Világítótorony

A hétvégén megvolt az első igazi, testközeli világótorony élményem. Az ősszel találtam meg az első fedett hidat a közelemben, majd készültem, hogy ellátogatok egy világítótoronyhoz is (mert ugye a hidak mellett ezek a tornyok nagyon vonzanak). De közben jött a tél, a fagy, s bár az egyik bejegyzésemben írtam a befagyott clevelandi világítótoronyról, be kell hogy valljam, személyesen nem mentem el megnézni.

Most viszont Fairport Harborban volt dolgom, s sejtettem a város neve alapján, hogy a kikötővárosban világítótoronynak is lennie kell. Meg is találtam: az eredeti, régi torony ma már inkább a városka része, múzeum (lsd.képen). Helyette egy másik torony szolgál kintebb a nagy vizen egy töltés végén, ahová én nem tudtam kimenni. Ja, és itt is az Erie-tó partján vagyunk, ahogy Clevelandben.

A világítótoronyok úgy általában nagyon vonzanak. Még nem fejtettem meg, hogy miért. Kitéve zord időjárásnak, s viharnak állnak a tó vagy tenger partján, s jelzik az utat a vizen járó hajóknak. Soha nem pihenhetnek, állandó szolgálatban vannak, tornyuk magányosan emelkedik az ég felé. Még németül olvastam a perui író, Sergio Bambaren regényét A világítótorony őre a címe. Magyarul nem jelent meg szerintem. A regényben egy házaspár tölt egy rövid időt egy világítótoronyban, társuk a toronyőr, aki az élet nagy igazságaira próbálja rávezetni a boldogságot kereső párt.

Fairport Harborban a műemlék világítótorony mellett átvitt értelemben is találtam világítótornyot: a magyar református templomot, parókiát, s annak vezető lelkészét, családját, akik bár nem vér szerint, de közvetve az amerikás rokonaimnak számítanak. Csaknem harminc éve világítanak ők itt, az elöregedő és elvándorló magyar közösségben. Őrzik a nyelvet, a magyarságot, a hitet, hacsak őrlángon is, de még ég a jelzőfényük...