A francia konyhát nem kell bemutatni. Ha igazán különlegeset akarunk enni, akkor valami francia stílusú étterembe kell mennünk. A legnagyobb séfek is ott tanulnak.Volt alkalmam többször is Franciaországban járnom, ugye a húgom ezt választotta új hazájául. Az utcákon járva-kelve is feltűnik, hogy ők adnak a részletekre. Nem találunk igazán középkategóriás élelmiszerboltokat, helyettük első osztályú szakboltokat találunk. Libamájat, húsféléket, borokat, zöldséget, gyümölcsöt, pékárut külön-külön. Mindegyiknek megvan a maga mestere, aki évtizedek, s néha évszázadok óta szállítja a finomságokat az asztalunkra.
Ami most aktuálissá tette a francia konyhát számomra, az egy nemrég látott film volt. A Julie és Julia egy nagyon kedves, valós történet(ek) alapján készült film. Az ötvenes években egy amerikai diplomata-feleség Párizsban élve megtanulja a francia konyhát, majd megírja a tapasztalatait egy amerikaiaknak szóló szakácskönyvben. A történet másik szála napjainkban fut, egy fiatal New York-i feleség úgy ad értelmet a hétköznapoknak, hogy egy év alatt megfőzi a korábban élt Julia receptjeit, s erről blogjában ír. S minő véletlen, hogy őt pedig Julie-nak hívják.
A történet nagyon valódi és nagyon szerethető. S kedvet ad ahhoz, hogy bloggoljunk (:-), ill. arra biztat, hogy merjünk belevágni a szívünknek kedves dolgokba, hobbikba.
A filmen felbuzdulva itthon rögtön kedvet kaptam egy kis francia finomságra. Van raktáron libamájam (francia rokonok tenyészetéből), hozzá egy könnyed saláta, s egy még könnyebb almabor (cidre) és máris kész a finom vacsi.
Bon apetit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése