Madáretető 2

Csaknem épp egy éve egy különös madáretetőről számoltam be a blogomban. Az a madáretető Ohióban én magam voltam: kézből etettem a Cleveland közelében található nemzeti parkban egy napsütéses téli napon az erdő sokszinű madárkáit.

Azóta eltelt csaknem egy év, Cleveland helyett Budapest lett az otthonom, jött tavasz és nyár, s már nagyon az őszben járunk. Hullanak a levelek, s a madárkák éhesek. Igy egyik reggel egy négytagű cinkecsalád lepte el a balkonomat. Amit én virágnak hittem, ők reggelinek szánták: jóizűen falatozni kezdték a disznapraforgóim beérett, elszáradt magjait.

A szorgos cinkecsőrök egyenként szotyolázták a napraforgó-magokat. Az ohiói madárkákhoz hasonlóan ők sem harácsoltak, egyszerre csak egy magot ettek, s azt szépen megpucolták, s még szemetet sem hagytak hátra maguk után.

Ezekhez a képekhez nincs további hozzáfűznivalóm. Ugyanazt az igerészt tudom csak idézni, amit egy éve is a madárkák kapcsán leirtam.

"...ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket." (Máté 6. 25-26)