, a tanárom pulcsiján, a sütik tetején a cafeteriában. Ám valahogy mégsem annyira erőltetett és csöpögős az egész, mint otthon.

Az egyetemen anti-valentinnapi bulit szerveztek, ahol az éppen páratlanul tengődő diákok szivecske alakú sütiket pusztíthattak el, vagy éppen az ex-párjuk fotóját használhatták céltáblának. Nem is olyan rossz ötlet.

Jómagam se a páros vacsorás, se az antipartin nem vettem részt. Ám mégis sikerült túlélnem ezt a napot, mint oly sok másat is korábban.

Benetton - barátok

A mellékelt képen négy kontinens képviselői láthatóak. Európa, Afrika, Ázsia és Amerika - valahol Clevelandben, az egyetemem közelében.

Már korábban gondolkodtam azon, hogy van az, hogy nem az európaiakkal sikerült összebarátkoznom, hanem épp a másszínű, más kultúrájú diáktársaimmal. Sokan mondták, hogy az amerikaiakkal nem lehet barátságot kötni, legalábbis igazán mélyet nem. Nekem pár hónap után sikerült egy igazán jó amerikai barátnőre szert tennem. A többiekkel sok időt nem tudunk együtt tölteni, s leginkább a tanulásban, a tanulmányainkkal kapcsolatban számíthatunk egymásra. Mindenkinek megvan a maga élete, munkája, családja, vagy közössége, s csak igazán különleges alkalmakkor tudunk így összeszerveződni. Ilyen különleges alkalom volt a múlt hétvége, amikor az amerikai focibajnokságot szemléztük a tévében, s emellett a születésem napjáról megemlékezve paprikáscsirkét és lecsót főztünk, majd, amit kifőztünk, azt mind megettük.

Azért ha őszinte vagyok, ezek a barátságok nem érnek az otthoni jóbarátaim nyomába. Most és itt társai, segítői, barátai vagyunk egymásnak, mert összesodort minket az élet, de ez az egész csak átmeneti, s ezt szerintem mindannyian érezzük, tudjuk. Más országból, más világból jövünk, s megpróbáljuk közelhozni a többieknek a sajátunkat, de igazán megérteni a másikat nem tudjuk.
Szóval kedves barátaim otthon: nem kell félni, a földrajzi távolság ugyan elválaszt, de ami volt, az összeköt, s remélem ez megmarad addig, amíg az itteni szolgálatom letelik.

Identitáskereső 2.

Az identitáskeresésről ideérkezésem után írtam, valamikor szeptemberben. Azóta identitást találtam, de újra meg újra meg kell találnom, meg kell erősítenem magamban. Ráléptem egy útra, mert biztos voltam, hogy ezt az utat kell járnom, s közben jönnek az elbizonytalanító élmények, helyzetek, nehézségek, amiket megélve már-már feladnám ezt az egészet.

Hamupipőkéről már írtam, s a meseterápiás bejegyzésem után most megint róla írok. Már nemcsak én látom magam Hamupipőkének, hanem az egyik itteni jóismerősöm mondta rólam ugyanezt - valaki, aki nem olvassa a blogomat, viszont ismer eléggé.

Szóval a mesét folytatva a legnagyobb nehézsége Hamupipőkének éppen, hogy nem tud elszakadni a házitűzhely körülötti teendőktől, s alig van alkalma kibújni a megalázott szerepekből, s pláne nincs módja báli ruhát viselni. Szétaprózza az idejét és energiáit a feladatok között, amik a megélhetését, túlélését biztosítják: mások gyerekét őrzi, mások házát takarítja, s mások rendezvényein háttérszereplőként működik közre, miközben a saját életében nem tud főszerephez jutni. A legkevesebb ideje arra van (illetve nincs), amiért éppen idejött: tanulni, az órákra alaposan felkészülni, értelmes közegben angolul társalogni, szakmai munkát (netán gyakorlatot) találni, s a szűkebb-tágabb környezetet felfedezni, beutazni. Az anyagi és fizikai korlátozottságáról már nem is szólok. Szóval Hamupipőke vár, remél, néha nekikeseredik, kiborul, de közben végzi a rá bízott feladatokat, mert megállni ugye nem lehet.

Ha valaki tud egy estélyről, bálról, ahol megjelenhet, szóljon! Pláne, ha királyfira is esély van! Mert nagyon letenné már a hamus ruhát, a szerepeket, amikbe belebújt, de sosem illettek rá igazán. Szeretne visszabújni a megszokott, hozzá illő ruhába. Nagyon.
...
A mese végére egy pár valóságos gondolat. Néhány zene, amik az autózás közben másztak a fülembe, mert rólam és hozzám szóltak. Többek között ezek is segítettek újra HINNI.

Mercy Me - Beautiful
You are more

Van-e Isten?

Wass Alberttől több könyvet is olvastam már, kedvencem a Funtinelli boszorkány. Az írásait mindig fenntartásokkal olvasom, a túl szélsőséges, hazafias regényeit nem igazán kedvelem. Most viszont egy érdekes regényét olvastam el.

Az Elvész a nyom Erdélyben indul, majd közép-európai kalandozások után Amerikába vezet. A kiinduló történetben egy cserkészekkel teli csónakot sodor a folyó a vízesés felé, viszont a vízesés előtt valami láthatatlan csoda megtartja a csónakot, s sikerül kimenteni a gyerekeket.

Az amerikai Mamim ajánlotta elolvasásra ezt a könyvet, mert ő is hasonlót élt át a Niagara-vízesésnél, amikor egy csónakban két gyereket és egy felnőttet sodort a víz a hatalmas vízesés felé, viszont az utolsó pillanatban sikerült a parton lévőknek kimenteniük őket.
A regényben ez a vízeséses csoda többeket arra a kérdésre késztet, hogy vajon van-e Isten, s hogyha van, akkor mikor és hogyan lehet erről megbizonyosodni. A választ és a regénybeli történetet nem árulom el, akit érdekel, olvassa el, illetve tegye fel ezt a kérdést saját magának.

A végére egy rövid idézet a könyvből:
"...mi hiszünk az ördögben is, éppen úgy, mint az Istenben. A különbség legfeljebb az, hogy az ördögöt tudjuk, mert ott van és látjuk naponta a sok rosszat, amit elkövet. Istent pedig csak hisszük."

S egy mondás, ami évek óta velem van:
Isten akkor mutatja meg magát, amikor felhagyunk a keresésével.

P.S. Az olvasást csak érdekessé tette, hogy a regény 1985-ös ohioi kiadását olvashattam, miközben Wass Albert művei Magyarországon csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.

Ökolábnyom

Kollégákkal beszélgettünk nemrég, s kiderült, hogy a szeptember 11-i terrortámadás után a legnagyobb vészhelyzet akkor volt az USA-ban, amikor 2oo3 augusztusában napokig szünetelt az áramellátás. Ekkor nemcsak New Yorkban volt vészhelyzet, hanem végig az Erie-tó amerikai és kanadai partján, így Clevelandben, Detroitban is. Több tízmillió ember maradt áram és légkondicionáló nélkül, a legnagyobb melegben. Nem működtek a munkahelyek, leállt a tömegközlekedés, az emberek még készpénzhez sem tudtak jutni, hiszen nem működtek a pénzautomaták sem. Az üzletek sem tudtak kinyitni, hiszen áram híján se a pénztárgépek, se a hűtőberendezések nem mentek.
Az itt élők az első kétségbeesés után rájöttek, hogy csak összefogással tudnak - ha csak átmenetileg is - megoldást találni a problémára. Így egymást addig nem ismerő szomszédok kezdtek közös főzőcskébe szabadtűzön az udvaron, vagy éppen egymás között kezdtek készpénzt és egyéb árukat csereberélni.

Számomra ez a történet nagyszerűen példázza az amerikaiak kiszolgáltatottságát, függését az energiaforrásokon és egyéb kényelmi elemeken. Hiszen azt mindnyájan tudjuk, hogy az itt élők ökolábnyoma (vagyis környezeti terhelése a Föld számára) a legnagyobb a világon. Egy átlag amerikai a világ átlagfogyasztásának háromszorosát éli fel, s ez az energiák területén szerintem még többszörös is lehet. Már itt vagyok jónéhány hónapja, de még nem tudom megszokni, hogy itt a legtöbb dolog automatizált,digitalizált, s árammal vagy gázzal működik. Bármennyire is szeretem az egyszerű, mechanikus dolgokat, itt ilyen egyszeri megoldásokat ritkán találok. Nem szokás ablakot nyitni, szellőztetni, hiszen a hűtő-fűtő berendezésen kell csak pár fokot módosítani. A normál vízcsapok és wc-lehúzók szinte eltűntek, s csak szenzoros-érzékelős darabokat találok. A középületekben lépcsőt sosem látok, viszont liftet és mozgólépcsőt végtelen mennyiségben - s még sorolhatnám.

A hatalmas energiafelhasználás mellett (s a nagyfogyasztású autókat még meg sem említettem) mi sem árulkodik jobban a környezetterhelésről, mint a szemetesek mérete. Egy normál iskolai teremben akkora kuka áll, mint otthon a lépcsőházunk heti szemetét tartalmazó konténer. Kell is ez a méret a sok egyszerhasználatos üdítőspohárnak, vizesflakonnak.

Nyomokban azért itt is találni környezettudatosságra utaló jeleket, például a menzán lebomló "műanyag" evőeszközöket használunk (az más kérdés, hogy ezek előállítása mennyi energiát igényel).
Véleményem szerint, amíg a tenger innenső oldalán lesz szabad terület (ha csak Ohiot nézzük itt 4-szer akkora terület jut egy honpolgárra, mint Magyarországon), s a világ túlsó felén lesz elég energiaforrás és gyártóegység (nesze neked csatározás a Közel-Keleten és kereskedelmi harcok Ázsiával), addig semmi más nem ébreszti rá az amerikai átlagpolgárt a korlátaira, mint egy áramszünet.

Színházélmény

Az ősszel már írtam az egyetem által szervezett kulturprogikról. Könyvklub, színház, filmvetítés, koncert. Sajnos időm eddig nem igazán volt csatlakozni ezekhez, viszont a múlt héten a születésnapom alkalmából, s amerikai barátnőm szervezésében (aki az egyetemi diákprogramokért felel) eljutottam színházba, itt Clevelandben.

A szokásos előítéleteimmel indultam az estének: mit tud nyújtani egy amerikai színház, egy musical, ami nem is a kedvenc műfajom? A legutóbbi clevelandi múzeumi élményemhez hasonlóan most is kellemesen csalódtam.
Mint kiderült, a Cleveland belvárosában található Playhouse Square a new yorki Lincoln Center után az egész USA második legnagyobb kulturális központja. Egy fedél alatt, ill. egymás közelében van itt 6-7 színház és koncertterem. Mi a Palace Theatre-ben voltunk, ami a színházak közül a legnagyobb, csaknem 3ooo főnek van itt ülőhelye. Az utcáról nem is látni milyen csoda vár bent: kivülről az egyik belvárosi felhőkarcolót látjuk nem túl feltűnő színházbejárattal, belépve pedig hatalmas csarnok, vörös szőnyeg és valódi, európai színházérzet fogad. A kakasülőre szólt a helyünk, ott ülve szinte elfeledtem, hogy Amerikában vagyok, lehettem volna akár a budapesti Operaházban is. A darab sem okozott csalódást: a South Pacific egy romantikus-háborús musical: egy csendes-óceáni szigeten játszódik a második világháború alatt, főszerepben az amerikai tengerészkatonák és helyi őslakosok. Egy estére elvarázsolódtam, azt hiszem vállalkoznék még hasonlóra.

A színházi élmény még egy másik "első" élménnyel járt együtt: először ültem valódi amerikai iskolabuszon! Az egyetemről ilyen különbusz vitt a színházhoz, sárga, magasépítésű, szögletes darab, én eddig az utakon találkoztam vele, mindig nekik van elsőbbségük, tilos megelőzni le-és felszálláskor stb. Elég rondán néz ki, de a diákok biztonságát szolgálja. Ja, s a legtöbb iskolabusz-vezető nő.

Amerikai foci 2.

Az amerikaiak körében a foci a legnépszerűbb sportág (mármint az amerikai foci, ami az angol rögbiből ered, ill. arra hasonít) - írtam már erről. Szeretnék eljutni egy élő meccsre, eddig még nem sikerült. Helyette viszont most vasárnap a Super Bowl (szuperkupa) döntőjét néztük meg élőben a tévében. Muszáj volt, hiszen ez az amerikaiak legnagyobb médiaeseménye: 1oo-11o millió ember nézte az élő közvetítést az USA-ban, ami a teljes lakosságnak csaknem a fele.

A meccs 4-szer 12 percből áll, viszont a meccs teljes ideje 48 perc helyett 4 óra volt. Miért is? A negyedeken belül és között rengeteg leállás, szünet van. Ilyenkor ezt az időt reklámokkal töltik meg, a legdrágább és legkreatívabb fajtából. Megy a harc a legnagyobb cégek és márkák között ezekért a reklámhelyekért. Már hetek óta másról sem szóltak a szakmai (kommunikációs, marketing) hírek, mint hogy kiknek a hirdetései lesznek láthatóak, mennyiért. Az utolsó pillanatig titok volt, hogy milyen kreatív filmek futnak majd, mi főleg ezek miatt ültünk a képernyő elé (csajok az egyetemről, sör és egyéb meccses kellékek nélkül).

Az első néhány blokkot még nagy érdeklődéssel figyelük, aztán mintha ugyanazokat a bugyuta poénokat, a szuperszonikus technikát és animációt akarta volna az összes hirdető bevetni. Igazán eget rengető reklámfilmet nem láttam. Vagy mégis: a Chrysler (és Detroit)imázsát megerősítő film Eminemmel - ez csodásan volt kamerázva, s csak a végén derült ki, hogy mit is hirdetnek, nagyon elegáns formában. Egyébként autómárkák, Coca versus Pepsi, online felületek, bankok voltak a legnagyobb hirdetők.
A meccs előtt USA-himnusz és csapatindulók hangzottak el, helyi celebek, tévésztárok, és világszerte ismert előadók (Christina Aguilera) sikeres vagy kevésbé sikeres tolmácsolásában. Félidőben koncert, a The Black Eyed Peas többszáz táncossal, LOVE-feliratú színpaddal (Valentin-nap előtti ráhangolódás miatt) pörgette fel a hangulatot.

Magát a sporteseményt se feledjem, ami a lényeg ugye. A Pittsburgh Steelers játszott a Green Bay Packers ellen. Két többszörösen bajnok csapat, kemény arcok, izomkolosszusok. Az ohioiak (mármint mi, itt élők) erősen fújnak a pittsburghiekre, így ismeretlenül is a Packersnek drukkoltunk. Nyertek is a végén. A játékszabályokat még most se tudom teljesen, amit megtanultam, hogy itt nem gólra, hanem pontra megy a meccs, s az ellenfél térfelén kell átjutni, a pálya szélét érinteni a labdával (touchdown), ill. a jó magasra helyezett kapuba betalálni.
A helyszín Dallas volt Texasban. A múlt héten komoly fejtörést okozott az ottani havazás a szervezőknek, végül problémamentesen tudták végigvinni az eseményt a vadiúj, fedett stadionban.

Érdekes volt ez a show (mert miről is szólna a sport, ha nem a szórakoztatásról, népünnepélyről). Most éppen az összes hírportálon a meccset, a hirdetéseket, s a bevételeket elemzik. Én is böngészem ezeket a cikkeket, hiszen a mostani óráimon tuti, hogy szóba kerül eme esemény, szigorúan akadémiai-kommunikációs szempontból.

Születésnapomra

"Harminc... éves lettem én..." idézhetném József Attila versét, amelynek épp Születésnapomra a címe. Mióta a harmincasok klubjába tartozom, ezzel a verssorral ébredek az évnek eme jeles napján, ilyenkor februárban.

A mai nap is eljött, a hóviharos, borús napok után verőfényes napsütéssel és szélcsenddel. No meg a hétköznapi tennivalókkal, feladatokkal. Így ünneplésre nem igazán volt módom. Vártam, hogy a postás majd hoz néhány lapot néhány jókívánsággal, de ehelyett emailek és facebook üzenetek landoltak a postaládámban, soha nem látott mennyiségben. Örvendek ezeknek az üzeneteknek, de az igazat megvallva ezek a virtuális üzenetek valahogy mégsem pótolják a valódi, szemtől-szembe kapott kívánságokat és öleléseket.

A leginkább szívhez szóló üzenetet idén (is) anyukámtól kaptam. Emailjében felidézi a napot, amikor születtem, meg a gyerekkorom néhány mozzanatát, amikre ő még emlékszik, én már kevésbé. Idézek belőle.

"Eszembe jutott, hogy milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy terhes lettem.Sokat gyalogoltam veled, ezért is szeretsz turázni? Az utolsó percig dolgoztam veled, amikor a pocimban voltál. Még aznap reggel is menni akartam tanítani Eperjeskére. ... A túrós bélest is szereted, nem voltam kívánós veled , de egyszer nagyon szerettem volna enni és apád hozott nekem a fatelepről./ Lehet, hogy ezért szereted?/ Micsoda véletlenek! Reggel elment a magzatvíz, amit csak akkor tudtam meg, hogy mi és veszélyes a babára nézve. Mama azonnal kihívta a mentőt, mert még akkor náluk laktunk. Apád a hír hallatán gyalog hazajött a fatelepről, de már nem talált itthon és bejött Kisvárdába és megvárta míg megszületsz, utána ünnepelt. Kissé nehezen születtél, mivel száraz szülés volt. ... Nagy fekete hajjal születtél. Sírtam, amikor közölték, hogy besárgultál és nem jöhetünk haza a kórházból. Azt hittem a világ ősszeborult felettem.
...
Juditnak a kiságyban mindig a szájába akartad tenni a cumit. A két kiságyat el is kellett húzni egymástól.Nagyon, de nagyon szófogadó kislány voltál.Talán túl jó.Imádtátok hallgatni a meséket, de csak sötétben, ezért mindig fejből kellett mesélnem. Az tetszett nektek a legjobban, amit magamtől találtam ki, persze az előző napotokat meséltem el. Ha ismert mesét mondtam akkor mindig beleszóltatok, mivel már kivűlről tudtátok, csak én nem tudtam ugyanúgy elmondani. Az óvodából is együtt jöttetek haza, az óvónénik elkísértek a Hatházig onnan meg egyedül jöttetek kézenfogva. Én kiálltam a kapuba és átláttam a másik dombra és vártalak benneteket. Te mindig felvetted azt a ruhát, amit kitettem, de Judit már ellenkezett. Nagyon lelkiismeretesen tanultál az iskolában is, gyönyörűek voltak a munkáid. A zenét is kipróbáltad, de utána mondtad, hogy nem baj ha te nem folytatod, mert neked mindig besipol a furulyázáskor, így abbamaradt, pedig nem vagy egy feladós típus,de ami nem megy nem kell erőltetni.Rengeteget olvastál. Hamar megtanultál beszélni, de menni csak 13 hónapos korod után, már megijedtem, hogy vmi baj van, de mindig rosszul estél a fejedet vágtad be emiatt sírtál. Judit 10 hónaposan elindult. Te mamáéknál indultál el a vizes hordótól, nagyon hirtelen. El is csodálkoztunk , mert az udvaron keresztül mentél. Meg se mertünk szólalni.Fürdetésnél sírtál.Mamáéknal a hátsó szobában fürősztöttünk.Mi minden jut eszembe!..."

Anyukám levelére nagyon rímel egy dal, ami amerikai tartózkodásom alatt lett a kedvencem. Az előadó Carrie Underwood, aki az egyik legsikeresebb fiatal countryénekesnő. Az édesanyjától búcsúzik el a dalban, felidézve benne a gyerekkori élményeit, képeket. Csak éppen míg őt az esküvője ihlette a dalra, engem a szülinapom késztetett hasonlóra. A dal lenti linken hallható, látható.
Mama`s song

Ítéletidő

Ítéletidő tombol az USA középnyugati részén. Az elmúlt évtizedek legnagyobb téli viharának tartják a mostanit. Texastól, Dallastól északkeletnek indulva mintegy 2ooo mérföldes távolságban soha nem látott havazás, ólmos eső, hófúvások. A legnagyobb gondok Illionis államban, Chicago környékén vannak, valamint a keleti parton Bostonban. Lezárt repterek, bezárt iskolák és irodák, s felszólítás, hogy ha lehet, akkor ne üljünk autóba.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Ohio és Cleveland viszonylag nem kapott (még) olyan sokat a viharból. Itt is esik a hó, szinte szünet nélkül, fúj a szél, rázza az ablakokat, de még ki lehet merészkedni az utcára, s még nem temetett be teljesen a téli takaró. Azért reménykedünk abban, hogy törlik az óráimat (a gyerkőcök legalábbis két napja nem mennek kisiskolába)...

Tegnap volt egy kegyetlen élményem: autóvezetés ólmosesőben, nem ajánlom senkinek. Ahogy esett az eső, úgy fagyott az ablakra. Kényszermegállás, ablakkaparás, aztán mire beszállok már rá is fagyott megint... Az ólmoseső eredménye, hogy ma a félméteres havon 3 centis jégpáncél kopog.

Hát kutathatjuk a mostani viharok okát. Épp a kollégáinkkal viccelődtünk, hogy mi bízunk a Föld felmelegedésében, mert akkor kevesebb hó lesz Clevelandben, s rövidebb lesz a tél. Hát eddig nem igazolódott be ez a feltevésünk. Sőt, hó van ott is, ahol máskor semmi (például Atlanta, Dallas), s még több hó van ott, ahol meg amúgyis lenne elég.

Zárásul a mai tévéhírek.