Fűszál a réten

Még a nyáron írtam a rétről, amelyik meggazdagít. Gazdagrét, az ottani református gyülekezet, az alkalmaik, az emberek, a közösség, amelynek tagja voltam, vagyok, s akiket annyira hiányolok most... . S aztán jön egy pár hete egy üzenet, Ibitől a saját házicsoportom (bibliaórás csoportom) egykori vezetőjétől, szívbéli jóbarátomtól, hogy jön missziós körútjára az USA-ba, s több állam és város között ellátogat Clevelandbe is! Aztán a pár hét eltelik, s csörög a telefon, itt van, s várja, hogy találkozzunk! Az otthoni hagyományokat felidézve egy szép vasárnapot töltöttünk együtt. Volt alkalmam elvinni őt abba az amerikai gyülekezetbe, ahová itt járok (s ahol fél lábbal már otthonosan mozgom, ám mégsem vagyok itt annyira otthon, mint odahaza otthon). Templom után ebéd, egy gyorskajáldában a jobbik fajtából (Panera), majd magyar desszert lett volna a magyar cukrászdából (Tommy's Bakery), ha nyitva lett volna. S mit is csinálhatnánk a márciusi napsütésben és nulla fokban (Celsius), mint hogy az Erie-tó partján sétálunk. Hatalmas szélben, de mégis napsütésben, s egymás társaságában megfürödve. Legutóbb, mikor a tó partján jártam, még hatalmas jégtáblák és köd volt, most pedig hullámok, s a horizonton túl valahol a távolban a nem látható Kanada terül el. Lakewood a város, a városrész, ahol ezt a vasárnapi kört megéltük, a tóparton sorakozó utcáival, békebeli házaival igazán hívogató a környék. Talán nyáron még fürödni is lehetne itt... . Rét, Gazdagrét. S egy fűszál onnét, Ibi. Köszönöm, hogy itt voltál, s áldást hoztál, kis megnyugvást nekem. A jelenléteddel, a rámhangolódásoddal, az imánkkal, s a beszélgetésünkkel. . Zárásul az Ige, amit Ibitől kaptam: "Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz." (Józsué 1,9)

Kosármeccs

A hétvégén volt egy előre nem tervezett programom: kaptam két jegyet a Cleveland-Atlanta kosármeccsre. A jegyek gazdája (a házigazda családom) nem tudott elmenni, így hogy ne vesszen kárba a borsos árú esemény, az éppen Clevelandben tartózkodó budapesti jóbarátommal, Ibivel elmentünk a meccsre.

Egyikünk sem ért túl sokat a sporthoz, magunktól biztosan nem váltunk jegyet a meccsre, pláne nem a hatodik sorba, közvetlenül a kosárpalánk mellé. Viszont jó móka volt egy nagyon amerikai eseményen részt venni. Clevelandben a belvárosban található Quicken Loans Arena-ban volt a meccs, a környező utcákból érkező autós forgalmat, s az úton áthaladó gyalogosokat erre kijelölt emberek irányították. A beléptetés itt is biztonsági szenzoros kapukon, s táskaellenőrzést követően történik. Nem tudnám megmondani hány ezren voltunk, nagyjából a Budapest Sportaréna méretű csarnokot kell elképzelni.

A Cleveland legendásan híres Cavaliers csapata nem tett ki magáért: bár otthoni terepen játszottak, a kezdetektől az ellenfél Atlanta vezetett. Úgy, hogy egy darab szurkolója nem volt az ellenfélnek. A kétméteres óriásjátékosok között alig volt fehér játékos, azok közül is az egyik magyar néven futott, Harangody.

Nem is annyira a játék, inkább a körülötte való felhajtás, a szünetekben bejátszott reklámfilmek, s a helyszínen rögtönzött nyereményjátékok tették érdekessé a meccset. Kicsit olyan volt, mint a Superbowl (az amerikai focibajnokság döntője, erről is írtam már): inkább a szórakoztatás, a reklámok voltak főszerepben, s nem a sport.

Az átlag amerikai néző a csapat színeiben, pólójában, sapkájában érkezik az eseményre, a meccs alatt sört iszik, mogyorót majszol, vagy éppen egy komplett burger menüt lapátol be magába. Mi átlagos hétvégi ötlözékünkben ültünk, az elején figyeltünk, fotóztunk, aztán a játék lankadásával inkább egymással társalogtunk. A játék szünetében mazsorettek, pompomlányok, táncos gyerkőcök vették át a pályát, s adtak műsort. A reklámpólóba öltöztetett gyerkőcök, a csarnokban körbefutó szlogenek, az óriáskivetítőn bejátszott filmek mind a szponzorokat, s hírdetőket kívánták népszerűsíteni, nagyon direkt és amerikai módon.

Érdekes este volt: a 48 perces játékidőből lett 2,5 órás esemény. Szakmai szemmel nézve egy profin megszervezett, működtetett programban volt részem, privát véleményem, hogy legközelebb inkább más progit választok.

Shopping

Arról már írtam, hogy többnyire online intézem a vásárlásaimat. Meg írtam az amerikai fogyasztói társadalomról is. Érdekes a helyzetem itt: a világ fogyasztói társadalmának középpontjában élek, viszont mégsem tehetem meg, hogy bármit ill. bármennyit vásároljak. Egyrészt egyik napról a másikra élő diákként nincs meg hozzá az anyagi hátterem, másrészt meg mivel ideiglenességre rendezkedtem be a tengerentúlon, így nem tudok felhalmozni (s aztán hazareptetni) túl sok holmit. Nagy önmérsékletet igényel tőlem, hogy ne vegyek könyvet, ruhát, virágot vagy éppen más kedves és hasznos dolgot. Ehelyett csak a tanulmányokhoz szükséges irodaszert, könyvet, némi élelmiszert, s tisztálkodóeszközt szerzek be, meg persze tankolok az autóba...

A sors fintora, hogy az egyik órám keretében az USA (s talán az egész világ) legnagyobb áruházhálózatáról, a Walmartról kellett előadást tartanom. Idejövetelem előtt ez volt az egyetlen amerikai üzletnév, amit ismertem, no meg persze ez volt az üzlet, ahol az első bevásárlásomat intéztem. Leginkább az otthoni Tesconak felel meg: mindenütt jelen van, saját márkás termékekkel, olcsó áron, egyszerű minőségben kapható itt minden. Csak illusztrálásképpen: az üdvözlőlapok kb. 5-6 teljes polcsorban vannak kitéve...

Egyik diáktársam az Aldiról tartott előadást. Amíg a Walmart a hipermarket kategóriát (mart, mall) testesíti meg, az Aldi a diszkontüzletláncok (discount shop) ékes példája. Az Aldiban 15oo féle termék kapható, viszonylag kis területen, a Walmartban pedig minimum 2oo.ooo fajta holmit lehet venni. Az osztálytársaim (s az amerikaiak többsége) inkább a nagyobb üzletekbe jár. Sőt, a diszkontláncokat nem is ismerik, vagy csak most, a válság idején kezdik megismerni. Ugyanis a választék összehasonlíthatatlanul kisebb (nincs például 15o féle gabonapehely), mint az óriásüzletekben, nincsenek eladók, nincsenek csili-vili polcok, s igen, még a bevásárlókocsi is érmével működik, nincs rá alkalmazott, aki mosolyogva visszaviszi tőled (ahogy az átlag üzletekben szokás). Érdekes ez: míg otthon válogathatunk a Profi, Penny Market, Lidl és Aldi között, addig itt szinte ciki egy ilyen jellegű üzletbe bemenni. Pedig jómagam is inkább ezeket preferálom, mivel nemcsak pénzt, hanem időt takarítok meg, ha ide betérek.

S még mindig csak tanulom az amerikai üzleteket és a bevásárlás mikéntjént. A tanárom viccelődve meg is jegyezte, hogy kb.6 év kell a megismerésükhöz. Hát igen, bajban is vagyok, amikor valami apróságra van szükségem (pl. konnektorátalakító): milyen üzletbe menjek, s ott hol keressem? Az utakon autózva látom a sok feliratot, de mit rejtenek a villogó fények? Még véletlenül sem látni egy ismerős, európai nevet...

Barkácsáruház a Lowe és Home Depot, volt is mindkettőről Harvard esettanulmány a business órámon. Van Office Depot (hurrá, mint otthon) az irodaszereknek, BestBuy az elektronikai cuccoknak, Giant Eagle és Marc's elsősorban élelmiszernek, Target háztartási és ruhafélének, Kohl's és JCPenney a ruháknak, kisebb Farmer's market friss gyümölccsel, zöldséggel, húsáruval. S ezek csak a tömegüzletek, emellett vannak az elegánsabb áruházak, Macy's, Dillards, Bloomingale's, Nordstorm. Ja, s államonként eltérő, hogy milyen üzletek vannak jelen, illetve mi a kínálatuk.

Ami még nagy különbség az otthoni viszonyokhoz képest: itt nincsenek kis üzletek, belvárosi bevásárlóutcák. A márkaboltok és hatalmas üzletek egymás mellett, a város peremén elhelyezkedő bevásárlóközpontokban sorakoznak. Vagyis kizárólag autóval lehet bevásárlást intézni. S nincsenek kirakatok sem, így az élményvásárlás, a kirakatnézegetés lélekemelő élménye is kimarad számomra.

Hát ennyit elsőre a shopping témaköréről. Éppen shopping-elvonón vagyok: ha tehetem, nem megyek be sehová, így kímélve a pénztárcámat, s elkerülve a sok vásárlásra buzdító ingert.

Monitor

Két dolgot látok mostanában legtöbbször magam előtt: a számítógép monitorát és az autóm szélvédőjét. A kettő között kevés lehetőségem van például mások szemébe nézni, vagy csak úgy nézelődni, feltöltődni a tájban, vagy valami nyomtatott olvasmányban...

A technika ördöge utólér. A számítógépet muszáj bekapcsolnom, hogy elinduljon a nap, hogy működjenek a dolgaim. A monitort bámulva nemcsak a dolgozataimat írom, a szakirodalmat olvasom, az egyetemi ügyeimet intézem, hanem itt tartom a kapcsolatot az ismerősökkel, emilben, skypeon, facebookon. A spontán, s bárhol megejthető telefonhívások és személyes találkozók helyett egy géphez vagyok kötve, ültetve, s a társalgás az időeltolódás és egyéb elfoglaltságok közepette is nehezen jön össze. Nem beszélve arról, hogy a leírt szavak nem mindig azt a jelentést viszik a címzettnek, amit szóban, ill. személyesen szándékoztam volna mondani...
Mondhatnám, hogy egyek vagyunk a számítógépemmel, de nem. Sőt, egyre inkább gyűlölöm bekapcsolni, elindítani, mert csak ez van nekem, ami életben tart, s a külvilághoz köt. Néha előfordul, hogy más munkáim miatt nem vagyok gépközelben egy napig, ilyenkor jó felszabadulni a billentyűzet fogságából. A billentyűzettől, ami hol magyar, hol angol, legtöbbször ékezet nélküli és nem mindig segít, hogy helyesen írjak, s jól fogalmazzak. Az egynapos távollétek után viszont nem bírom behozni a lemaradást az emilekkel, hírekkel és egyebekkel... Szóval monitor-ügyben nincs hétvége és nincs szabadság.

A drága jó monitort nézem tv helyett (tv és csatornák hiányában), itt olvasom a híreket (nyomtatott sajtó hiányában), keresek útvonalat (térkép hiányában), nézek filmet (DVD-lejátszó hiányában), s hallgatok zenét (CD-lejátszó hiányában). Na persze még mielőtt azt hihetnénk, hogy milyen multifunkcionális vagyok, hát nem. Az előbbi elfoglaltságokból örülök ha egyszerre egyet tudok, s azt is a sok kötelező tennivaló közé szorítva.

Éljen a technika, s az önként vállalt technikai rabszolgaság. Lehet, hogy monitor-elvonóra kellene mennem?

Álom

"Az álmunknak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy sosem veszítsük szem elől." Oscar Wilde

Egy filmben hallottam a fenti idézetet, ahol a főhős (Sophie Marceau) felnőttként szembesült azzal, hogy nem valósította meg a gyerekkori álmait. Sőt, el is felejtette az álmait, csak éppen egy titkos közreműködő segítségével megkapja azokat a leveleket, amiket 7 évesen írt a felnőtt önmagának.

Éjszaka mostanság sokat álmodom: emberekről, akik hiányoznak, s a messzi távolban élik az életüket, illetve történésekről, amik valahol a valóság és a vágyaim keverékei. Nappal pedig a gyerekkori álmaim villannak be a fejembe, mesék, dalok, illatok, képek formájában. Hol a határ álom és valóság között? Én mostanság nagyon távol vagyok az álmaimtól....

Sándor, József, Benedek

Tavasz van, végre. Bár még sokan fenyegetnek, hogy Ohioban áprilisig tart a tél. Pár napja eltűnt az összes hó, csipognak a madarak, s a vadludak, vadkacsák párosával szelik át az eget fölöttünk.

De ez nem olyan tavasz, mint otthon. Még nem látni rügyeket a fákon, zöld levélnek nyoma sincs. Nem hajtanak a hagymás virágok (pedig árgus szemekkel lesem a talajt az erdőben), igy nem láttam még krókuszt, hóvirágot, ibolyát sem. Otthon már lenne, ha máshol nem, a kertünkben. De reggel már besüt a nap az ablakon, s mivel itt már múlt héten órát állítottunk egész sokáig világos is van.

Még jó, hogy hoztam otthonról egy magyar naptárat. Így most tudom, hogy Sándor napja van, s hát szokásához híven meg is hozta a meleget. Innen is éltesse az Isten sokáig a Sándor és Sanyi ismerőseimet (vannak egy páran odahaza), a Józsefeket, Jocókat, no meg a kis Bendedekeket (főleg Bencékből lehet otthon most Dunát rekeszteni, de hát kisBencére is sokat gondolok most).

Egy érdekes tavaszi-nyári élményem volt a napokban az egyetemen. Az első tavaszi napsugaras napon pár diák kifeküdt a lépcsőre napozni. Nem volt még igazán meleg, így a tréningnadrágra, meleg pulcsira húztak hawai inget és bermuda nadrágot, s hozzá szalmakalap és napszemüveg járt. No meg jóféle karibi zene a magnójukból. A könyvtárban ülve (s a könyveim fölé görnyedve) irigykedve néztem őket.

Ha minden jól megy, holnap én is tankolok egy kis D-vitamint, s megnapoztatom magam odakint. Vagy könyv lesz a kezemben, vagy túrabot. De hogy kint leszek, az biztos.

Tavaszi szünet

A héten tavaszi szünet van az egyetemen. A diákok többsége elutazott a szüleihez, vagy nyaralni délre, Floridába, s egyéb napos vidékekre. Kihalt az egyetem, csak néhány kósza nemzetközi diákot találni itt. Tavaszi szünet, jó vicc, Ohioban március elején. Egyik nap még valóban tavasznak is látszik az idő, aztán egy éjszaka alatt hull 15-2o cm hó, lehet megint autót kiásni, no meg várni, hogy a szürke hófelhők elvonuljanak...

A tavaszi szünet hete március 8-a nőnap környékén indult, s majdnem 15-én ér véget. Mindkét dátum jeles nekünk, magyaroknak, de nem úgy az ittenieknek. Míg mi 8-án a nőket ünnepeljük (kedves magyar diáktársunktól kaptunk is köszöntő emilt), s 15-én az 1848-as forradalmat (a hétvégén több helyen is vannak ünnepi műsorok, megemlékezések, Clevelandben és Buffaloban is), addig az amerikaiak a héten főleg Szt.Patrik napját ünneplik.

Nem sokat tudok erről az ünnepről. Leginkább a házak ablakába kihelyezett zöld lóheréket, s ír zászlókat lehet észlelni. Az írek védőszentje, Patrik március 17-én halt meg, ennek emlékéül ez a nap Írországban nemzeti ünnep, a világba szétszóródott írek pedig végtelen sörivással és mulatással töltik.

Nekem a hét sajnos nem szólt se a tavaszról, se az ünnepről. Igyekeztem ezt a hetet munkásan kihasználni. A sok üresjárat után végre volt fizetett munkám (három nap is), no meg a szokásos tennivaló a gyerkőcök körül, s mellette készülnöm kellett a szünet utáni félévközepi beszámolókra, vizsgákra is. Így csak vágyakozom rá, hogy a hó alól hamarosan előtűnik a tavasz zöldje. Szereztem is egy cserép sárga nárciszt, hogy becsaljam a tavaszt a szobába.

Good to Great

A PR órám keretében kellett a címben szereplő könyvet elolvasnunk. A tanárunk eleve szokatlan módszerekkel oktat: ahelyett, hogy előadást tartana, külső előadókat, cégvezetőket, menedzsereket hív, s kerekasztal beszélgetés keretében boncolgatjuk a cégük, szervezetük, vagy éppen a saját vezetői sikerük okait. Az elméleti szakirodalom olvasása helyett pedig a menedzsment irodalom egyik bestsellerét választotta ki nekünk elolvasásra, majd megtárgyalásra.

A könyv egy hosszú kutatói munka eredménye. A szerző (aki épp az egyik előadónk egyetemi évfolyamtársa volt) kutatói csoportjával azon dolgozott, hogy kiderítse mi teszi hosszútávon sikeressé az olyan nagynevű cégeket mint a Gillette vagy a Philip Morris, s mitől lesz a jólmenő cégekből kiváló, mégpedig hosszútávon. Nagyon meglepő (ám számomra szimpatikus és humánus) következtetésekre jutott, s néhány alaptételben összegezte is ezeket az ismerveket:

1. Nem az számít, hogy mit csinálsz, hanem hogy kivel: a megfelelő munkatársak kiválasztásával, s a nem megfelelők elküldésével nem kell az ösztönzéssel, s a kollégák rugalmasságával foglalkozni (busz motívum).
2. 5-ös szintű vezetés (level 5 leadership): a vezetőt nem a saját maga, hanem a cége előrejutása foglalkoztatja, az igazán sikeres vezető a háttérben marad, szinte észrevétlenül igazgatja a szálakat.
3. A brutális tényekkel szemben a cégbe vetett hit mindig győzedelmeskedik: a hibákat magunkban keressük, a siker okait pedig sajat magunkon kívül (tükör és ablak motívum).
4. Sündisznó-elv (Hedgehog concept): az egyszerű, hatékony módszerekre való törekvés (a bonyolult döntési mechanizmusok helyett), azt csináljuk, amiben a legjobban vagyunk, s ami iránt igazán lelkesedünk.
5. Fegyelem kultúrája: a cég szervezeti kialakítása az etikusságon, önfegyelmen alapszik.
6. A technológia követése, korai adaptálása segíti a siker felgyorsulását, de nem feltétlenül tesz sikeressé.
7. Pörgő kerék esete (Flywheel and doom loop): a hosszútávú következetes munkának meg lesz az eredménye, s egy idő után hirtelen sikereket hoz a befektett energia (míg mások, akik hirtelen sikerekre törekszenek hosszútávon nem tudják fenntartani azt).

A könyv magyarul még nem jelent meg, így az átalam fordított fogalmak nem biztos, hogy a legjobb magyarsággal lettek kifejezve.
A fenti elvek alapján működő cégek nem múlandó, hanem több évtizedig kitartó sikeres pályán vannak, s amit kiépítettek, az valószínűleg a jövőben is fennmarad (built to last). Már csak zárójelben jelzem, hogy a legutóbbi munkahelyem is a legjobb cégek sorába tartozott, valamikor a 7o-es években...

Juharszirup

A mellékelt képen nem fára szegezett kukákat láthatunk, hanem a juharszirup készítésének első fázisát. A hétvégén egy rövid túra keretében a Cleveland közeli Rocky River Reservation parkban jártam, ahol a parkőrök (ranger) a juharszirup készítésének folyamatába vezettek be.

Juharszirupot csak a Nagy tavak környékén, vagyis az USA észak-keleti államaiban, s Kanada délkeleti vidékén készítenek. Ugyanis csak itt honos a juharfa (maple tree). Erről a fáról már írtam korábban, az itteni csodás ősz színeit ugyanis leginkább ez a fa határozza meg. A fa jelentőségét mutatja, hogy a kanadai zászlón is láthatjuk a levelét.

A juharszirupot az amerikaiak manapság leginkább a palacsintához (pancake) használják öntetként, korábban viszont ez volt az egyetlen édesítőszerük. Az őshonos indiánok fejlesztették ki a készítését: a fák törzsébe kis csapocskákat furtak, azon keresztül egy edénybe csorgott a fa nedve, amit összegyűjtve felforraltak, s sziruppá, majd kemény cukorrá főztek. Kb. 4o gallon folyadékból nyerhetünk 1 gallon szirupot.

Rövid túránk keretében láthattuk, hányféle folyadékgyűjtő edényt fejlesztettek ki, hogyan főzik kezdetlegesen, szabadtűzön, vagy éppen fejlett, lepárlóberendezéssel készre a szirupot. Egy kis indiánkunyhóban az indiánok által használt, a természet terményeiből készített edényeket is szemügyre vehettük. S a szirupkészítésnek most van a szezonja: a tél elmúltával beindul a fák folyadékáramlása, így az éjszakai és nappali hőmérséklet-ingadozásnak köszönhetően lehet a fákat csapolgatni.
A juhartúrához jó hátteret adott a Rocky River (Sziklás folyó), ami nevét onnan kapta, hogy a jégkorszakban véste be magát az itteni sziklák közé. A múltheti olvadás miatt elég haragos volt a vize, sőt az áradása miatt több utat elárasztott, így a park több helyszíne csak gyalogosan volt megközelíthető.

Oscar

Az elmúlt hétvége az Oscar-díjátadás lázában telt. Az amerikaiak nagyon bírják a formaságokat, a külsőségeket, így az Oscar-díjátadó is az újságok címlapján szerepelt másnap. A cikkekben elsősorban a vörös szőnyegen felvonuló ruhakölteményeket mutatták be, s csak másodsorban a nyertes filmeket. Bár a ruhák engem is lenyűgöztek (főleg mert az általam viselt báli lila ruha színével, fazonjával abszolut trendinek számított volna még egy ilyen eseményen is), de azért inkább a filmekről írnék most.

A legfontosabb díjakért (legjobb film, legjobb rendezés, színészek kategória) leginkább három film versenyzett: a Social network, A király beszéde, s a Fekete hattyú. A Social network (Közösségi háló) facebook születését mutatja be, ezt a filmet még tavaly ősszel megnéztem, írtam is róla. Maga a sztori nagyon aktuális, de sem a film, sem a színészek nem hoznak semmi extra különleges teljesítményt, így a másik két film megérdemelten osztozott a legfontosabb díjakban.

A király beszéde (King`s speech) valós eseményeket dolgoz fel, a filmen az angol királyi család 2o. századi története elevenedik fel. Colin Firth a trónörököst, majd a későbbiekben uralkodó VI. Györgyöt alakítja, s abszolut megérdemelten kapta a legjobb férfi színésznek járó Oscart. Nekem külön élmény volt a brit angolt hallgatni a filmben. A beszédtanárát alakító Geoffrey Rush már korábban kapott Oscart, ebben a filmben nyújtott alakítását a menedzsment szakirodalom az ügyfélkezelés ékes példájaként emlegeti.

A Fekete hattyú sok vihart kavart pszichotriller. Kiváncsi voltam rá, főleg, mert a főszereplő, Natalie Portman kapta a legjobb női színésznőnek járó díjat. Szenzációsan alakítja az anyja által kontrollált, mindenkinek perfekcionistán megfelelni akaró balerinát. Az alakítása azért is egyedülálló, mert a táncos jelenetek többségét is a színésznő maga játszotta. A rendező hatásosan játszik a fényekkel, a színekkel, külön célja van, ha a főhős fehéret, rózsaszínt, vagy éppen feketét és szürkét visel, szimbolizálva ezzel a jókislányt, a tisztaságot, vagy éppen a romlottságot.

...

A három filmben a stílusok és témájuk ellenére mégis lehet közöset találni. Mindháromban valamilyen fóbiában, pszihés zavarban szenved a főhős. Az egyikben épp a személyes kapcsolatok tartására képtelen szuperzseni mindenkihez kapcsolódó online kapcsolati hálót hoz létre. A másikban egy ország élén álló középkorú férfi beszédzavarának lelki, gyerekkori gyökereit boncolgatják. A harmadik pedig egy fiatal lány kialakulatlan, s mások által befolyásolt személyiségének teljes összeomlását követhetjük végig. Szép új világ. Ebben élünk.

Jogsi

Megvan az ohioi jogsim! Gyakorlott vezetőként jópár év vezetési tapasztalattal, s több tízezer megtett kilométerrel sem mentesültem az itteni jogosítványhoz szükséges tesztek alól. A jogsira szükségem van, mivel az otthoni papírjaimat max. egy évig fogadják el, s az autóm biztosítása is csak itteni jogsival érvényes. Így bár húztam az időt, most márciusban muszáj volt bejelentkeznem és vizsgáznom.

A vizsga alatt nem kell semmi félelmetesre gondolni. Bejelentkezés nélkül mentem a hozzám legközelebbi kirendeltésgre, ahol az adataim, s az összes papírom felmutatása után egy számítógépes kresz-tesztet kellett tennem. A legnehezebb kérdések közé tartozott, hogy milyen büntetés jár ittas vezetésért és hasonlók.

Egyébként egy 6o-7o oldalas füzetből (s nem többszáz oldalas tesztkönyvből) kellett felkészülnöm. A szabályok nagyjából ugyanazok, mint otthon, csak itt mérföldben mérik a sebességet és lábban a féktávolságot és hasonlókat. Ja, s egy nagy előny, hogy itt lehet piros lámpánál is jobbra kanyarodni! Egyébként jóval kevesebb táblát, szimbólumot használnak (elsőbbségadás tábla például alig van, mindenhová stoptáblát tesznek), s a táblákra szövegesen kiírják mit is kell csinálni (épp ezért angoltudás nélkül elég nehéz itt eligazodni).

A számítógépes teszt után a gyakorlati vizsga jött: parkolás bóják között, majd egy ötperces autózás a városban. S mindezt a saját autómban, úgy hogy a vizsgabiztos miután megvizsgálta, hogy minden működik az autón, beül mellém, s indulunk. Az itteni adminisztráció gyorsaságához tartozik, hogy nem kell a végleges jogsim postázására várni: vizsga után csinálnak rólam egy képet, s már nyomtatják is a kártyát, amit vihetek haza.