Vészhelyzet

Már írtam az amerikai egészségügyi ellátásról, a gyógyszermarketinges szemével. Most testközelből, a gyakorlatban tapasztaltam meg, milyen is a tévésorozatokból jól ismerten Vészhelyzet, élőben.

A nénim egyre többször van rosszul, s pár hetente orvoshoz, kórházba kerül. Már ismerem a személyes orvosait, a patikusát, a rehabilitációs otthont, a számára életmentő embereket és helyeket. Jómagam is egy vagyok a neki nélkülözhetetlen emberek közül. A hét elején sajnos a sűrgősségi után újra kórházba került, a legendás Cleveland Clinic hozzám közel található egységébe. Az első kórházban töltött napjából kaptam ízelítőt, amikor nála jártam. Annyire hihetetlen, hogy muszáj leírnom.

Szóval, itt a kórházi szobák egy- vagy kétágyasak, saját fürdőszobával. Ottjártamkor éppen a gyógytornász távozott (rögtön az első reggel máris jött, nem volt semmilyen átfutási idő a beteg érkezése és ellátása között). Aztán alighogy az egyik szakápoló távozik, jön a másik, a gyógyszeres nővér. Nem ám gyógyszeres dobozokkal, hanem laptoppal felszerelkezve: először ugyanis tisztázza a beteggel, hogy milyen gyógyszereket kell szednie, illetve miket kíván most szedni. A válaszokat azonnal rögzíti a rendszerben, így pár perc múlva, már kaphatja is a reggeli adagot. Megjegyzem az amerikai egészségügy is megtakarít, így jónéhány gyógyszer olcsóbb, generikus változatát szolgáltatja a kórház. Gyógyszeres nővér után jön a takarító, aki naponta cseréli a törülközőt, pizsamát (itt ez is jár), üríti a szemetet és fertőtleníti a helyiséget. Aztán infuzió jön, digitális változatban. A nővér beállítja az adagot, aztán egy digitális mérőműszeren átfolyva jelzi a készülék, hogy milyen gyógyszert, milyen mennyiségben, mennyi ideig kap a beteg. Ha lejárt, csipog. S betegbiztonsági előírásoknak eleget téve a nővér az infuzió bekötése közben legalább háromszor megkérdezi a nénimtől a nevét, korát, hogy biztosan jó embernek adja be a szert. Az infúzió közben jön a kórházi katolikus misszió képviselője, aki egy ima elmondása után áldoztatja a nénit. Közben már sorban áll a következő szolgáltató, az egyik orvos, aki a nénim saját orvosát megelőzően jön előszélnek. Lassan el is telik a délelőtt ebben a nagy sűrgés-forgásban. Ebédet étlapról telefonon lehet rendelni. A kedves beteg maga válogatja össze, hogy milyen salátát, levest, főételt, desszertet és üdítőt kér. Amíg az ebéd megérkezik, betoppan egy kedves önkéntes hölgy (igen, itt ilyen is van, hálás betegek, vagy hozzátartozók heti pár órában ingyen szolgálatot végeznek az intézményben), aki magazinokat kínál. Választani sem tudunk.

Hát ennyi egy fél nap a kórházban. Eltűnődtem: ide nemhogy betegnek, de még dolgozni is igen szívesen jönnék. Mindenre megvan az ember, az eszköz, a mód, nincs rohanás, nélkülözés. Ez Amerika. Ez is Amerika.