Látogatóban Budapesten

"...meg akartam magyarázni, hogy az itthon számomra mennyire fontos, akkor is, ha dúl a bunkóság, ha rettegni kell a szomszédoktól, minduntalan becsapnak, ha szeméthegyek között kell az erdőn sétálni, ha kutyaszarokat kerülgetni az utcán, akkor is ide tartozom, itt tudok csak élni..." (Lázár Ervin, Napló 2001. június 30.)

Milyen hazatérni egy év után, s a jól ismert, megszokott utcákon járni, magyar arcokat látni?
Ide tartozom, vagy csak vendég vagyok? Turista a saját városomban?

Erre vágytam, ezt hiányoltam Amerikában. Az emberek közvetlenségét, a tömegközlekedést, a kirakatokat. A sötétedés utáni sétákat, a sarki boltot, az emberi ízeket. A jó kávét és a péksüteményt. Most megkaptam.
Igaz a kávéért többet fizetek, mint a Tengerentúlon. Megtehetjük. Megtehetjük? Csaknem minden sarkon kis pékségeket látok hatalmas választékkal, de magasabb árakkal. Sétálok, s arcomat a benzingőz bűze csapja meg, este pedig fekete maszkot mosok le a képemről. Villamosozom, ez még a legkulturáltabb utazási forma, a 7-es busz és a metró pedig még mindig élet-halál harc. A Nyugatiban a dohányzási tilalom ellenére is csoportosan fújják a füstöt az éppen szolgálatban lévő vasutasok. Közben a  nyakamba csorog az Eiffel-alkotta kovácsoltvas csodacsarnokban az eső.

Emberek, akiket csak itt látok. Guruló bevásárlószatyorral vánszorgó néniket, bottal botorkáló bácsit, hajléktalant az aluljáró-lépcsőn ülve. Üzletben segítséget kérek, s kioktatást kapok. Még jó, hogy nem itt költöm a pénzem. Szigorú arcok, mosoly máskorra tartalékolva. A plázákban jól öltözött emberek. Ha divatlapot  nem is látok, a bevásárlóközpontok padjain ücsörögve pár perc alatt megtudom, mi is a menő most. Csizma 25 ezerért, műszőrme mellény 15-ért. Telik rá. Telik rá?

Európai vagyok és magyar. Budapesti és vidéki. Akkor is ide tartozom, ha nem itt élek, s még akkor sem tartozom ide, ha itt élek. A fenti képet akár én is csinálhattam volna. Valahol a víz fölött szemlélem a tájat, a két part között.