
Már napokkal ezelőtt kikerültek a nemzeti lobogók az utcákra, a kertekbe, vagy éppen a házakra. Az üzletekben nemzeti színben lehetett kapni mindent, pólótól a cukros süteményig. Jómagam kiváncsian vártam, hogy milyen formán ünnepelnek, ugyanis itt a nagy Amerikában a katonaság (Army) és a katonák, veteránok nagy becsben vannak tartva. Példának okáért az
egyetememen ingyen tanulnak a katonák, persze cserébe vállalják pár évig a szolgálatot (no meg a terepszínű egyenruha viselését az órákon). Itt nincs kötelező sorozás, önként bármikor katonának lehet állni, akár lányoknak is. A nemzetért végzett szolgálatért cserébe maximális ellátás jár a katonának és családjának, leszerelése (vagy halála) után is. Így külön kórházuk van a veteránoknak, s hatalmas aparátus szervezi a családok és katonák költöztetését, áthelyezését.

A Memorial Day-en a harcokban elesett hősökre emlékeznek. Új lakhelyemen, Bedford belvárosában felvonulással, parádéval készült a település vezetése. Felvonultak a helyi vezetők (polgármester, a bírák, az iskolavezetés), a rendőrök, tűzoltók, veterán katonák, a történelmi társaság képviselői. No meg a helyi általános és középiskola zenekara (köztük játszott a vendéglátó családom egyik gyerkőce is).
A felvonulás
városka főutcáján kezdődött (ami egy tipikus amerikai kisvárosi utca, üzletekkel, bankkal, városházával), majd a temetőben folytatódott. A himnusz és egyéb hazafias zenék után az ünnepi szónok szólt az egybegyültekhez, az áldozatok családjához. Felolvasták az összes helyi elesett katona nevét, kezdve a polgárháborúban elesettektől (1861-65), a világháborúk hősein át a koreai, vietnámi harcok, az öbölháború és az iraki áldozatokért. A temetőben jelképes kereszteken az áldozatok neve, koszorúzás, díszlövés, kis amerikai zászlók.

A következő nagy állami ünnep július negyedike, a Függetlenség Napja. Akkor még nagyobb felhajtás várható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése