A zsidó Budapest

Nem is gondolnánk, milyen titkokat rejt magában a város, ahol élünk. Már több hónapja dolgoztam egy belvárosi irodaházban, mire feltünt, hogy az ablakon kinézve a város történelmi magját látom, s azon belül is a korábban zsidók által épített és lakott zsidó belvárost.

Aztán egyre figyelmesebb lettem. Reggelente a közeli utcákon autózva már észrevettem a furcsa öltözetű, elég nagy feltűnést keltő hagyományos zsidó arcokat, főleg férfiakat. Ők azok, akik reggel munkába igyekeznek, a gyereket viszik óvodába, vagy éppen biciklivel bevásárolni indulnak. Kiváncsivá tettek ezek a reggeli életképek, s elszántam magam: egy hétvégi napon jobban szemügyre veszem a környéket.

Egy napos nyári szombaton indultam felfedezőútra. Előtte kicsit kiműveltem magam a környék látnivalóiból, s azokat próbáltam megtalálni. Szűk utcácskák, a fő vezérvonal a Király u. és a Dohány ill. Dob utca között futó részek a Deák tér és a Körút között. Nem szembetűnőek a hagyományokat őrző üzletek. Pedig találunk itt kóser élelmiszerboltot, több kóser éttermet, zsidó utazási irodát is. Az épületek között több zsinagóga is megbújik. A legnagyobb a dohány utcai, amit mindenki ismer. Viszont csak egy utcával kell tovább menni, a Rumbach Sebestyén utcában egy gyönyörű mór stílusú, lezárt zsinagógát találunk. Persze belesve az ablakán feltárul a hatalmas belső tér. Még eldugottabb egy másik zsinagóga, ami egy ház belső udvarában található! Van itt még mikve, a rituális női fürdő is.

A zsidó kultúra és történelem, a művészetük mindig feltűnést keltett. Próbáljuk megérteni őket, a szokásaikat, hagyományaikat. Részleteiben sikerül, teljesen sosem.
A megértésben segíthet a nyár végi Zsidó Zenei Fesztivál, ahol a közismert klezmer zene mellett számtalan más stílus és előadó is hangot kap. Hamarosan itt az ideje. Vagy Mikve címmel a Vígszínházban játszanak egy nőkről szóló darabot.

Jó szórakozást!

A francia konyha remekei

A francia konyhát nem kell bemutatni. Ha igazán különlegeset akarunk enni, akkor valami francia stílusú étterembe kell mennünk. A legnagyobb séfek is ott tanulnak.

Volt alkalmam többször is Franciaországban járnom, ugye a húgom ezt választotta új hazájául. Az utcákon járva-kelve is feltűnik, hogy ők adnak a részletekre. Nem találunk igazán középkategóriás élelmiszerboltokat, helyettük első osztályú szakboltokat találunk. Libamájat, húsféléket, borokat, zöldséget, gyümölcsöt, pékárut külön-külön. Mindegyiknek megvan a maga mestere, aki évtizedek, s néha évszázadok óta szállítja a finomságokat az asztalunkra.

Ami most aktuálissá tette a francia konyhát számomra, az egy nemrég látott film volt. A Julie és Julia egy nagyon kedves, valós történet(ek) alapján készült film. Az ötvenes években egy amerikai diplomata-feleség Párizsban élve megtanulja a francia konyhát, majd megírja a tapasztalatait egy amerikaiaknak szóló szakácskönyvben. A történet másik szála napjainkban fut, egy fiatal New York-i feleség úgy ad értelmet a hétköznapoknak, hogy egy év alatt megfőzi a korábban élt Julia receptjeit, s erről blogjában ír. S minő véletlen, hogy őt pedig Julie-nak hívják.
A történet nagyon valódi és nagyon szerethető. S kedvet ad ahhoz, hogy bloggoljunk (:-), ill. arra biztat, hogy merjünk belevágni a szívünknek kedves dolgokba, hobbikba.

A filmen felbuzdulva itthon rögtön kedvet kaptam egy kis francia finomságra. Van raktáron libamájam (francia rokonok tenyészetéből), hozzá egy könnyed saláta, s egy még könnyebb almabor (cidre) és máris kész a finom vacsi.

Bon apetit!

Jaj úgy élvezem én a strandot...

Nyár, hőség, strand. Már írtam egy korábbi bejegyzésben a vízről (Vizet..), de a lehűtési módokról, a strandolásról még nem.

Nagy strandoló lettem. A nagyvárosban élve ilyenkor nyáron elviselhetetlen a hőség. Egyetlen megoldás marad: strandra menni.

De merre is induljunk?
Indulhatunk vidékre, a város közelében. A Balaton az örök kedvenc. Ide egy napra nem éri meg leutazni, legalább egy hétvégét rá kell szánni. Balatonberényben van egy családi nyaraló, ahová le tudok menni. Mentem én barátokkal, családdal, de már egyedül is. Jó levonulni vidékre, csöndbe, lelassultságba, s egy pár napig a szikkadt napon csak ejtőzni, pancsolni.

Ha nem Balaton, akkor Velencei-tó. A strandjai közül a velencei és a velencefürdői szabadstrand jött be nekem. Agárdra kedves kollegináimmal szoktunk hagyományőrző csajos hétvégét szervezni, bár eddig fürdőzés nélkül, nyárutó hangulatban. A tavon lehet ám csónakázni, s akár hajóval kirándulni is!

Ha nem vidék, akkor a főváros strandjai, gyógyfürdői jöhetnek szóba. A gyógyfürdőket inkább hűvösebb napokra ajánlom. Közülük a Széchenyi-fürdő a kedvencem. Gőzfürdő + meleg kinti medence, ez az igazi kényeztetés téli-őszi napokra. A strandok közül nálam a Dagály az abszolut befutó. Van több úszómedencéje, ahol kellően hűvös és mély a víz ahhoz, hogy ne ugráló gyerekekkel legyen tele. Van bőven zöldfelület, árnyas fák, így aki akar napozik, aki akar hűsöl a fák alatt.
A margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszoda nyitott medencéje is alkalmas nyári pancsolásra. Ennek is előnye, hogy nincs tömeg, lehet nagyokat úszni, s a lelátón napozni.

Mi hiányozhatna még a nyári strandolásról?
Hát a lángos, a jégkrém, hideg üdítő... Ezek nélkül nem is igazi a pancsolás. ... ott még bambi is kapható!

Hát ezért járok én strandra.

Branding - tanuljunk az osztrákoktól!

Még tavaly jártam Bécsben, s azon kaptam magam, hogy egymás után fényképezem a cégtáblákat, bécsi reklámplakátokat.
Aztán rá kellett jönnöm: itt minden helyi márka (brand), cég messziről kommunikál és hirdeti minőségét, múltját, megbízhatóságát!

De mit tudnak az osztrákok?
Nem biztos, hogy sokkal jobbak marketingben, vagy a kommunikációban. Csupán meg vannak győződve a saját cégükről, termékükről, és van bátorságuk ahhoz, hogy ezt közhírré is tegyék! Sőt. Extrém branding-re is találunk példát. Villamoson, akár épületállványzaton, a liftben, vagy a metróra várakozva.

Hirdeti magát az ország (lsd. a fenti képen), kínálja látványosságait, vendégszeretetét, tradícióit. Hirdetik magukat a nagy múltú osztrák cégek, például a Sisi-nek is szállító Demel cukrászat. Brandingelik a termékeiket, saját legendákat szőnek (amikor Sisi nálunk vásárolt, járt...), határozott arculatuk és szlogenjük van. Nem szégyellik kitűzni az osztrák nemzeti lobogót. Sőt: piros-fehérre festik az Isten háta mögötti menedékházak ablakát, hogy még azok is biztosan tudják, most Ausztria vendégszeretetét élvezik, akik brandingről és reklámról hallani sem akarnak.

Sorolhatnám még a példákat, az újévi koncert, operabál, a fiáker. De saját márka lett Strauss, Klimt vagy Mahler is.

Jó lenne példát venni róluk. S nem szégyelleni a magyar sajátosságokat. Túllépni a csikós-paprikás-gulyás imázson és merni megmutatni az igazi magyar lelkületet. Azt hogy melankolikusak vagyunk, néha pesszimisták, de hatalmas a kulturális és történelmi kincsünk. Megmutatni a mai modern világ "nagyjait", vállalkozókat, akik sokra vitték, mert bátrak voltak és elszántak. Termékeket, amik túlélték a rendszerváltást. Cégeket és márkákat, akik értékek maradtak az érték nélküli világban. Üres szlogenek, országimázs és logó helyett arcokat mutatni, hétköznapiakat és történelmieket, időseket és fiatalokat. Olyanokat, akik minket képviselhetnek, akikkel jó ha minket magyarokat azonosítanak.

A végére még egy bécsi példa. Kávézót kerestünk a belváros turista-övezetében. Egy fiákerest megkérdezve nagyon felháborodott, amikor a Starbucks kávézót emlegettük. Van a városban több ilyen is, de ő nem ajánlja. Ha igazi, jó bécsi feketét akarunk, akkor menjünk a nagymúltú (jól brandingelt) egységekbe. Így képviselte ez a fiatal bécsi úriember tudattalanul is a városát, annak brandjeit.

Mi mikor leszünk képesek valami hasonlóra?

Kihalt városok

Valami különös érzékem van kihalt városokra bukkanni. Az utóbbi években több országban járva fedeztem fel elhagyatott, kihalt városokat. A legtöbbet festői helyeken.
Az üres utcákon, a tető nélkül meredező házfalak között járva szinte érzem a múltat, hallom a hangokat, az embereket. Évszázadokat megélt kő utak, középkori házak, templomok állnak lakatlanul, néhány odatévedő turistára várva.

Az egyik ilyen lakatlan, kihalt romvárost Horvátországban az Isztrián találtuk. Dvigrad lakosait a pestis pusztította el évszázadokkal ezelőtt. Egy hegytetőn még megtaláljuk a városfalat, az őrizetlen kaput, a templom néhány kőkeretes ajtórését, lakóházakat.

A másik ilyen várost Szlovéniában fedeztük fel. Stanjel az ottani borvidék egyik fennsíkján található. Pozitív példa, hiszen a csaknem teljesen kihalt várost el kezdték belakni a művészek. Fejlesztések indultak, s bár ma még nagyon kevesen élnek a falai között, de már készülnek a műhelyeknek, galériáknak otthont adó házak.

Sajnos hazai példákat is sorolhatunk. A Zemplénben rengeteg olyan apró település van, amelyek ugyan még nem haltak ki teljesen, de szinte minden második ház romokban áll, benőtte a gaz. Zokog ilyenkor a lelkem. Hogy lehet, hogy generációk váltották egymást a falak között, nekünk pedig csak a megőrzés lenne a dolgunk és még ez sem megy? Fogynak a régi korokat idéző épületek, düledeznek a tornácos vályogházak...

Legközelebb a tengerentúlról jelentkezem majd, az ottani szellemvárosokról adok híradást.

Márai

Márai Sándor az egyik nagy kedvencem. Ha magyar írókat kell megneveznem, akkor Szabó Magda mellett ő a másik 20.századi kedvencem.

Idő kellett hozzá, hogy megértsem, s el tudjam olvasni a könyveit. Még diákként a Gyertyák csonkig égnek c. regényét nyitottam ki először, aztán pár oldal után le is tettem. Lassú, ráérős volt, kevés cselekménnyel, számomra unalmas és érdektelen. Aztán pár év múltán, immár "érett" felnőttként egy ültömben olvastam el újra. Lassú volt még mindig, de éppen ezért a mesélővel, a történettel együtt létezve olvastam végig. Nem a szemem előtt, hanem a lelkemben jelentek meg Márai hősei, a szerelmi háromszög tagjai. Az általuk megélt érzelmeket legbelül én is éreztem, magaménak tudtam.

Sorolhatnám az író nagyszerű műveit. Szerintem bármelyik olvasásra érdemes. Szerettem az Egy polgár vallomásait. Mert elénk hozza a múlt század hányatott történelmét és az emberi, családi sorsokat mögötte. Az Írók, költők, irodalom egy irodalmi áttekintés, a Márai által kedvelt szerzőkről, stílusokról. Az Évszakok és a Füveskönyv az a könyv, ami sokáig volt az éjjeliszekrényemen. Jó volt felcsapni újra meg újra. Életbölcsességet meríteni belőle, s megalkotni vele a sajátomat. Az igazi egy valódi klasszikus. Szerelem van itt is, háromszög, szeretés és féltékenység, gyűlölni nem tudás.

Márai az a szerző, akinek minden sorát ki tudnám emelni. Olyannyira érti a lélek rezdüléseit, a női érzéseket, hogy elbizonytalanít, férfiként, házasságban élőként hogy volt képes erre.

Zárásul néhány idézet tőle, csak kedvcsinálónak. A többit el lehet olvasni az életművében.

"A sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret."
"Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is."
"A szép rögtön kell. Az igazira alszunk egyet."
"Ami az embernek fontos, azt tudja műszerek és telefonok nélkül is."
"Különös, a magyar nyelvben összecseng és egymásból következik ez a két szó: ölés és ölelés."

"Mert mindig a másfélét szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában... tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyféle ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik."

A szecesszió női

Az előző bejegyzésemben arról a fotózásról írtam, ahol többek között szecessziós stílusban is készítettünk pár képet.

De mi a szecesszió és miért öltöztem ilyen öltözékbe? Ideje, hogy erről is szóljak.

A szecesszió a 20.század "reneszánsz" stílusa. A századfordulón, a 20.század elején néhány elvont művész ilyen stílusban kezdett festeni, építeni, domborműveket készíteni. Csodás alkotásokat, épületeket találunk Bécsben, Prágában, Párizsban, Barcelonában vagy éppen Budapesten. Növényindák, virágmotívumok, sok aranyozott díszítés, női alakok, érzelmek jellemzik ezt a stílust.

S miért is szeretem?
Már írtam korábban, hogy van egy olyan érzésem, hogy a századfordulón nagyon jól éreztem volna magam. Akkor tudtam volna igazán élni, nőnek lenni, tetszelegni. Ennek a kornak a művészete nagyon érzékenyen hat rám. Pl Barcelonában Gaudi lakóházában járva a falak, a beépített ajtók, az üvegablakok mind azt üzenték: itt tudnék élni! Praktikusak, egyediek és szépek, minőségi kézműves munkával.

Most viszont nem az épületekről, hanem a kor nőalakjairól szeretnék szólni. Az ősszel Bécsben jártunk, s olvadtam a gyönyörűségtől, az épületeket, azok aranyfestését és domborműveit látva. Az igazi csoda viszont egy kiállításon várt: Gustav Klimt állandó gyűjteményét néztük meg. Egyik ámulatból a másikba estünk. A képekről érzéki nők néztek ránk és üzenték: már 100 évvel ezelőtt is tudtunk hódítani, s a hódítástól szenvedni. Klimt megfestette a nőket különböző korosztályokban, élethelyzetekben, szeretve, csókolva, elhagyva. Az arany kereteken belül szögletes és gömbölyded formák, ősi szimbólumok keverednek. A fenti képen látható nő, anya egy nagyobb kép részlete. A szobámban található az általam festett másolata. Érdekes, hogy a férfi nem, vagy csak a háttérben, homályban van jelen...

A másik csodás nőalakokat álmodó festő Alfonz Mucha, Prágából. Színházi plakátokat, korabeli hirdetésgrafikákat tervezett, s mindenütt a női alakokat használta szimbólumul. Sajátos szimbolikus-melankolikus festészete máig üzen. Képes a képein egy mozdulatot (Tánc), hangot (Madárszó), évszakot, hangulatot megjeleníteni. A fenti képek egy sorozat részei, Csillag a címe. Kiállítását láttam már Berlinben és Budapesten is. Legközelebb talán Prágában nézem meg.

Szóval nők, mindenütt. Ahogyan az általunk készített fotókon is. Szecessziós női Kriszti aranyban, barnában, ékszerekkel.

Fotózzunk!

Aki ismer, tudja: szeretek fotózni. Persze ezt sokan elmondhatják magukról, főleg a digitális gépek birodalmában. Viszont az én képeimet meg is szokták dicsérni: jól elkapok pillanatokat, tartalmas dolgokkal töltöm meg a felületet, s igyekszem minőségében is jót alkotni.

Nos eme fotós kedvtelésből és felindulásból jött az öltet: fotózzunk! De most ne történést, növényt, kirándulást mint általában, hanem csináljunk egy profi műtermi fotózást.

Egykori kedves kolléganőimmel, a premedes lányokkal találtuk ki, majd ma meg is valósítottuk. Kati hatalmas lakása szolgált helyszínül, s profi fotósnak meghívtuk öccsét, Ákost (és persze a kedves barátnőjét, egy napja jegyes menyasszonyát Szilvit is:). Szóval a "premed marketing négyes" (Szilvi, Heni, Kati, Kriszti) kiegészülve a vendégszereplő párossal szombaton korán reggel neki látott a dolgoknak!

S kellett is az előkészület! Profi sminkek készültek (Kati profi sminkes dobozának köszönhetően), a hajunkat próbáltuk magunk csavarni, tűzni, tupírozni, ruhákat pedig egymás kincsestárából merítettünk. Előkerültek a kalapok, boák, csizmák és cipellők, no meg egy rakás ékszer, minden hangulathoz és színvilághoz.

S az eredmény? Még nem láttam az elkészült képeket, de már a hangulat, a werk-fotók magukért beszélnek. Élmény volt ez a nap, a hőség ellenére. Mit nekünk hőség: szélgép (a Médiamarkt és Made in China jóvoltából) formázta a hajunk, s gondoskodott róla, hogy ne izzadjunk le teljesen.

Volt itt nyalókás, szexi, gyerekes-hullahoppos hangulat, aztán fekete-fehér-piros elegáns dívás stílusban, romantikus-rózsás és szecessziós-arany-barnás (lásd kép). Próbáltuk megidézni a nagyokat: Audrey Hepburnt, Betty Boop-t, Klimt és Mucha nőit, meg persze a kevesebb ruhadarabot (alig semmit) viselő hölgyeket. Azt hiszem sikerült.

Jó volt felfedezni, hányféle arcunk van, s mit tudunk kihozni magunkból, egymásból. Egy nap, néhány kellék és egy fényképezőgép segítségével. Mert fotózni jó.

Sör, foci, szabadtér

Nem gondoltam volna, de még én is tudom szeretni a focit. S a körötte folyó őrületet.
Ez a nyár a focivébéről szól. Egy hónap a labda bűvöletében, minden a zöld gyep körül zajlik.
S mi lehetne jobb, mint egy esti focimeccs, valahol a városban, sörözgetés közben?

Volt szerencsém párszor a címben szereplő dolgokat élvezni.
Sör - ez kell, hogy túléljük a kánikulát, jobban oltja a szomjat mint a víz és maga a sörözés is külön "szertartás". Idén végre megjelentek a boltokban az ízesített (nőiesített :) sörök: van citromos, bodzás, esetleg meggyes. Így már nemcsak a keserűségét élvezhetjük, hanem a finom mellékízét is.

Foci - idén persze a vébén, egyébként meg élőben meccsen, vagy tévében nézve az igazi. Egyedül persze unalmas, jobb társaságot szervezni a játékra, s talán a legjobb, ha egy óriási társaság részeként ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt szurkolunk, vagy ellenszurkolunk.

Szabadtér - a nyár a szabadtéri kiülős helyek ideje. Napsütés utáni este, alig hűvösebben, jópár szúnyoggal tarkítva. Idén sikerült felfedeznem néhány hangulatos kinti helyet.
Az egyik a Városligetben található, a Kertem. Már régen kinéztem, hogy jópofa lampionos, retro-hangulatos helyecske, ahol a Csinibaba is játszódhatna akár. Egy péntek este keveredtünk ide. Ülőhely már sehol, a pulthoz nehéz a hozzáférés, de mégis a hangulat marasztal. Aztán meglepetések sora, egyik ismerős után a másikba botlok. Nagy nyár eleji lelazítás mindenkinél.

A másik hely a belvárosban, a Szabadság tér közepén van. Gyönyörűen felújították a teret, van egy szépen kialakított park fákkal, szobrokkal, no meg a Hütte Kávézóval. Ide jöttünk döntőt nézni. Tették ezt rajtunk kívül még sokan: a Budapesten élő hollandok és spanyolok, meg a velük szimpatizáló drukkerek. A tér szurkolói táborrá alakult, gyepen ülve, korlátnak dőlve, majdnem fára mászva.

A focivébé véget ért, de még van ideje a kiülős helyeknek. Vannak még sörök is, amiket ki kell próbálnunk!

A rét, mely meggazdagít

Gazdagrét.
Egy ideje (immár 4 éve talán) fontos szerepet játszik az életemben egy hely, melyről még nem szóltam. A Gazdagréti Református Gyülekezet híre legendás a hazai reformátusok között. Egész "véletlenül" keveredtem ide, aztán itt ragadtam, ahogyan sokan mások is hasonló történettel érkeztek.

A templom épülete nem hivalkodik, még tornya sincs. Észre se vennéd, hogy templomot rejt a buszmegálló közelében álló épület. Egy épület, ami nem műemlék, nem megtekintésre való, hanem egy épület, melyben élet van, élő emberek, élő közössége!

Eltartott egy ideig, mire én is részévé tudtam válni ennek a közösségnek. Valahogy már a legelején éreztem, hogy ide meg kell érkezni, ide nem lehet csak úgy betérni, be-belátogatni. Itt vagy otthon vagy, vagy jobb, ha továbbállsz.
Azért, hogy otthon légy, elkezdesz lépéseket tenni. Bizonyos alkalmakra jelentkezni, félve megjelenni, aztán maradni. Így voltam én is az Alfa-, majd a Béta-alkalmakkal. Ezeket "elvégezve" már fél lábbal a közösség tagjának érezhetnéd magad. De ekkor érzed, hogy neked is tenned kell valamit, nem csak passzívan élvezni a jelenlétet.
S ekkor elkezdesz szolgálóként, szervezőként részt venni a közös életben. Mindig van feladat, s mindig van olyan, ami épp neked való. Legutóbb jómagam a gyerek-megőrzésben és a tábor szervezésében vettem részt. Közel kerültem így családokhoz, feladatokhoz, amit egyébként nem végeznék, s közben tanulok magamról.

S ott vannak persze a vasárnapi istentiszteletek. A magja az idejövetelemnek. Ezekre az alkalmakra érdemes jegyzetfüzettel és Bibliával felszerelkezve érkezni. Hiszen a sok elgondolkodtató üzenetet jó először papírra vésni, aztán a fejünkben, szívünkben elhelyezni.

Miért írok most minderről?
Mert jó egy ilyen áttekintést végeznem. Azért, mert eljutottam valahonnan valahová, s közben életterem, éltető vizem lett ez a közösség, ez a hely, ennek a szelleme és a hozzá tartozó emberek. Az emberek, mi, akik formáljuk, építjük a rétet, amely meggazdagít.

Vizet....!

Vizet, mert izzadok, mert szomjazom!
Értelmezhető ez szó szerint és átvitt értelemben is.

Ahogy az imént írtam, egy hétre elvonultam, testileg-lelkileg feltöltődni, élő vizet nyerni. És nyertem, a zenében, az Igében, az előadásokban. A másokkal való beszélgetésekben, az együttlétekben.

S valóban. Ma egy ilyen szomjazós időszakot élünk. Szomjazzuk a szeretetet, a jó szót, mások társaságát. Szomjazzuk az igazságot, a tudást. Keressük a válaszokat, s nehezen találjuk. Mert magunknak gyártunk válaszokat és elméleteket. Elolvashatunk számtalan könyvet, megnézhetünk sokat mondó filmeket, vitázhatunk világmegváltó dolgokról, ám a lényeget mégsem találjuk.
Ekkor kell a tiszta forrás felé fordulni, s az élő vízre lelni. De ehhez le kell csupaszítanunk önnön magunk, meg kell aláznunk magunkat, fel kell adnunk a tudatos keresést. S amit tennünk kell, az csupán az elfogadás, a nyitottság erre, karjaink kitárása a legfőbb jó felé.

Szomjazunk most szó szerint is. Nyár van, hőség. Olthatjuk szomjunkat vízzel, még több vízzel. Igyunk, sokat, eleget. Aztán meg hűsít a víz maga, benne ülve, úszva, pancsolva, vagy csak a közelében létezve.

A víz őselem, innen indult a világ, s sokak szerint itt is ér majd véget.
Ám addig, vegyük magunkhoz áldásait!

Lelki-testi felüdülés Vajtán

Kicsit eltűntem. Hosszú idő után. A jól megérdemelt szabadságra. Egy hét Vajtán.

Gyülekezeti táborunk keretében a gazdagréti reformátusokkal Vajtára utaztunk. Még sosem volt hasonlóban részem. Nemrég még el sem tudtam képzelni, hogy 200 (!) emberrel összezárva nyaraljak, szigorú napirend szerint, s íme.

Megtapasztalva a pihenés-feltöltődés eme különleges élményét mindenkinek csak ajánlani tudom! Nagyszerű volt megélni, hogy ennyi ember is kiegyensúlyozott, nyugodt összhangban tud együtt lenni, együtt pihenni, lelkileg megerősödni és egymással közösségben lenni! Volt egy rakás gyerek, mindannyiunk gyerekei, s voltak idősebbek, mindannyiunk nagymamái, vagy "szomszéd nénijei". S voltunk mi is jópáran, fiatalok. Egyedül, de mégsem magányosan, párban, vagy éppen már családdal.

Egy hétig együtt éltünk: közös szoba, közös étkezések. Délelőtt program: dicsőítés zenével, előadás, az Ige követése, egyéni csendesség, csoportos imaközösség. Aztán délután szabadprogram: fürdőzés a helyi medencében, strandröpi, tollaslabda, olvasás, nagy szundik. Ha kedvem volt egyedül, de legtöbbször inkább együtt másokkal. Az estéken lecsendesedés, újabb előadás és zene, aztán még elalvás előtt egy-két közös játék, dinnyézés, beszélgetés.

S a helyszínről sem feledkezhetem meg! Vajta, valahol félúton Szekszárd felé, a Mezőségben. Környezete semmi különös: apró falvak, régi házak. A falu szélén fekszik az egykori Zichy-kastély, gyönyörűen felújítva. Itt található a Golgota Gyülekezet (Calvary Chapel) által működtetett Konferencia Központ.
Példás a komplexum. Egyrészt gyönyörű állapotban van a főépület, mellette újabb szárnyak több szálláshellyel, szépen ápolt a park is. Másrészt az üzemeltetésének módja sem hétköznapi, hiszen néhány alkalmazottja van, s a legtöbben önkéntesként dolgoznak itt! Köztük is sok a külföldi, az amerikai. Ők végzik a munkát a konyhán, vagy éppen a csodásan kialakított és rengeteg kávéfinomságot kínáló kávézóban.

Mire volt jó ez a hét?
Csak úgy ellenni! Kötöttségek és elvárások nélkül. Magamért, de mégis együtt lenni a többiekkel. Tanulni a közösséget, másokat, magamat.

Született július 4-én

Született július 4-én. Ez egy film címe, és az USA alkotmányának is a mottója lehetne. Ma volt július 4-e, az amerikaiak nemzeti ünnepe, páran úgy gondoltuk, ebből az apropóból közös ebédet szervezünk.

De mit is ünneplünk ezen a napon?
Az USA története nem nyúlik vissza ezer évre, pár száz éve alakult ki az államalakulat, konkrétan 1776-ban, amikor az akkori államok szövetségre léptek és ezt alkotmányukban (Függetlenségi Nyilatkozat) is rögzítették. Ez lett a mai államalakulat első hivatalos "alapköve", az alapja a demokratikus államszövetség jogrendjének. Például szolgált sok később kialakult demokráciának is.

S milyen hatással van ez a mi életünkre?
Szimpla magyar állampolgárként semmi különöset nem jelentene ez nekünk. Viszont azoknak, akik egy időt az USA-ban töltöttek vagy éppen oda készülnek ez is az "Amerikát megérteni" fogalom egyik eleme.
Ezért szerveztük mi is a mai összejövetelt. Nehéz volt amerikai ebédet készíteni, nem igazán vannak hagyományos ételeik. Barbeque-t sütögetni lakáson belül nem tudtunk, így főleg a desszert hozott amerikai ízeket. Sikerült mogyoróvajat beszerezni, így ezzel bolondítottuk az édességünket.

Az ebéd után pedig filmnézés következett. Több film is kapcsolódik a nemzeti ünnephez, talán a legismertebb a címben szereplő Tom Cruise főszereplésével készült film. Mi nem ezt néztük meg, hanem a Nemzet aranya c. filmet, melynek főszereplője Nicolas Cage. Amolyan modern kori kincsvadászatot mutat be a film, a Da-Vinci kód és a Salamon kincse témák keverékeként. Csak itt a Függetlenségi Nyilatkozat tartalmazza a kódot a titkos kincses raktárhoz. Vannak rosszak, akik maguknak akarják a kincset, és persze vannak a jók, akik közcélból kutatnak. Amerikai film, de furfangosan kitalált és élvezetes a történet.

Sokan átkozzák Amerikát, az általa sugárzott kultúrát. Szerintem érdemes megnézni, mit tud ez az állam, ez a világhatalom, az ott élő emberek. Mert valamit nagyon tudnak, ha pár százéves történetük ellenére ilyen sokat létrehoztak és az egész világra hatással vannak. Véleményem szerint a rosszból tanulva, a jót ellesve van mit tanulnunk az amerikaiaktól. Hamarosan személyesen teszem ezt :-)

Fesztivál Tatán

A hétvégén nagyszerű kirándulást tettünk. Már régóta el akartam látogatni Tatára. Egyrészt mert nagyon közel van Budapesthez, másrészt mert a városi látnivalók és séták mellett lehet kirándulni a hegyekbe (Vértes, Gerecse) és a tóparton.

Tatán minden év júniusában megrendezik a Virág-Víz-Zene Fesztivált. Most épp ezen a hétvégén volt. Hatalmas tömeg, kisebb nagyobb színpadok, koncertek, rengeteg kézműves, finomságok. S mindez nyugodt, vidékies formában, korzózó emberekkel, gyerekekkel és idősekkel.

Még mielőtt Tatára értünk, tettünk egy kis kitérőt Tatabányán. Az egykori bányavárosnak nem sok látnivalója van, így az egyik leginkább ismert pontjára látogattunk, a főút mellett található Turul-madárhoz. Nem is gondoltuk, milyen magasan van, egy sziklaszirten áll. A mérete is hatalmas, egy kisebb repülőgép elférne benne.

Tata kevesebb mint 60 km Budapesttől. Az 1-es főúton festői kacskaringós és erdei utakon lehet eljutni ide. Maga a városka egy nyugis kisváros, régi épületekkel a belvárosban (Óratorony, malmok), kis patakkal, óriási tóval (Öreg-tó, Cseke-tó), ahol lehet evezni, horgászni, talán még fürdeni is. A legismertebb látványosság pedig a vár. Annyira nincs népszerűsítve Magyarországnak ez a szeglete, s nem is gondoltuk, milyen csodás reneszánsz palotát találunk itt! A várhoz tartozik egy parti sétány, parkokkal, szobrokkal. Aztán egy kisebb kastély is van még a tóparton, a fölött pedig igazán falusias légkör, régi fazekasházak, templomok. Tettünk egy kitérőt a Kálváriára, ami a régi kőbányára épült.

Ajánlom mindenki figyelmébe ezt a gyöngyszemet. Maga a város megér egy délutáni sétát, a környezete pedig akár egy egész napos kirándulást!

Aki tudja, tanítja

Aki tudja, tanítja. Ezzel a régi berögzült mondás ellen lépek fel: vagyis nem az tanítja, aki nem tudja, ill.nem gyakorolja (általában a hazai iskolákban, egyetemeken), hanem éppen hogy: tapasztaltam, tudom, tanítom.

Nemrég kértek fel, hogy tanítsak egy üzleti táborban. Középiskolásoknak marketinget, gyorstalpaló előadás és workshopok keretében. Úgy, hogy az átadott tudás segítségével képesek legyenek vállalkozást indítani, üzleti tervet írni.

Örültem a felkérésnek, jó megmérettetés nekem: hogyan tudom átadni a tudásom, megmutatni a szakmám szépségeit, méghozzá olyanoknak, akik hasonlóról nem igazán hallottak eddig.
A fejemben rengeteg ötlet, példa, személyes tapasztalat kavargott. Jó volt ezeket rendszerbe szedni, s az előadás slide-jaiban összesíteni. Pár slide, többéves tudásom eredménye. Egy kis elméleti háttérrel megtámogatva, a jó öreg Kottler-könyv alapján.

Aztán eljött a nagy nap, vele az izgalmak: sikerül-e, amit elterveztem, hogyan fogadják a diákok?
Nagyon nagy élmény volt a tanítás, főleg mert interaktívvá téve az előadást a hallgatóság nem félt hozzászólni, példákat hozni, reagálni. Jó volt látni, hogy a mai fiatalok (nevezik őket Y-generációknak - akik az interneten, ipod-on, mobilon lógnak, nagyon tájékozottak és kritikusak is egyben) milyen értelmesek és érdeklődőek tudnak lenni! Szóval jó volt a tudásom ezzel a kis társasággal megosztani.

A történetnek lesz még folytatása. Augusztusban Erdélyben egy hasonló táborban újra kiállok, s immár tapasztalt tanárként tanítom, amit tudok.

Joy at work

Két könyvet olvastam mostanában, mindkettő a munka lélektanáról, az "élvezetes" munka mikéntjéről ír.

A Joy at Work egy sokat megélt felsővezető irománya, rengeteg saját tapasztalattal, esettanulmánnyal tarkítva. Azt boncolgatja, hogy mitől lehet a munkát élvezni, a munkahelyen motiváltnak lenni, ill. hogyan tudják ezt az illetékes vezetők elérni.
Nagy tanulsága, hogy a vezetők maguktól nem képesek élvezetessé tenni a munkát, a munkahelyet. A magas fizetés, bónusz nem motiváló, amikor a munka élvezetéről van szó. Az igazi motiválás csakis a beosztottaikkal együtt, a velük való alázatos és szeretetteljes (!) kapcsolatban sikerülhet.

A másik könyv egy fiatal vállalkozó alkotása, a 4 órás munkahét. Tipikus sikerkönyv, ám mégis, nagyon újszerű ahogyan a témához közelít. Forradalmárként hirdeti: nem kell halálra dolgoznod magad, életed végéig gürcölnöd, hanem jó munkaszervezéssel, megfelelő partnerekkel és beosztottakkal már most élvezheted a munkád gyümölcseit, a szabadságot stb. Bemutatja a hatékony munka elemeit, azt, hogy a lustaságnak vélt kevés munka hogyan lehet sikert hozó. Vállalkozásra és szárnyaló gondolkodásra buzdít, hogy merjünk azok lenni akik vagyunk, nem pedig a munka által megkötözött munkás elemek.

Két különböző látásmód, ami mégis ugyanazt üzeni: merj váltani, változtatni, az érzéseidet megélni, s a munkát ennek alárendelni!