Made in China

Azt hiszem a kínai termékeket nem kell bemutatnom. Lassan már nem is kapunk mást az üzletekben, csak Made in China feliratú dolgokat.

A legmeglepőbb, hogy Amerikában még több kínai termékkel találkozom, mint otthon. Made in USA feliratot maximum az élelmiszereken látok néha. Kínában gyártják a gyerekjátékokat, a füzeteimet, ott nyomtatják a bestseller könyveket, ott varrják az itt kapható ruhákat stb. Azt lehet mondani, hogy Kína látja el a világ legnagyobb fogyasztói társadalmát, az USA-t. Olyannyira, hogy Kína hitelez Amerikának, hogy az tudja fizetni az államadósságát.
A kínaiak valamit nagyon tudnak: gyorsan megtanulni, eltanulni a nyugati termelési és menedzsment ismereteket, hogy aztán még hatékonyabban tudjanak saját maguk működni. Amerikának nem kevés fejfájást okoz a fent leírt kiszolgáltatottság, amit éppen maguknak okoztak. Anno az amerikai cégek kerestek olcsóbb termelési helyeket, így jutottak el Ázsiába. Viszont közben a recessziónak köszönhetően jókorára duzzadt a munkanélküliség az USA-ban, s így nagyon is szükség lenne a Kínába kihelyezett munkahelyekre, csak éppen egy ilyen folyamatot visszacsinálni nem nagyon lehet. Mi sem mutatja jobban Kína erejét, mint az, hogy ha valaki profi üzletember akar lenni, akkor a spanyol mellett most kínait tanul ideát. Mi meg az egyetemen tanuljuk, tanulmányozzuk a kínai gyártócégek sikerét a Harvard esettanulmányokban...

Miért is jutott ez az egész az eszembe? A héten egy kis játéktigris akadt a kezembe, a legkisebb gyerkőctől. A tigris hasán felirat: China Tiger. Nem Made in China, hanem kínai tigris, szimbolikusan is értelmezhetném: Kína a tigris, amelyik jókorát ugrott. A másik oka a mostani bejegyzésemnek, hogy nagy meglepetésemre az otthonról hozott ruhadarabjaim, sálaim, bizsujaim több tanárom, ill. diáktársam dicséretét kiérdemelték. Ilyenkor megköszönöm a bókot, s jelzem, otthonról, Magyarországról származnak a cuccok, s szemlesütve nem vallom be, hogy a címkén Made in China felirat szerepel...

Téli túra

Már korábban többször írtam a Cleveland közelében található nemzeti parkokról, a kirándulásokról, sétákról, amiket oda tettem. A múlt hétvégén pár órára sikerült újra kiszabadulnom a természetbe.

Cleveland Metroparks a neve eme nemzeti parkok együttesének. Ha a térképre nézünk, fent van az Erie-tó, alatta a városmag, s körülötte félkör alakban húzódik a smaragd nyakláncnak nevezett zöldfelület. Külön-külön neve van az egyes parkoknak, de együtt alkotnak egy nagyobb közösséget.

A legutóbbi túránkon a Hinckley-tó környékét jártuk be. A tavat megkerülve egy sziklás oromzatra kapaszkodtunk fel. Engem nagyon emlékeztetett az otthoni erdőkre, hegyekre, a Pilisben, a Mátrában többször jártunk hasonló szűk sziklahasadékokban, vagy sziklaormokon, ahonnan csodálatos kilátás nyílt.

Azért vannak különbségek az itteni és otthoni parkok között. Itt például nagyjából fél-egy mérföldenként van az út mellett wc, külön női és férfi, bár nem vízöblítéses, s kézmosás helyett is kézfertőtlenítő van, de akkor sem kell a bokrokban guggolni. A parkok bejárata autóval jól megközelíthető helyen van, ahol hatalmas parkolókban hagyhatjuk a kocsit. A park bejáratánál van információs állomás: ez legtöbbször egy áttekintő nagy térkép, ami mellett kis térképeket lehet találni a környező túraútvonalakról, szabadon elvihető. A park rendjére a ranger (parkőr) vigyáz, vele akár személyesen is összefuthatunk, jó időben nagy kalapjáról, terepszínű ruhájáról, télen inkább a terepjáró autójáról ismerhetjük fel.

Ami az otthoni túrák mellett szól, hogy odahaza tényleg túrázunk, ha elindulunk a hegyekbe: hegyre fel, hegyre le, s két pont között kilométereket, vagy tizkilométereket kell megtenni. Itt nincsenek nagy szintkülönbségek, sétaszerű túrákat lehet tenni a szélesen kijárt utakon, s visszfordulás bármikor lehetséges, hiszen a 2-3 mérföld itt már komoly távolságnak számít.

Na azért az én erőnlétem sem a régi, örülök, ha ezekre a sétatúrákra futja az energiámból. S azért, hogy ne kelljen a következő túrás célponton töprengenem, már meg is rendeltem egy túrakönyvet. A mostani hétvégén ugyan nem, de talán a következőn egy másik szeletét járom be az itteni "hegyeknek" a segítségével.

Karrier vagy család? 2.

Még valamikor tavasszal-nyáron írtam a fenti kérdésről, akkor két film szolgált témámul. Mindkét film a nőkről, a tanulmányaikról, az esetleges karrierjükről, illetve a karrier és a család közötti döntésükről, vívódásukról szólt.

Azóta csak még testközelibb lett a téma számomra: hiszen magam is újra diákká váltam, akinek most ugyan a tanulmányai a legfontosabbak, de felmerül a kérdés, hogy a tanulmányok befejeztével vagy éppen közben melyik irányba mozdulok majd. Folytatom a korábbi karrierutam, feladatot, s kihívást találok egy új munkahelyen, Magyarországon vagy éppen ideát, s aztán szépen járom a ranglétrát mint eddig, fogyasztom az idiótábbnál idiótább főnököket, azok meg engem? Vagy ráállok a családalapításos pályára, s az esetleges karriert felfüggesztve a magánélet kerül (végre) előtérbe, férjhezmenés, gyerekek, ház, otthon?

.

Ha a döntés ilyen egyszerű lenne, már rég megléptem volna. Aki igazán ismer, az tudja, melyik útra vágyom. A legfurcsább, hogy épp most, amikor nem futom a karrierista női köröket (vagyis nem cégautóval, s jóadag munkahelyi felelősséggel és stresszel a nyakamban járok-kelek) több ismerősöm is azt állapította meg, hogy én milyen karrierista vagyok.

Azért, mert nem várom a számba a sült galambot, lépéseket teszek, döntéseket hozok, ha kell tanulok, ha kell pályázatot írok, gyakorlatra jelenkezem? Azért, mert tudom, hogy (nagyjából) mit szeretnék a munkámban, miben tudom jól érezni magam, és miben nem?

.

Kérdezem én, mit tegyen az ember lánya, akinek 18-2o-25 éves korában nem az volt a legfontosabb kérdés az életében, hogy milyen legyen az esküvői ruhája? Valószínűleg nem hagyja el magát, hanem dolgozik, tanul, tervez, megvalósít. Ha éppen másként nem megy, akkor önmaga. Él, túlél. Beutalnám erre a kurzusra az önmagukat egyedül elképzelni képtelen női egyedeket, s a saját sztorim előtt értetlenül állókat.

Szerintem a karrieristának bélyegzett nőket érdemes lenne megkérdezni, hogyan is kerültek ők ebbe a szerepbe. Akiket én ismerek, azoknak egyike sem döntött arról, hogy most akkor ő a munkának él, s búcsút int a családi idillnek. Hanem ezt az utat kapták, rövid-, vagy hosszútávra, remélhetőleg átmenetileg. S ők próbálnak ezen az úton járni, nő létükre szemet szúróan ügyesen. Egészen addig, amíg Valaki fel nem forgatja az életüket annyira hogy miatta ezt a (kényszer)pályát feladják. Egy időre legalábbis.

Második szemeszter

Ideje, hogy számot adjak róla, mit értem el az első szemeszter végére, s mi vár rám a másodikban, ami épphogy csak elkezdődött.

Legutóbb az őszi szemeszterközepi vizsgákról, az akkori tapasztalataimról írtam. Azóta lezárult az első félév, így már rutinos JCU-s diákként kezdtem a másodikat. Az elsőt igen szép eredménnyel zártam: a jegyeim AAB, ami két 5-ösnek (93 és 96százalék), s egy 4-esnek (88százalék) felel meg. Ahhoz képest, hogy külföldiként, s először lévén amerikai nyelvterületen hoztam ezt az eredményt, igen csak büszke lehetek magamra. Persze meg kellett dolgozni ezért rendesen, össze nem tudom számolni az elolvasott, vagy az esszéként írt oldalak számát, a prezentációkra, vagy csoportmunkákra szánt időt. A félév 16 hete alatt nem volt szünet, ill. a szünetet csak a két vizsgahét jelentette a félév közepén és végén. Az irományaim különösen jól teljesítettek, a tanárok díjazták az érvelési technikámat, s legnagyobb meglepetésemre a többoldalas szövegeimben csak néhány nyelvtani hibát találni! Persze a választékos, akadémiai angoltudásomon még van mit csiszolni, de hát ezért vagyok itt.

Lássuk mi vár rám a mostani félévben. Tanulok kommunikáció jogot, nem gyenge jogi szövegezéssel, amerikai jogi esetekkel, napi aktualitásokkal. A PR (Public Relations) szemináriumon külön mentort kapok, clevelandi cégek, non-profit szervezetek és kulturális intézetek vezetői közül választhattam, akik az elméleti tananyag mellett bevonnak a napi munkájukba, megoldandó kommunikációs problémát, projektet adnak, majd az egészről a végén szóban és írásban kell beszámolót tartanom. Tanulok kutatáshoz szükséges ismereteket. Ez annyira komoly, hogy segítségével doktori disszertáció megírására is képes leszek. Bár erre nem vállalkoznék (meghagyom az elméleti szakiknak ezt a területet), azért jó lesz megtudni, milyen forrásokra, kutatásokra, eredményekre hagyatkozhatok a tanulmányaim illetve a munkám során. Ha összeadom e három tárgy követelményeit, akkor vár rám kb.3o esszé megírása, 2ooo oldal elolvasása, 5 vizsga, 1o-13 prezentáció, csak hogy a számszerűsíthető részét összegezzem a követelményeknek. S a nyári kurzusaimról még nem is beszéltem...

Meseterápia

Nemrég olvastam egy új dologról, a meseterápiáról. Az ősszel két könyv is megjelent odahaza a témában. Feldmár András pszichoterapeuta azt ismerte fel, hogy a hagyományos mesék szereplői segítenek bizonyos helyzetek, problémák feloldásában. Boldizsár Ildikó könyvében pedig ehhez a terápiás módszerhez nyújt segítséget.

Amikor a meseterápiáról olvastam amolyan aha-élményem volt: a mesék gyógyító erejére én már rég rájöttem! Anno 9-1o éves koromban az első könyv, amit teljesen végigolvastam (kiolvastam:) Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje volt. S azt követően csak gyűltek a könyvek (a kezdetben mesekönyvek, majd regények) a polcaimon, s gyűlnek még ma is. Mert olvasni jó, jó elmerülni egy képzelt világba, ami éppen még valóság is lehetne. Épp az említett kötetben szerepelt az egyik mese, A háromágú tölgyfa tündére, amelyikről írtam is a tavasszal az egyik bejegyzésemben. A nagy poén, hogy ma láttam az egyik amerikai magyar lakásban egy mesekönyvet, éppen ezzel a címmel... Véletlenek.

Egy másik kedvenc mesém a kastély tornyában élő királylányról szól, aki a torony ablakán át a haját leengedve engedi fel a megmentésére induló királyfit. A mese címe nem jut eszembe, viszont ezt a mesét nyáron egy erdélyi romos várkastélyban meséltük egymásnak elalváshoz. Ugyanis annak a kastélynak is volt tornya, négy is, s a kint tomboló vihar, a bent lakó denevérek miatt szükség volt valami ellazító történetre...

Felnőttként igaz, nem nagyon olvasunk, nézünk mesét. De ehelyett ott vannak a filmek. Miért is megy ennyire a szórakoztatóipar, a filmgyártás? Mert romantikus varázslatra, sejtelmes történetekre vágyunk! Csak vegyük sorra az elmúlt időszak sikerfilmjeit, regényeit: Harry Potter (varázsmese), Gyűrűk ura (tündérmese), Alkonyat (vámpírmese) - csak hogy a legfontosabbakat említsem.

A mesékhez zárásul egy zenét csatolnék, a Noxtól. Hol volt, hol nem volt...

A munka ára 2.

Még decemberben írtam a mostani munkáimról, s az értük kapott pénzről. Azóta a pénz kevésbé, inkább a tapasztalatok gazdagítottak. Jónéhány hetem kiesett a munkából. Egyrészt az ünnepek miatt (nesze neked otthoni fizetett szabadnapok), másrészt viszont pang a rendezvénypiac, alig hívnak a cateringre dolgozni.
Ilyenkor - a kétségbeesés és bankszámlám folyamatos szemmeltartása mellett - eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha az amerikai diplomám már a zsebemben lenne, milyen munkát és mennyiért találnék.

Az egyetemem adatai alapján a pályakezdő, alapdiplomás, kommunikáció szakos diákok kezdő évi bére 43 ezer dollár körül van. A business school-unkból kikerült kezdő üzletemberek ennél többre, kb. 53 ezer dollárra számíthatnak. Akárhogy is számolom, ezek a kezdőbérek többszörösen verik az én legutóbbi, 8 év alatt kiizzadt középvezetői béremet.
A most folyamatban lévő tanulmányaimmal és diplomámmal (no meg a korábbi tapasztalataimmal) a legszerényebb becslések alapján is minimum 7o ezer, de akár 1oo ezer dollár is megkereshető, lévén egy mesteri diploma, mely vegyíti az üzleti és kommunikációs képzés előnyeit. Ebből a bérből a tenger innenső oldalán is elég jól el lehet tengődni.

Még mielőtt nagyon beleringatnám magam a dollártizezres bérekbe, rá kell jönnöm, hogy már annak is örülnék, ha a 1o dolláros órabéremmel a havi fix párszáz dollár összejönne. Mert ha most ez sem jön össze, akkor nemhogy az álomfizetések, de a tanulmányaim és a diploma is elérhetetlen távolságba kerülhet...

Kicsikocsi macerái

Már rég írtam az autókámról, pedig írnivalóról gondoskodott az elmúlt hónapokban is. Lássuk, mik az első hónapok tapasztalatai.

Motorikusan minden rendben van vele, még sehol sem hagyott cserben. Jutalmul kapott is most új olajat, olajcserére vittem a kicsikét.

Viszont a motorját leszámítva folyamatosan jelentkeznek a kisebb nagyobb hibái, hiányosságai. Lássuk mik ezek.

1. Az első tankoláskor kiderült, hogy nem tudom kinyitni a tanksapkát. Mivel a tanksapkát nyitó huzal totál berozsdált, nekem meg egy csepp üzemanyagom se volt, így drasztikus módszerekhez folyamodva feltörtük a saját autóm saját tanksapkáját. A módszer hátránya, hogy azonnal orvosoltuk ugyan a problémát, megtankoltam a kicsikét, viszont visszazárni nem lehet a fedelet. De a magyar leleményességnek nincs határa: a világoskék karosszériához kék ragtapaszt kapott, most az tartja, zárja. Nem kis feltűnést keltek így az utakon.
2. A másik zárhiba a csomagtartónál jeletkezett. Kiszámíthatatlan módon hol nyílik, hol meg nem. Leginkább nem. Így átszoktam az ülésre pakolásra. Kivéve ha épp a csomagtérben ragadt valami, akkor nem marad más, mint a hátsó ülésen keresztül előre menekíteni a csomagtartó tartalmát. Jó móka egy kétajtós járgánynál...
3. Maradjunk a külsőségeknél. A szélvédő még szeptemberben kapott két kőfelverődést. Komolyan mondom, otthon éveket jártam autóval, egyszer nem történt hasonló, itt meg az első hónapban kétszer is. Mi az oka? Nem tudom. De az biztos, hogyha terepjáróval járnék, pár szinttel magasabban, kevésbé érnének el a kósza kövek.
4. Lássuk a kényelmi elemeket. Nyáron a hűtés tökéletesen működött, nem úgy a fűtés most. Mire bemelegszik a kocsi, már épp megérkezem a célhoz.
5. A kicsikocsiban nincs CD-lejátszó, ami elég nagy hiba. Ezt már a megvételkor is tudtam, de mivel többe került volna beszereltetni, mint maga az egész autó, maradtam a kazettás-rádiós megoldásnál. A rádióadókat mostanra untam meg, kazettám meg nincs, így egyéb megoldásokhoz kellett folyamodnom, hogy zenét hallgathassak. Vannak trükkös átalakító eszközök, amik USB-ről, MP3-lejátszóról (amim ugye nincs) viszik át a zenét a hangszórókra. Így plussz 2-3 eszközzel, dróttal már közelebb is vagyok az áhított célhoz, a zenehallgatáshoz. Csak amíg a zenét dugom be a szivargyújtóba, a GPS nem működik. Most szórakozok vagy közlekedek? - jön a kérdés. Én a kettőt egyszerre szeretném...
6. A tél legnagyobb macerája, hogy az autókának nincs helye. Az utcán nem lehet parkolni, mert ott hótoló jár, s ha mázlim van, "csak" a sheriff szólít fel odébbállásra, ha nincs mázlim már el is vontatták a kicsit. A garázsbejáróba nem tudok beállni, mert ott meg állandó a forgalom a háziak részéről. Megoldás? Talán, ha a hátamra venném, vagy felvinném a padlásra.

Hát ennyi fért a kicsikocsiról szóló bejegyzésembe. Remélem, több meglepetést már nem tartogat. Jó lenne kímélnie az idegeimet, meg a pénztárcámat. Azt hiszem, visszasírom még a cégautós "gondtalan" éveket.

Hímzés a ruhán

Külföldre kellett jönnöm, hogy rájöjjek: milyen csodásan tudnak mutatni a hagyományos magyar hímzések a ruhákon. A novemberi clevelandi magyar bálon több csodás ruhakölteményt is láttam, el is határoztam, hogy ha még sokat leszek külföldön, akkor szerzek, csináltatok, vagy csinálok egy ilyen ruhát.

Képzeljünk el egy hagyományos estélyi ruhát: bő szoknyája bokáig ér, felsőrésze ujjatlan mider, mellrészén csodás kézi hímzéssel, kabátkája gombolás nélküli, ujján, elején visszafogott kézimunkával. Hát, valami ilyet el tudnék fogadni.

Egy másik ötlet, amit láttam, hogy a sima hosszú fekete ruhát egy földig érő hímzett köténnyel bolondítják meg, mondjuk fekete alapon fehér hímzéssel, vagy fordítva.

Saját ötlet hétköznapra, irodába a sima szürke vagy fekete ruhához színes himzett mellény. Hm... Valamikor Szentendrén az egyik ottani kézműves üzletben láttam egy fekete kabátkát, aminek a 98 százalékát hímzés fedte fehér fonallal. Egy műremek, amit félnék viselni, de leginkább tisztítani. De azóta is a fejemben jár.

Sajnos most nincs se időm, se eszközöm, hogy magam készítsek, varrjak, hímezzek. Viszont találtam néhány elszánt művészt, akik csodás hímzett ruhákat készítenek. Egyiküket, (Meyke) közvetve ismerem is, ő a modern designer vonalat képviseli, s a mai divat szerinti fiatalos öltözetet dísziti a hagyományos hímzésekkel. A másikukról (Örökség) nemrég olvastam egy női lapban, ő inkább a hagyományosabb ruhadarabokra készít hímzett rátéteket, hatalmas elhivatottsággal.

Várom az időt, amikor eljutok oda, hogy lesz időm hímezgetni, kreatív ötleteket megvalósítani. Addig jobb híján maradnak a megvalósulásra váró álmok.

Szépművészeti múzeum

A képen a clevelandi szépművészeti múzeum látható (Cleveland Museum of Art ). A rövid budapesti tartózkodásom alatt nem jutottam el az otthoni Szépművészeti Múzeumba (pedig várt rám a Klimt és a Bottega kiállitás), s nem is gondoltam volna, hogy kárpótlásul itt, Clevelandben lesz részem hasonló élményben.

Mivel hétfőn munkaszüneti nap volt az USA-ban (Martin Luther King Day), nem voltak óráink, nem volt munkám, igy néhány egyetemi barátommal kulturprogramot terveztünk, mégpedig ebbe a múzeumba.

Mit tud nekem adni egy amerikai múzeum? Nekem, aki a jó öreg Európából jövök, s végigjártam már több ország neves múzeumait? Elég erős előitéleteim voltak az itteni magas kulturáról (illetve annak hiányáról). Azt tudtam, hogy New York a kultúra fellegvára, no de hogy Cleveland, az egykori vas- és acélváros? Meglepetésemre megdőltek az előfeltételezéseim, s nagyon élveztem ezt a múzeumi sétát, s azt hiszem, visszajáró látogató leszek itt. Mint kiderült, Clevelandben nagyon értékes gyűjtemény található, köszönhetően a korábban itt élt iparmágnásoknak, s adományaiknak.

A múzeum elhelyezkedésében is nagyon hasonlit a budapestire, hiszen közelében sorakoznak az egyéb múzeumok: a történelmi, a természettudományi. Kicsit berlini múzeumsziget jellege van, csak itt nem szigeten, hanem egy tó partján sorakoznak az értékes gyűjtemények. Ja, és itt nem minden hónap első vasárnapján, hanem egész évben ingyenes a belépés!

De nézzük, mit is láttam odabent. Persze itt is megtalálhatóak a klasszikus tárlatok, az európai művészetet bemutató ókori, középkori s egyéb gyűjtemények. Meglepetésemre rengeteg értékes, saját tulajdonú műkincs van itt: Picasso egy külön teremben, impresszionisták, Rodin szobrai, s még sorolhatnám. A nagy kedvencem, a szecesszió egyik gyöngyszeme egy Tiffany üvegablak, ami egykor egy clevelandi házat diszitett.

Leginkább az amerikai művészetet bemutató termek érdekeltek, hiszen ha már itt vagyok, miért ne az ő saját művészetükhöz kerüljek közelebb. A legnagyobb meglepi, hogy a Cleveland művészetét bemutató tárgyak között egy szecessziós fém diszrács jött éppen szembe, sugallva, hogy ez ugyan inkább európai, mint amerikai, s lám a feliratot elolvasva ki is derül a turpisság: egy magyar művész készitette a monarchia idejében egy itteni gyárban, amelynek tulajdonosa szintén osztrák-magyar illetőségű... A másik nagy felfedezésem egy amerikai festőnő, Georgia O`Keefe. Az ő képét teszem ide zárásul.

Brandywine Falls

Kell egy hely, ahol a lélek megpihen, feltöltődik. Kell egy hely, ahol a test felfrissülhet. Megtaláltam ezt a helyet.

.

Ahol eddig éltem, mindenütt próbáltam egy közeli parkot, zöld környezetet találni, ahová ha kevés időm van is, de egyszerűen kijutok. Sétálni, futni, bicajozni, gondolkodni. Ilyen volt Berlinben a Lietzensee, közvetlenül a lakhelyemtől 2 perces sétatávolságra, Budapesten pedig a Városliget 15 percnyi bicajútra. S ilyen most Brandywine Falls 1o percnyi autózásra a házunktól.

.

Jártam már itt korábban, ősszel. A Brandywine Creek egy kis patak, ami 15 méteres zuhanással hatalmas vizeséssé válik. A neve onnan ered, hogy anno brandyfőzdét működtetett a lezúduló viz, még megvannak a malom romjai. Szép időben rengeteg a turista errefelé. Nem igy télen. Ekkor félméteres hóban kell átvágni a vizeséshez, s hát nem sokan vállalják az utat. Pedig a látvány ilyenkor még hihetetlenebb. Embermagasságú jégcsapok, teljesen befagyott patak, melynek vize igyekszik utat törni magának. A hóban őznyomok, hiába, ők aztán tudják, merre érdemes menni. Nyomukba szegődök.

.

Ha esetleg kedved támadt erre sétálni, bővebb info a helyről itt.

Fotókat még itt találsz, nem a saját képeim, de csodásak, kedvcsinálónak.

Két világ között

Két világ között feszülök. E két világ: a múlt és a jelen, Európa és Amerika. Mi választja el a kettőt? Az óceán és...

Nem volt egyszerű a hazautam, erről már irtam. De nem volt könnyebb az otthonlétem, s a visszautam sem. Hogyan lehetne ezt a két világot, az óvilágot (Európa, Magyarország, múlt) és az újvilágot (Amerika, jelen) közel, esetleg közös nevezőre hozni? A válaszom: sehogysem.

Még mielőtt ide érkeztem, egy Amerikát többször megjárt kedves ismerősöm figyelmeztetett: ne próbáljam megfejteni az itteni jólét mikéntjét, csak fogadjam el adottnak. S valóban, jómagam is rájöttem: nincs átjárás a két világ között, sem fizikailag, sem szellemileg. Ami itt hétköznapi, az odaát felfoghatatlan, ellenben magyarázhatom én itt az otthoni magyar vagy európai dolgokat az ittenieknek, úgysem fogják fel, még az itt élő magyarok sem. Mások a szabályok az óceán innenső és túlsó oldalán. Példának okáért egyik mobilom működik itt, egy másik működik amott, de ugyanazt nem tudom itt is, ott is használni. Ugyanigy veszek elő a raktárból egy európai, földhözragadtabb Krisztit, amikor hazautazom, s rutinosan veszem elő az amerikai Krisztit, aki ugyan fáradtan és némileg fásultan ül fel a new yorki gépre, de mosollyal az arcán válaszol a leszállás után a szembejövő, s szemkontaktust kereső tengerentúliaknak.

Ki érti meg hát, amit én tapasztalok, élek, viszek magamban? Csakis azok, akik ugyanezen az úton már végigmentek. Diákok, akik hozzám hasonlóan jöttek, láttak, aztán hazamentek. Közben - ahogyan én is - végigharcolták az itteni beilleszkedés megpróbáltatásait, kibillentek az amerikai "harmóniából" a hazautazások alkalmával, majd újra, még nehezebben megharcolták a visszailleszkedést magyarföldön. Sajátos szerep és harc ez, s még csak az elején vagyok.

Két világ között, ég és föld között. Lebegek. Aztán földet érek, valahol, valamikor. Most éppen itt.

Otthon

Otthon, édes otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Örökérvényű mondások. De érvényesek-e rám? Hol is van az otthonom? Hol és miért tudom magam otthon érezni?

.

Aki ismer, tudja: igyekszem a környezetem a saját izlésem szerint formálni. Kedvenc kreativ tevékenységeim közé tartozik a lakberendezés, a kertészkedés, no meg a lakástextilek szabása, varrása.

Ahol eddig éltem, dolgoztam, megfordultam, mindenütt sikerült kicsit a saját arcomra szabni a közegem. Igy lett a legutóbbi munkahelyemen az irodámból növénydzsungel (egyes rosszmájú megjegyzések szerint már csak a papagáj hiányzott a zöldjeimről), a társasházunk előtti kertből virágzó oázis (még a helyi tévé is kijött forgatni a virágok láttán), a lebontásra itélt öreg házból vendégváró szálláshely (http://www.mandokivendeghaz.hu/ - csak hogy legyen egy kis önmarketing:-), vagy a keresztanyám elhanyagolt nyaralójából a nyaraláshoz praktikusan előkészitett szintér. Az ismerős jóbarátok, rokonok se menekültek az otthonteremtő ötleteimtől: ha teret engedtek nekem, egy-kettőre átszineztem, átforgattam a meglévő lakást, szobát, életteret.

.

S hol vagyok most otthon, amikor nincs módomban bútorokat átrendezni, függönyöket varrni, kertet gyomlálni? Otthon s otthonosan vagyok-e egyáltalán?

Kicsi szárnyaszegett madárka vagyok most, kalickába zárva. Van saját szobám, de csak átmenetileg az enyém, igy szinezésre, átrendezésre nem alkalmatos. Van kert is, gondozott gyeppel, de errefelé nem divat a kertben turkászni, virágot ültetni, arra megvan a kertész, a kertépitész. Vannak ötleteim, mit varrnék-szabnék, de itt nincs varrógépem, s még egy tűt találni is komoly kihivást jelent.

.

S még mielőtt beleszoktam volna az amerikai "otthonlétembe", jön a karácsonyi hazautam. Haza. Hol is van az? Haza a lakásba, ahol az elmúlt években éltem, amit magamra szabtam, de mások lakják most, s az otthonossá tévő tárgyak mind bedobozolva várják a szebb jövőt? Vagy haza, a szülői házba, ahol felnőttem, s ahol nagyjából minden ugyanúgy van, mint mielőtt eljöttem, ám mégsem az otthonom már?

Nincs válasz. Csak érzések. Hogy egyik sem az igazi otthonom már.

S akkor visszatérek ide, tengerentúli állomásomra, ahol vár egy szoba, egy ágy, az itteni életem. S a legdurvább, hogy hosszú idő után, az itteni, átmenetileg kapott ágyikómban alszom a legjobbat.

Otthon? Otthon.

Psziché 2.

Valamikor tavasszal irtam a Nők Lapja új magazinjáról, a Pszichéről. Most, hogy otthon jártam, kezembe kerültek az új számai, s meglepődtem, hogy még mindig milyen szinvonalas irásokat tartalmaz, s hogy mennyire hozzám szólnak a cikkei.

"Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elmúlását, hanem arról, hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben." (Frieda Norris)

Ezt az idézetet már korábbról ismertem, de a mostani lapszámban is benne volt. Az esőben táncolást pedig jó ideje gyakorlom. Van is egy kedvenc képem (Jack Vettriano, Singing Butler), egy modern festmény, amit már én is üvegre festettem. Egy önfeledt párt ábrázol, amint mindenről megfeledkezve csak átadják magukat a táncnak. Olyan ritkán van alkalmunk erre, olyan ritkán van zene, partner, s jó társaság egy önfeledt tánchoz... De ne várjunk a tökéletes körülményekre, járjuk a táncot akár egyedül, zene nélkül, épp az esőben (vagy most a hóban).

A Psziché témái között most is ott voltak a karrierrel kapcsolatos témák (bossing, avagy főnöki terror.. milyen ismerős), no meg a párkapcsolati és barátnői viszonyokról szóló értekezések. Tetszett Feldmár András (Kanadában élő pszichoterapeuta) észrevétele a szeretetről. Szerinte a szeretet nem érzelem, hanem munka, önként vállalt rabszolgaság. Szóval aki nem akar megdolgozni a szeretetért, az ne is várja, hogy önmagától lesz valami.

A boldogság fogalma egy másik nagy tévedés. Nincs boldogság, vagy ha van, csak pillanatnyi állapot. Ezzel szemben a megelégedettségre kell törekednünk, ami tartós állapot, s ellenáll minden megpróbáltatásnak. Boldog vagyok-e? Nem. Megélegedett? Arra törekszem.

Épp az előző bejegyzésemben a magyar viszonyokkal, lehetőségek hiányával foglalkoztam. S ime ebben a magazinban is téma volt a magyarok lelkiállapota. Kutatások igazolják, hogy a magyarok individualista nemzet. Vagyis magányosak vagyunk, a saját magunk boldogulására törekszünk, s nincs bizalom egymás iránt, nem hiszünk a közösség erejében. Hát, mire is vittük az individualizmusunkkal? Talán még nincs késő változni...

A barátok fontosságáról szóló cikkek nagyon is rólam szóltak. Most, mikor otthon jártam, s nem győztem számba venni, találkozni, beszélgetni a nekem fontos barátokkal, rá kellett jönnöm, hogy kik az igazán fontosak, s miért. Rácz Zsuzsa (a Terézanyu irója) nagyon is rátapintott valamire, ami bennem is most tudatosult: fel tudok oldódni a barátnői hálóban, a közös programokban, beszélgetésekben, de a végén rájövök, mennyire magam vagyok, s mennyire szükség van a barátnői kapcsolatokon kivül a férfi barátságra, társra.

Hát ennyi a mostani magazinajánló. Nem tudom, mikor lesz módom újra olvasni a lapot. De addig is járom a táncom, az esőben, egyedül, várva, hogy kisüt majd a nap és társ is keveredik a tánchoz.

Országimázs vagy országblamázs?

Magyar vagyok, aki éppen Amerikában él. S bárhol is járok, bár nem tudatosan, de igyekszem a magyarok jó hirét kelteni a világban.

Mindeközben a távolból figyelem a hazai hireket, történéseket, majd a rövid otthonlétem alatt személyesen is izelitőt kapok a magyar valóságból. Az ország imázsa kezd országblamázzsá válni.

.

Épp karácsony előtt jelent meg a kormány országimázst erősitő videója. Jómagam ismerem a rendezőt, akinek nem is olyan rég egy Budapestről szóló másik filmje ért el világszerte nagy sikereket. A képeket látva elgondolkodom rajta: mit is keresek most a világ túlsó végén, miközben ennyi szépség, ritka kincs, csodás táj, nagyszerű elme és finomság van otthon?

.

Aztán az imázsfilm mellé vetitem a mindennapok valóságát, a szürkeséget, fásultságot. Van kiút a nehézségekből, egyéni is társadalmi szinten? Miközben az ország vezetése minden szabályt fölrúgva hoz a többséget negativan érintő döntéseket, miben és kiben lehet még bizni? Lesz-e hazám, ahová visszatérhetek, lehetőségem, munkám, lakásom? Nem élek most Magyarországon, mégis az intézkedések többsége érinti az életem, a jövőm. Nyugdij - fizetem a járulékokat, s évtizedek múlva én majd nem kapok? Lakás - eddig 5o százalékban volt a banké, most már 6o százalékban nem az enyém. Munka - a kommunikációs szakmát a nemrég hozott médiatörvény lehetetleniti el. S még sorolhatnám.

.

Magyarország a lehetőségek világa - hirdeti az imázsfilm. Szeretném, ha nem csak egy szépen vetitett képen, hanem a valóságban is lennének lehetőségek. Hogy ne kelljen a lehetőségeket kutatva más országba mennünk. Hogy legyen hová hazatérnünk.

Év-forduló

Már január közepén járok, amikor van végre időm az újévről, év-váltásról irni. Nem fogadalmakról és hatalmas szilveszteri buliról akarok beszámolni, hanem egy kis számadást adnék az elmúlt, 2o1o-es évről, s előre tekintenék 2o11-re.

2o1o az egyik legőrültebb évem volt. Nem ilyennek terveztem, sőt nem is terveztem egyáltalán, csak engedtem, hogy a dolgok történjenek, hogy megtaláljanak emberek, feladatok, kihivások. Borult az egészségem, a korábbi munkám, majd a nagy felfordulásban kezdtek bekúszni az új, korábban a fejemben meg sem forduló lehetőségek. Valami Amerika, felvételi, pályázat, közben önkéntes munkák, amikre eddig soha nem volt időm. Szólt ez az év sok más emberről, de leginkább rólam, útkeresésről, úttalálásról és útonlevésről.

Eljött 2o11, s az útnak még nincs vége. Sőt, nagyon is az elején járok. Túl az első féléven, éppen a második kezdete előtt. Az amerikai hétköznapokat, tanulást, munkát kezdem rutinosan élni, s közben a korábbi álmokat, ábrándokat a realitás talajára lebontani. Van sok tervem: utazásra, gyakorlatra, no meg persze a tanulmányokra. És persze a szakmai célokon kivül figyelmem a privát életem változásaira is összpontosit. Mert a változás folyamatosan jelen van, tanit, formál, néha elgyengit, de többnyire megerősit.

Mindenkinek sok előrevivő változást kivánok 2o11-re!

A bejegyzésem egy dallal egészítem ki, utólag. A Nox egyik dalát nemrég hallottam a magammal hozott magyaros zenék között. A szövege nagyon illik az újévhez (Eskü a címe, de én pont nem ezért szeretem), a klipp fotót pedig akár én is készíthettem volna.
http://www.youtube.com/watch?v=oeaZlb752qg