Gyorskajáldák

Az Amerikába érkezésem után röviddel igértem, hogy beszámolok az itteni gyorséttermi kinálatról. Mostanra sikerült annyi tapasztalatot szereznem, hogy összegezzem a meglátásaimat.

Már irtam arról, hogy mennyire nincs saját konyhaművészete az ittenieknek. Ezt példázzák a gyorséttermek is. Az azonnal eszünkbe jutó hamburgeresek mellett jut itt hely mexikóinak, olasznak. Kedvencem az olasz ihletésű Panera. Már a hely kialakitása is barátságos: van ahol a kandallóban lobog a tűz, barátságos meleg szinvilágú fotelekben lehet kucorodni, s az egészséges finomságokat fogyasztani. Hihetetlen, de itt van leves, meg finom kenyér és péksütemény. Én ezekre szoktam néha beugrani, de ha beugrom, maradok is egy órácskát tanulni, olvasni, hiszen ez nem egy tipikus gyorsétterem, ahol jöttem, ettem, majd távoztam.

Panera után második helyen egy mexikói hálózat, a Chipotle szerepel nálam. Szűk ételválaszték, egyszerű kialakitású üzlet, s kigyózó sorok jellemzik. A pultnál előttünk rakják össze az általunk kiválasztott összetevőkből a burrito-t vagy egyéb mexikói egytálételt. Az ételek organikus, helyi termelőktől származnak, s nagyon baráti az árazás, 7 dollárból degeszre ehetjük magunkat. Az alapitó szerint slow food fast, vagyis hagyományos ételek gyors kiszolgálással jellemzik őket. Az üzlet design-ja recycling fém és fa anyagokból készült, modern, de azték mintát imitálva. A hálózat annyira jól megy, hogy egy átlagos üzlet forgalma meghaladja a McDonald's forgalmát. A tulajdonos éppen most teszteli az ázsiai izeket kináló hálózat első tagját San Fransiscoban, várom, hogy mikor hálóz be minket a keleti parton is.

Mexikói, de inkább gyorsétkezde jellegű a Taco Bell, ahol jó áron lehet egy gyors burritost enni. A minőség is inkább gyorskajáldás.

A hagyományos amerikai vonalat képviseli a nálunk is jól ismert McDonald's és Burger King. Bevallom, hamburgerért nem ide jövök, hanem a Wendy's-be, ahol a szlogenjük szerint a leghagyományosabb és legnagyobb hússzeletet adják. A Mekibe a nyáron fagyiért és a verhetetlenül finom smoothies-ért jártam. Ez utóbbi gyümölcsturmixot rejt, a klasszikus epres, banános mellett az én kedvencem a mangó-ananász volt. Emlitésre méltó még az Arby's, ahol karakteresebb, country-szószokkal készitett húspogácsákat találni.

Szendvicseket kinál az otthon is hóditó Subway's. Nem vagyok egy nagy szendvicsfaló, ha lehet, akkor inkább meleg ételekre szavazok. A Subways viszont hajlandó megmelegiteni nekem az egyébként hidegen is kiváló, friss, ropogós alapanyagokból készült szedvicseit. Az adagok hatalmasak, egy normál méretű töltött bagettet többszörre fogyasztok el. Nem sajnálják a felvágottat, sonkát, steak-húst sem belőle.

A Dounkin Donut's otthon is van, nekem leginkább a drága árai maradtak meg az emlékeimben. Itt is 1-1.5 dollár egy cukros fánk. Nem tudtam, hogy a fánkok mellett kávéban is nagyok, sőt, a Starbucks versenytársai. Azért én a Starbucks mellett maradok, mégha ritkán is. Kedvencem a sózott, karamell izesitésű kávémentes kakaómentes finomság. Persze ez a hely nem annyira olcsó, egyik tanárom szokott is viccelődni, hogy ki gondolta volna, hogy sorba állunk majd, hogy 4-5 dollárt fizessünk egy kávéfinomságért. A Starbucks példaértékű üzletet hozott létre, ide mindig jó betérni.

Van még pár felderitetlen üzletlánc. Több csirkés gyorsétkezdét még nem teszteltem. S akkor még nem beszéltem a kicsit drágább, de jó minőségű hálózatokról (Bob Evans, Friday's, Linking Lizzard, Red Lobster) sem...

Barátok

Már többször nekikezdtem ennek a mondandómnak. Csak nem akarok sem csöpögős, sem felületes lenni a témában. Egyik itteni ismerősöm kérdezte még korábban: "Neked nincsenek barátaid Clevelandban?" Hát, itteni mércével mérve igenis sok barátom van. Friends. Nem több. Otthoni mércével mérve viszont egy igazi sincs.

Vannak barátaim, akikkel együtt megyünk moziba, vagy egy jót enni. Vannak mások, akikkel kirándulni járok. S megint vannak, akikkel az iskolai dolgokat beszélem meg. De egy sincs köztük, aki rám csörögne, hogy megkérdezze, hogy vagyok, vagy akire bármikor én rá tudnék csörögni, hogy csak csiviteljek kicsit.
Igaz, az otthoni barátok közül is egyre kevésbé "csörögnek" rám, vagy üzennek, irnak. Mindenki elfoglalt a maga életével, munkájával, boldogulásával. Felnőttünk.
Van viszont néhány igaz barát. Akiktől ugyan távol vagyok, de tudom, hogy ott folytatjuk, ahol egykor abbahagytuk. Akikkel bármikor együtt tudok nevetni, vagy sirni, még innen, a távolból is. Akikkel a felnőtt-lét közepette is vissza tudunk vedleni gyerekbe. Akikkel mindig őszinték és nyitottak vagyunk egymás felé. Tőlük kaptam a fenti képet, meg a mosolyt rajta. Igyekszem megőrizni, s megsokszorozva tovább adni.
Köszönöm Lányok!

Amikor én vagyok a hetedik családtag

Azt hiszem, már elég idő eltelt, hogy irjak új családomról.

Érdekesen alakult az idekeveredésem: ők ajánlották fel, hogy költözzem hozzájuk, én viszont kapásból visszautasitottam az ajánlatot. Kicsit elegem volt a nagycsaládos életből, az alkalmazkodásból. Önállóságra és szabad élettérre vágytam. Ám a korlátozott anyagiak és elmaradó támogatások miatt mégis igent mondtam, legalábbis egy tesztidőszakra.


Szerencsére épp nyáron indult az ittlétem, amikor a család összes tagja táborokban töltötte az idejét. Igy volt időm egyedül lenni, sőt az egyedüllétet megunva vágyni a családi közegre, a sok mozgolódásra. Mozgolódásból van is elég. Négy gyerek és két igen aktiv felnőtt élete hatalmas koordinációt igényel. Hetekre előre be van jegyezve minden esemény a naptárba. Hétközben iskola, majd iskola utáni magyar, német, zeneórák, néptánc és cserkészet. S mindez gyerekenként különböző helyen és időben! A hétvége a családé, ilyenkor van kis lustálkodás, kertben grillezés, vagy közös filmnézés, de nem ritka, hogy barátnők, barátok jönnek a gyerkőcökhöz bulizni, ittaludni.

Szóval mozgás van, itt nem lehet maganyos, elvonult életet élni. De talán jobb is ez, részese lenni egy őrületnek, amivel normál esetben nem találkoznék. Jó látni, mennyi erőfeszités egy hatalmas család igazgatása, ám mégis mennyi ötlettel, örömmel és könnyedséggel lehet ezt csinálni. Jó példák ők, én örülnék, ha ezt kicsiben tudnám majd működtetni. Addig pedig maradok a hetedik családtag.

Apropó: a kép felső sora a "szűk" hatszemélyes család, lentebb az éppen aktuális betolakodók, vendégek és hálótársak.

Pennsylvania 2.

Pennsylvaniáról már irtam korábban. Valószinűleg ez az állam, ahol a legtöbbet jártam, mégis a legkevesebbet láttam. Az elmúlt két hétvégén igyekeztem pótolni ezt a hiányosságot, többórás autózások eredményeképpen láttam valamicskét ebből az óriási, történelmi államból.

A new jersey-i esküvő után a hazautunk az Appalache-hegységen át vezetett. Alpesi jellegű domborulatok, fennsikok, hegyi falvak, alagutak. Miért ne nézzünk szét valami idilli helyen? Kaptunk néhány javaslatot ismerősöktől, végül Jim Thorpe városában álltunk meg pihenőre, nem csalódtunk.

A városka eredeti neve egy indián elnevezés volt, a 2o. században vette föl a hely az egyik legsikeresebb amerikai olimpikon nevét, akit itt temettek el. A várost kis Svájcnak is nevezik: lent kanyarog a folyó, partján vasút, hidak, a hegyoldalban pedig egy varázslatos városka, akár a kosztümös filmekből lépett volna elő. Jim Thorpe az egyik legfontosabb bányaváros volt a 19. században, a bányák megnyitása után a helyi iparosok vasutat épitettek, s azon szállitották a szenet a külvilágba. Maga a város egy elzárt völgyben fekszik, ahol a folyó áradásai miatt a házak állandó veszélyben vannak. Ennek ellenére egy romantikus, kőburkolatos település fejlődött itt, Viktoriánus házakkal, palotákkal, számtalan hotellel. A régi épületekben ma galériák, kézműves boltok, éttermek működnek. Jelentős itt a turistaforgalom télen-nyáron: most éppen raftingozni, bicajozni, túrázni lehet, télen meg sielni, vadaszni. Nagyon visszajönnék ide egy romantikus vidéki hétvégére...

A másik pennsyilvániai élményünk most hétvégén történt. A Kutztown és New Jerusalem közeli tanyavilágban van a Magyar Tanya, ami most ünnepelte 5o. évfordulóját. A tanyát már láttam több dokumentumfilmben (az Inkubátorról irtam is), most testközelből ismerhettem meg ezt a legendás helyszint, s annak alkotóit.
Gondoljuk bele: az 56 után emigrált magyarok alig, hogy letelepedtek pár éven belül azon gondolkodtak, hogyan tudnának egy kis magyar klubot létrehozni. Majd Philadelphiától nem messze, a festői dombocskák között néhány magánember a saját pénzét nem sajnálva megvesz egy régi farmot, non-profit társaságot hoz létre, s célokat kezd kitűzni. Egymás után épülnek fel a tanya épületei: a hatalmas konyha és rendezvényterem, majd a panzió a kápolnával, uszodát készitenek és tavat ásnak. Az erdőben egymás után kis bodegák, lakókocsiházak telepednek le, egy-egy család saját tanyája, ahol sokan egy egész nyarat töltenek. "Kerékfalva" - nevezi el a helyet az egyik ismert költő ittjártakor, "ahol sok jó magyar összegurul". A nyaraláson kivül irodalmi estek, koncertek, bálok, újévi bulik, vadászatok és esküvők szinesitik a környék életét.

Kis Magyarország ez, egy maroknyi magyarnak. Immár a harmadik generáció tagjai élvezik a hely nyújtotta lehetőségeket, a gyerekek magyar iskolába, cserkésztáborba, vagy éppen néptánc fesztiválra érkeznek ide.

Tanulhatunk az itteniektől vak hitet és akarást, önzetlen odaszánást mind anyagiakban, mind munkában és szeretetben. Jó lenne még ide is visszajönni.

www.jimthorpe.org

www.magyartanya.org

Szeptember 11

Idén van a 1o éves évfordulója a szeptember 11-i terrortámadásoknak. Már több hónappal ezelőtt elkezdtek foglalkozni a lapok és a tévécsatornák az elmúlt tiz év értékelésével, találgatták, hogyan is lenne a legjobb ezt a megemlékezést megtartani.

Épp hétvégére, vasárnapra esett ez a dátum, 9-11 (nine eleven), amit a világon szinte senkinek sem kell magyarázni. Az amerikaiak még nem döntöttek arról, hogy nemzeti emléknap legyen-e ez a fekete betűs nap, amit hivatalos ünnepnap hijján mindenki, akarva vagy akaratlanul, de a tragédia megemlékezésével tölt. A fő ceremónia persze idén New Yorkban, Washingtonban és Pennsylvaniában volt, de minden kisebb város, egyházi közösség, vagy iskola is megemlékezett róla. A múlt heti labor day után nem szedték le a nemzeti lobogókat, hanem az amerikai büszkeséget jelképezve zászlók kerültek autókra, üzletekre is.

Véletlenül az élet úgy hozta, hogy néhány mérföldre New Yorktól, New Jerseyben ért ez a nap. Felmerült bennünk, hogy milyen lenne bemenni Alsó-Manhattanbe, de végül idő hiányában és a tömeget elkerülve maradtunk a fenekünkön és a tévéből lestük csak meg, mi is történik a megemlékezéseken.

New Yorkban ott volt a jelenlegi és egykori elnök, a mostani és korábbi polgármester. Órákon keresztül sorolták a több mint 3ooo áldozat nevét, közben harang szólt és megható zenei darabokat adtak elő. A Ground Zero volt a központi helyszin, ezzel a hellyel kapcsolatban elég vegyesek a vélemények. Annak idején hosszas gondolkodás és pályázatok kiirása után úgy döntöttek a vezetők, hogy a lehető leghamarabb újjá épitik a lerombolt teret. Tavaly New Yorkban járva magam is láthattam, hogy ez nem fog teljesedni, ugyanis bár az épitkezések elindultak, sokkal lassabban haladnak, s a befejezés kérdéses. A két torony helyén emlékmű található, az egyikben vizeséshez hasonló szökőkút. A közelükben több toronyház állványai még épülőben. Felmerül a kérdés, hogy hová jutott Amerika, sikerült-e feldolgoznia a sokkot, letörni a terrort?

A megemlékezéseket tiszteletben tartotta a sajtó. Már annyi minden megjelent, annyi mindent elmondtak a tiz évvel ezelőtti eseményekről, hogy most inkább a csendes, meghatódott emlékezés vette át a helyét a harsány bosszúhadjáratnak. Voltak csatornák, ahol reklámok nélkül sugározták a műsort, voltak lapok, ahol csak közérdekű hirdetéseket fogadtak el erre a napra.

A HVG-ben érdekes összefoglalót olvastam a terrortámadásokkal kapcsolatos számtalan összeesküvés-elméletről. Egyik szerint az arabok, másik szerint a zsidók, valamelyik szerint egyenest az amerikaiak tervelték ki a szörnyű támadásokat. Sajnos máig nem tudjuk, csak sejtjük az igazságot. A felelősöket kézre keriteni pedig lehetetlen küldetés.

S mi lesz eztán? Szeptember 11 örökre beirta magát a modern kori történelembe. Csak remélhetjük, hogy hasonló szörnyűségre nem kerül sor.

Esküvő, New Jersey

Nyár, esküvőszezon. Idén odahaza két meghivásom volt. Még mielőtt naivan azt hittem volna, hogy Amerikában majd megúszom a mennyegzői részvételt, kaptam két meghivót. Az egyikre tudtam elmenni, most hétvégén.

New Jersey kicsit odébb van, 8 óra autóval. Ha nem ennyire kedves ismerősök hivnak, akkor nem vállalom a kiméletlen utat. A kedves meghivás, no meg a kiváncsiság, hogy milyen egy amerikai-magyar esküvő hajtott, amikor útra keltem. Szerencsére társamul szegődött Noémi, akivel felváltva nyomtuk az autó pedáljait, s átkeltünk esőn, hegyeken, éjszakán.

Az amerikai esküvőkről már hallottunk, láttunk is jónéhány filmet ebben a témában. Itt általában délután van a szertartás, aztán vacsora következik, majd visszafogott tánc után éjfél körül zárul a party. Itt nincs reggelig tartó heje-huja, lánykikérés, menyasszonytánc és cigányzene. A mi ünnepségünk maximálisan megfelelt az amerikai gyakorlatnak. Van azonban néhány érdekesség, ami nálunk nincs odahaza. A menyasszony legjobb barátnője a maid of honor, az első nyoszojólány. Neki számtalan kötelezettsége van: ő szervezi a lánybúcsút, a bridal showert (ez egy party az esküvő előtt, ilyenkor ünnepélyesen megkapja az ajándékokat az ara, a hölgy ismerősöktől), s a maid of honor a tanú, ő megy be a menyasszony előtt a templomba. A vőlegénynek is van egy "jobb keze", ő a best man, aki most az örömanyákat kisérte az oltárhoz, illetve a vacsora megnyitásaként beszédet mondott.

A szertartás is különbözik, Amerikában ugyanis nincs polgári esküvő, a pap áldása egyben a hivatalos házasságkötést is jelenti. A templomból kijövet rizsszórás és rózsaszirom-eső helyett szappanbuborékokat fújtunk, igazán mesés, álomszerű hátteret adva az ifjú párnak.

A vacsora amerikai standardok alapján gyönyörű hófehér kör asztaloknál svédasztalos formában történt. Volt csokordobás (Noémi el is kapta:), tortavágás, nyitótánc, viszont aztán a gyerekeken kivül más nem merészkedett a táncparkettre. Sajnos. Az egész eseménynek igy este 1o-kor vége is lett, nem volt másnap fejfájás, délben kelés, meg maradék evés.

Mit tanultunk ebből a sajátos, amerikai eseményből? Azt, hogy egyszerűen, felhajtások nélkül is lehet örülni, s nincs szükség egy éves előkészületekre, három öltözet ruhára és egyéb felesleges kellékekre ahhoz, hogy együtt ünnepeljünk.

Persze én néhány magyar elemet biztos, hogy nem hagyok majd ki. Ha lesz rá alkalmam, egyszer.

Gospel

A mult hetvegen eleg suru programom volt. A vasarnapi cserkesznap, a hetfoi labor day, s a sok jobaratbol allo vendegsereg mellett sikerult azert templomba is eljutni. Nem is akarhova.

Mar reg akartam latni egy valodi, elo, fekete gyulekezetet. Most vasarnap elmentunk egy ilyenbe, ot perc setara a szomszed utcaban. Nem tudtuk mire szamitsunk, amolyan vendeglatogatast terveztunk. Nem igazan tudtunk ismeretlenul megbujni a resztvevok kozott, hiszen rajtunk kivul nem volt mas feher ember. De miert is van ez, hogy ezekeben a gyulekezetekben nem keverednek a nepek?

Szoval megbujni nem tudtunk, ehelyett sorra jottek oda a gyulekezeti tagok udvozolni minket. Volt akitol tajekoztato fuzetet kaptunk, volt aki legyezoket hozott (mivel nem volt legkondi) az Obama csaladdal, vagy eppen fekete Jezussal a legyezon, aztan meg hatalmas csillogo zaszlokat kaptunk, azokkal csapolhattunk a progosebb dicsoito zenekre. A szimpadon a zenekar es 5-6 enekes, igen jo hanggal es meg nagyobb elhivatottsaggal. A zenei rahangolodas utan jott a predikator, aki foldig ero kopenyeben es hatalmas termetevel amolyan afrikai varazslohoz hasonlitott. A beszede interaktiv tarsalgas, a hivek be-beszolnak kozben, helyeselnek, bologatnak, vagy eppen kerdeznek. A predikacio vegen gyogyito ima volt, ill. lehetett kerni szemelyes aldast, imat is.

Nem beszeltem meg a resztvevokrol. Minden generacio kepviseltette magat. Az idosebb nenik az elso sorban ultek, csinos kalapban. A fiatalabbak felallva tancoltak, enekeltek. Jonehany aprosag is volt az anyukak karjaban. A ferfiak ingben, nyakkendoben vagy zakoban, a nok pedig a legjobb ruhajukban. Nem ritka az ezustcipello, a csillogo ekszerek, no meg mutatos textilek forgataga.

Be kell, hogy valljam 2,5 ora utan megszoktunk a tetthelyrol. Ugyan magaval ragado volt a szamunkra idegen kultura hite es elhivatottsaga, de azert a harmadik orahoz kozeledve mi mar nehezen viseltuk a dolgot. A vendeglatok persze nem sertodtek meg, tavozaskor meg kaptunk nehany kedves szot es egy vendegcsomagot kepeslappal, CD-vel.

Labor day

Jo ugy kezdeni az evet, hogy elso heten maris unnep- es szabadnap van. Szeptember elso hetfoje az amerikaiaiknal a Labor Day, a munka napja, amolyan majus elseje. Clevelandben hagyomany, hogy ezen a napon repulo-bemutatot tartanak a belvaros folott, az Erie-to partjan. Tavaly ezt kihagytam, iden potoltuk a programot.

Esos, szeles, huvos idonk volt, de ez nem riasztott el minket es sok mas lelkes nezot a show-tol. Egy kevesbe tomeges parkban, a toparton a Whiskey Islanden telepedtunk le (nevet a 20.szazad eleji szesztilalom alatti szeszcsempeszesrol kapta a sziget, felsziget). Csodas panoramank volt innen a belvaros felhokarcoloira, no meg a Cuyahoga felett ativelo szamtalan vasuti, kozuti es ipari hidra. A fejunk felett elzugo repulok, vadaszgepek mellett a kozelunkben elhalado tehervonatok zaja kiserte a programot. Tehervonat, vashid, hid a magasbol leengedve, majd miutan a vonat elhaladt, ujra felemelve, hogy alatta a hajok at tudjanak menni. Akar egy modell-vasut, eloben. S ket vilagitotorony volt epp az orrunk elott, a kedvencem (ami a telen jegpancelt kapott), s egy masik kisebb. Tisztara tengerparti elmeny, kicsit viharos, szurke formaban.

Az unnep persze mit sem er eves-ivas nelkul, mi is csaladi piknikkel keszultunk. Majd a kibovult csalad, kb 20 magyar palyara szallt, s a huvos homokban egy roplabdat gyotort. Aztan elgyotorve mentunk haza, hogy masnapra szepre, frissre aludjuk magunkat. Az unnepnek vege, kezdodik a munkahet, kedden.

John Carroll 125

Az egyetemem, a John Carroll University iden osszel 125 eves. Ez europai viszonylatban nem tunik soknak, viszont ha belegondolunk, hogy Amerikaban 1886 ota folyamatosan mukodik egy intezmeny, az mar valami.

Az evfordulo unnepleset mar a tavaszi felevben elkezdtuk, most osszel ennek a lezarasa tart epp. A heten unnepi miset celebraltak a campus melletti katolikus templomban. A mise utan a jelenlevo diaksag es tanarok atvonultak a campus kozepen levo hatalmas zold retre, ahol tobb mint szazan (csaknem 125-en) formaztak meg az evfordulo szamjegyeit.

De ki is volt John Carroll, s miert az o nevet viseli az egyetemunk?

John Carroll jezsuita szerzeteskent erkezett Amerikaba, valamikor az 1700-as evekben. A keleti parton vegezte misszios munkajat, sorra letesitve katolikus kozossegeket, iskolakat. A jezsuitak (Society of Jesu) hitvallasanak alapja a tanitas, a tudas atadasa. Olyan neves egyetemek tartoznak hozzajuk, mint a Georgetown Washingtonban (ezt epp John Carroll alapitotta, ez a legregebbi amerikai egyetem!), vagy a Loyola University Chicagoban. A tudas megosztasa mellett kivaloan is gazdalkodnak, a jezsuita vezetes, a "management by Jesus" mint uzleti-vezetoi fogalom a nem egyhazi korokben is jelentessel bir.

John Carroll Egyetem eloszor Cleveland belvarosanak szomszedsagaban, a nyugati oldalon a Lorain uton helyezkedett el. Innen koltozott a 30-as evekben a keleti oldalon talalhato, Clevelandhez kapcsolodo kisvarosba University Heights-ba (azt hiszem a varoska elnevezeseben is volt szerepe az egyetemnek:). A korabbi epuletekben ma a St. Ignatius jezsuita kozepiskola mukodik, kizarolag fiuk szamara. Megjegyzem az egyetemre az elso lanyok az 50-es evek vegen jelentkezhettek...

Szoval a John Carroll hagyomanya folytatodik, tovabb el. Az eros alumni-oregdiak halozatnak koszonhetoen nem szenved hianyt sem anyagiakban, sem lelkiekben.

Lapszemle 3.

Lapszemle, immar harmadszor. Irtam mar a napilapokrol es a gazdasagi-politikai hetilapokrol, most lassuk a noi magazinokat.

Par honapnak el kellett telnie, mikor hianyozni kezdtek az otthon mar jol ismert szines, fotos noi magazinok. Nem mintha olyan magvas gondolatok lennenek bennuk, nem. A konnyed, agyat lazito kepes cikkek, divathirek, szepsegtanacsok hianyoztak. Aztan probaltam par magazint, keves sikerrel. Mig otthon az Elle es a Marie Claire tele van kulturalis ajanlatokkal, komoly riportokkal, az amerikai kiadasokban jo ha egy/ket ertelmes cikket talalni. Ezek a magazinok minimum 300 oldalasak, s az oldalak felet a hirdetesek toltik ki. Peldaul fellapozva kb. a 40.oldalnal talaljuk a tartalomjegyzeket, majd az elso cikket. A hirdetesek is legtobbszor dupla oldalt foglalnak el, de van, hogy egy marka 6 egymast koveto oldalon hirdeti legujabb szepeszeti csodait. A keresgeles utan vegul a Glamour magazint rendeltem meg, ingyen. Igy havonta ujabbnal ujabb szines hireket, divatajanlokat kapok a postaladamba. Oly jo ezekre lazitani egy faraszto, megallas nelkuli napon...

Az oszi divatmagazinok kulon emlitest erdemelnek. Ugyanis ilyenkor meg nagyobb terjedelemben, meg tobb hirdetessel, s rengeteg szezon eleji divatriporttal jelennek meg. A jol ismert Vanity Fair vagy Vogue oldalszama most az 500-at is eleri! Lehet valogatni a markak, szinek, fazonok kozott. Legalabbis gondolatban. Mert sajnos hitelkartya nem jar az ingyen elofizeteshez...

Meg ket fuszal a reten

Egy fuszalrol mar irtam, marmint Ibirol, a gazdagreti jobaratomrol, aki marciusban latogatott el Clevelandbe. Jelentem ujabb ket fuszal erkezett Amerikaba, tartos ittletre: Reni es Joco Michiganben lesznek legalabb ket evig, amig Reni tanul es Joco itteni munkajat vegzi.

5 oranyira tolem ujabb kozeli, nagyon jo barataim eldegelnek. Remelhetoleg latjuk egymast parhavonta: ok ellatogatnak a clevelandi magyar programokra, en meg ellatogatok hozzajuk, Michigan-nezobe. Ja, s epp naszutjukat toltik itt, ket hete hazasodtak, egy hete vannak Amerikaban. S buszken mondhatom, nem kis szerepem volt abban, hogy most ok most egy parkent vannak, s epp Amerikaban.

Vészhelyzet

Már írtam az amerikai egészségügyi ellátásról, a gyógyszermarketinges szemével. Most testközelből, a gyakorlatban tapasztaltam meg, milyen is a tévésorozatokból jól ismerten Vészhelyzet, élőben.

A nénim egyre többször van rosszul, s pár hetente orvoshoz, kórházba kerül. Már ismerem a személyes orvosait, a patikusát, a rehabilitációs otthont, a számára életmentő embereket és helyeket. Jómagam is egy vagyok a neki nélkülözhetetlen emberek közül. A hét elején sajnos a sűrgősségi után újra kórházba került, a legendás Cleveland Clinic hozzám közel található egységébe. Az első kórházban töltött napjából kaptam ízelítőt, amikor nála jártam. Annyire hihetetlen, hogy muszáj leírnom.

Szóval, itt a kórházi szobák egy- vagy kétágyasak, saját fürdőszobával. Ottjártamkor éppen a gyógytornász távozott (rögtön az első reggel máris jött, nem volt semmilyen átfutási idő a beteg érkezése és ellátása között). Aztán alighogy az egyik szakápoló távozik, jön a másik, a gyógyszeres nővér. Nem ám gyógyszeres dobozokkal, hanem laptoppal felszerelkezve: először ugyanis tisztázza a beteggel, hogy milyen gyógyszereket kell szednie, illetve miket kíván most szedni. A válaszokat azonnal rögzíti a rendszerben, így pár perc múlva, már kaphatja is a reggeli adagot. Megjegyzem az amerikai egészségügy is megtakarít, így jónéhány gyógyszer olcsóbb, generikus változatát szolgáltatja a kórház. Gyógyszeres nővér után jön a takarító, aki naponta cseréli a törülközőt, pizsamát (itt ez is jár), üríti a szemetet és fertőtleníti a helyiséget. Aztán infuzió jön, digitális változatban. A nővér beállítja az adagot, aztán egy digitális mérőműszeren átfolyva jelzi a készülék, hogy milyen gyógyszert, milyen mennyiségben, mennyi ideig kap a beteg. Ha lejárt, csipog. S betegbiztonsági előírásoknak eleget téve a nővér az infuzió bekötése közben legalább háromszor megkérdezi a nénimtől a nevét, korát, hogy biztosan jó embernek adja be a szert. Az infúzió közben jön a kórházi katolikus misszió képviselője, aki egy ima elmondása után áldoztatja a nénit. Közben már sorban áll a következő szolgáltató, az egyik orvos, aki a nénim saját orvosát megelőzően jön előszélnek. Lassan el is telik a délelőtt ebben a nagy sűrgés-forgásban. Ebédet étlapról telefonon lehet rendelni. A kedves beteg maga válogatja össze, hogy milyen salátát, levest, főételt, desszertet és üdítőt kér. Amíg az ebéd megérkezik, betoppan egy kedves önkéntes hölgy (igen, itt ilyen is van, hálás betegek, vagy hozzátartozók heti pár órában ingyen szolgálatot végeznek az intézményben), aki magazinokat kínál. Választani sem tudunk.

Hát ennyi egy fél nap a kórházban. Eltűnődtem: ide nemhogy betegnek, de még dolgozni is igen szívesen jönnék. Mindenre megvan az ember, az eszköz, a mód, nincs rohanás, nélkülözés. Ez Amerika. Ez is Amerika.

Mérlegen egy év

Tavaly augusztus közepén érkeztem, egy utazással kezdtem amerikai tartózkodásomat. Idén augusztusban épp úton voltam, majd elkezdtem a második évemet az egyetemen. Eltelt egy év, volt mikor lassan, volt mikor repülve. Volt mikor hótorlaszok közé szorítva, unalmasan és vágyakozva a történések után, s volt mikor egyik programból ki, a másikba be. Hol tartok az ittlétemben? Ideje számot vetnem az ittlétemről.

Egy éve teljes lelkesedéssel és lendülettel érkeztem: diák leszek újra, aki csak úgy szívja magába a tudományt! S szívtam is, könnyed átállással az itteni nyelvre, rendszerre, mentalitásra. Aztán az ősz közepén lenullázódott a magammal hozott nem kis megtakarítási számlám, s hirtelen a diákság mellett a létfenntartás vált halaszthatatlanná. Munkakeresés, találás, aztán mások igényei alapján behatárolt időbeosztás. Rohantam egyik helyről a másikra, onnan az egyetemre, majd haza a könyvek mellé. Hektikus időbeosztás, merülő energiák, megalázó munkák, s fogyó lelkesedés a tanulmányokkal, a nagy amerikai lehetőségekkel kapcsolatban.

A nyári útiélmények után ezerszínű ősz, majd soha véget nem érő tél jött. Aztán a tél után tavasz, s egy nagyon gyorsan elrepülő tavaszi félév, sok kirándulással, bállal, konferenciával, élettel. Majd a töprengés a nyárról, hazaútról, ittmaradásról. Valahová tartozásról. Mert valahogy itt minden átmeneti, ideiglenességre szól. A kezdeti lakhelyem és munkám, majd a mostani helyem. Átmenetileg vagyok diák, s a vízumom sem letelepedésre szól. Kötődöm ezer szállal haza, Európához, s közben ezek a szálak lazulnak, emberek és helyek távolodnak. S nem kötődöm ide, de most mégis itt kell átmenetileg felszínen maradnom. Ki akartam, ki akarom hozni az ittlétemből a legtöbbet: a tanulmányok mellett gyakorlatot, szakmai munkát szeretnék, minél többet megismerni az amerikai létből, városokból, államokból és emberekből. De valahogy ezen utóbbiakra jut a legkevesebb. Ehelyett lefoglalnak a pénzkereső munkák (amik nem a szakmaiságról szólnak), s a magyar programok (amik meg nem a nagybetűs Amerikát hozzák közel hozzám).

Szóval a mérleget elég nehéz egyensúlyi helyzetbe, vagy legalább a pozitív oldalra billenteni. Félidőben vagyok, még van módom változtatni a felálláson. Viszont sok mindenben korlátozottak a lehetőségeim, tőlem független lehetőségeken múlik, hogy a végső egyenleg milyen lesz. Még van egy évem. Meglátjuk.