Identitáskereső 2.

Az identitáskeresésről ideérkezésem után írtam, valamikor szeptemberben. Azóta identitást találtam, de újra meg újra meg kell találnom, meg kell erősítenem magamban. Ráléptem egy útra, mert biztos voltam, hogy ezt az utat kell járnom, s közben jönnek az elbizonytalanító élmények, helyzetek, nehézségek, amiket megélve már-már feladnám ezt az egészet.

Hamupipőkéről már írtam, s a meseterápiás bejegyzésem után most megint róla írok. Már nemcsak én látom magam Hamupipőkének, hanem az egyik itteni jóismerősöm mondta rólam ugyanezt - valaki, aki nem olvassa a blogomat, viszont ismer eléggé.

Szóval a mesét folytatva a legnagyobb nehézsége Hamupipőkének éppen, hogy nem tud elszakadni a házitűzhely körülötti teendőktől, s alig van alkalma kibújni a megalázott szerepekből, s pláne nincs módja báli ruhát viselni. Szétaprózza az idejét és energiáit a feladatok között, amik a megélhetését, túlélését biztosítják: mások gyerekét őrzi, mások házát takarítja, s mások rendezvényein háttérszereplőként működik közre, miközben a saját életében nem tud főszerephez jutni. A legkevesebb ideje arra van (illetve nincs), amiért éppen idejött: tanulni, az órákra alaposan felkészülni, értelmes közegben angolul társalogni, szakmai munkát (netán gyakorlatot) találni, s a szűkebb-tágabb környezetet felfedezni, beutazni. Az anyagi és fizikai korlátozottságáról már nem is szólok. Szóval Hamupipőke vár, remél, néha nekikeseredik, kiborul, de közben végzi a rá bízott feladatokat, mert megállni ugye nem lehet.

Ha valaki tud egy estélyről, bálról, ahol megjelenhet, szóljon! Pláne, ha királyfira is esély van! Mert nagyon letenné már a hamus ruhát, a szerepeket, amikbe belebújt, de sosem illettek rá igazán. Szeretne visszabújni a megszokott, hozzá illő ruhába. Nagyon.
...
A mese végére egy pár valóságos gondolat. Néhány zene, amik az autózás közben másztak a fülembe, mert rólam és hozzám szóltak. Többek között ezek is segítettek újra HINNI.

Mercy Me - Beautiful
You are more

Van-e Isten?

Wass Alberttől több könyvet is olvastam már, kedvencem a Funtinelli boszorkány. Az írásait mindig fenntartásokkal olvasom, a túl szélsőséges, hazafias regényeit nem igazán kedvelem. Most viszont egy érdekes regényét olvastam el.

Az Elvész a nyom Erdélyben indul, majd közép-európai kalandozások után Amerikába vezet. A kiinduló történetben egy cserkészekkel teli csónakot sodor a folyó a vízesés felé, viszont a vízesés előtt valami láthatatlan csoda megtartja a csónakot, s sikerül kimenteni a gyerekeket.

Az amerikai Mamim ajánlotta elolvasásra ezt a könyvet, mert ő is hasonlót élt át a Niagara-vízesésnél, amikor egy csónakban két gyereket és egy felnőttet sodort a víz a hatalmas vízesés felé, viszont az utolsó pillanatban sikerült a parton lévőknek kimenteniük őket.
A regényben ez a vízeséses csoda többeket arra a kérdésre késztet, hogy vajon van-e Isten, s hogyha van, akkor mikor és hogyan lehet erről megbizonyosodni. A választ és a regénybeli történetet nem árulom el, akit érdekel, olvassa el, illetve tegye fel ezt a kérdést saját magának.

A végére egy rövid idézet a könyvből:
"...mi hiszünk az ördögben is, éppen úgy, mint az Istenben. A különbség legfeljebb az, hogy az ördögöt tudjuk, mert ott van és látjuk naponta a sok rosszat, amit elkövet. Istent pedig csak hisszük."

S egy mondás, ami évek óta velem van:
Isten akkor mutatja meg magát, amikor felhagyunk a keresésével.

P.S. Az olvasást csak érdekessé tette, hogy a regény 1985-ös ohioi kiadását olvashattam, miközben Wass Albert művei Magyarországon csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.

Ökolábnyom

Kollégákkal beszélgettünk nemrég, s kiderült, hogy a szeptember 11-i terrortámadás után a legnagyobb vészhelyzet akkor volt az USA-ban, amikor 2oo3 augusztusában napokig szünetelt az áramellátás. Ekkor nemcsak New Yorkban volt vészhelyzet, hanem végig az Erie-tó amerikai és kanadai partján, így Clevelandben, Detroitban is. Több tízmillió ember maradt áram és légkondicionáló nélkül, a legnagyobb melegben. Nem működtek a munkahelyek, leállt a tömegközlekedés, az emberek még készpénzhez sem tudtak jutni, hiszen nem működtek a pénzautomaták sem. Az üzletek sem tudtak kinyitni, hiszen áram híján se a pénztárgépek, se a hűtőberendezések nem mentek.
Az itt élők az első kétségbeesés után rájöttek, hogy csak összefogással tudnak - ha csak átmenetileg is - megoldást találni a problémára. Így egymást addig nem ismerő szomszédok kezdtek közös főzőcskébe szabadtűzön az udvaron, vagy éppen egymás között kezdtek készpénzt és egyéb árukat csereberélni.

Számomra ez a történet nagyszerűen példázza az amerikaiak kiszolgáltatottságát, függését az energiaforrásokon és egyéb kényelmi elemeken. Hiszen azt mindnyájan tudjuk, hogy az itt élők ökolábnyoma (vagyis környezeti terhelése a Föld számára) a legnagyobb a világon. Egy átlag amerikai a világ átlagfogyasztásának háromszorosát éli fel, s ez az energiák területén szerintem még többszörös is lehet. Már itt vagyok jónéhány hónapja, de még nem tudom megszokni, hogy itt a legtöbb dolog automatizált,digitalizált, s árammal vagy gázzal működik. Bármennyire is szeretem az egyszerű, mechanikus dolgokat, itt ilyen egyszeri megoldásokat ritkán találok. Nem szokás ablakot nyitni, szellőztetni, hiszen a hűtő-fűtő berendezésen kell csak pár fokot módosítani. A normál vízcsapok és wc-lehúzók szinte eltűntek, s csak szenzoros-érzékelős darabokat találok. A középületekben lépcsőt sosem látok, viszont liftet és mozgólépcsőt végtelen mennyiségben - s még sorolhatnám.

A hatalmas energiafelhasználás mellett (s a nagyfogyasztású autókat még meg sem említettem) mi sem árulkodik jobban a környezetterhelésről, mint a szemetesek mérete. Egy normál iskolai teremben akkora kuka áll, mint otthon a lépcsőházunk heti szemetét tartalmazó konténer. Kell is ez a méret a sok egyszerhasználatos üdítőspohárnak, vizesflakonnak.

Nyomokban azért itt is találni környezettudatosságra utaló jeleket, például a menzán lebomló "műanyag" evőeszközöket használunk (az más kérdés, hogy ezek előállítása mennyi energiát igényel).
Véleményem szerint, amíg a tenger innenső oldalán lesz szabad terület (ha csak Ohiot nézzük itt 4-szer akkora terület jut egy honpolgárra, mint Magyarországon), s a világ túlsó felén lesz elég energiaforrás és gyártóegység (nesze neked csatározás a Közel-Keleten és kereskedelmi harcok Ázsiával), addig semmi más nem ébreszti rá az amerikai átlagpolgárt a korlátaira, mint egy áramszünet.

Színházélmény

Az ősszel már írtam az egyetem által szervezett kulturprogikról. Könyvklub, színház, filmvetítés, koncert. Sajnos időm eddig nem igazán volt csatlakozni ezekhez, viszont a múlt héten a születésnapom alkalmából, s amerikai barátnőm szervezésében (aki az egyetemi diákprogramokért felel) eljutottam színházba, itt Clevelandben.

A szokásos előítéleteimmel indultam az estének: mit tud nyújtani egy amerikai színház, egy musical, ami nem is a kedvenc műfajom? A legutóbbi clevelandi múzeumi élményemhez hasonlóan most is kellemesen csalódtam.
Mint kiderült, a Cleveland belvárosában található Playhouse Square a new yorki Lincoln Center után az egész USA második legnagyobb kulturális központja. Egy fedél alatt, ill. egymás közelében van itt 6-7 színház és koncertterem. Mi a Palace Theatre-ben voltunk, ami a színházak közül a legnagyobb, csaknem 3ooo főnek van itt ülőhelye. Az utcáról nem is látni milyen csoda vár bent: kivülről az egyik belvárosi felhőkarcolót látjuk nem túl feltűnő színházbejárattal, belépve pedig hatalmas csarnok, vörös szőnyeg és valódi, európai színházérzet fogad. A kakasülőre szólt a helyünk, ott ülve szinte elfeledtem, hogy Amerikában vagyok, lehettem volna akár a budapesti Operaházban is. A darab sem okozott csalódást: a South Pacific egy romantikus-háborús musical: egy csendes-óceáni szigeten játszódik a második világháború alatt, főszerepben az amerikai tengerészkatonák és helyi őslakosok. Egy estére elvarázsolódtam, azt hiszem vállalkoznék még hasonlóra.

A színházi élmény még egy másik "első" élménnyel járt együtt: először ültem valódi amerikai iskolabuszon! Az egyetemről ilyen különbusz vitt a színházhoz, sárga, magasépítésű, szögletes darab, én eddig az utakon találkoztam vele, mindig nekik van elsőbbségük, tilos megelőzni le-és felszálláskor stb. Elég rondán néz ki, de a diákok biztonságát szolgálja. Ja, s a legtöbb iskolabusz-vezető nő.

Amerikai foci 2.

Az amerikaiak körében a foci a legnépszerűbb sportág (mármint az amerikai foci, ami az angol rögbiből ered, ill. arra hasonít) - írtam már erről. Szeretnék eljutni egy élő meccsre, eddig még nem sikerült. Helyette viszont most vasárnap a Super Bowl (szuperkupa) döntőjét néztük meg élőben a tévében. Muszáj volt, hiszen ez az amerikaiak legnagyobb médiaeseménye: 1oo-11o millió ember nézte az élő közvetítést az USA-ban, ami a teljes lakosságnak csaknem a fele.

A meccs 4-szer 12 percből áll, viszont a meccs teljes ideje 48 perc helyett 4 óra volt. Miért is? A negyedeken belül és között rengeteg leállás, szünet van. Ilyenkor ezt az időt reklámokkal töltik meg, a legdrágább és legkreatívabb fajtából. Megy a harc a legnagyobb cégek és márkák között ezekért a reklámhelyekért. Már hetek óta másról sem szóltak a szakmai (kommunikációs, marketing) hírek, mint hogy kiknek a hirdetései lesznek láthatóak, mennyiért. Az utolsó pillanatig titok volt, hogy milyen kreatív filmek futnak majd, mi főleg ezek miatt ültünk a képernyő elé (csajok az egyetemről, sör és egyéb meccses kellékek nélkül).

Az első néhány blokkot még nagy érdeklődéssel figyelük, aztán mintha ugyanazokat a bugyuta poénokat, a szuperszonikus technikát és animációt akarta volna az összes hirdető bevetni. Igazán eget rengető reklámfilmet nem láttam. Vagy mégis: a Chrysler (és Detroit)imázsát megerősítő film Eminemmel - ez csodásan volt kamerázva, s csak a végén derült ki, hogy mit is hirdetnek, nagyon elegáns formában. Egyébként autómárkák, Coca versus Pepsi, online felületek, bankok voltak a legnagyobb hirdetők.
A meccs előtt USA-himnusz és csapatindulók hangzottak el, helyi celebek, tévésztárok, és világszerte ismert előadók (Christina Aguilera) sikeres vagy kevésbé sikeres tolmácsolásában. Félidőben koncert, a The Black Eyed Peas többszáz táncossal, LOVE-feliratú színpaddal (Valentin-nap előtti ráhangolódás miatt) pörgette fel a hangulatot.

Magát a sporteseményt se feledjem, ami a lényeg ugye. A Pittsburgh Steelers játszott a Green Bay Packers ellen. Két többszörösen bajnok csapat, kemény arcok, izomkolosszusok. Az ohioiak (mármint mi, itt élők) erősen fújnak a pittsburghiekre, így ismeretlenül is a Packersnek drukkoltunk. Nyertek is a végén. A játékszabályokat még most se tudom teljesen, amit megtanultam, hogy itt nem gólra, hanem pontra megy a meccs, s az ellenfél térfelén kell átjutni, a pálya szélét érinteni a labdával (touchdown), ill. a jó magasra helyezett kapuba betalálni.
A helyszín Dallas volt Texasban. A múlt héten komoly fejtörést okozott az ottani havazás a szervezőknek, végül problémamentesen tudták végigvinni az eseményt a vadiúj, fedett stadionban.

Érdekes volt ez a show (mert miről is szólna a sport, ha nem a szórakoztatásról, népünnepélyről). Most éppen az összes hírportálon a meccset, a hirdetéseket, s a bevételeket elemzik. Én is böngészem ezeket a cikkeket, hiszen a mostani óráimon tuti, hogy szóba kerül eme esemény, szigorúan akadémiai-kommunikációs szempontból.

Születésnapomra

"Harminc... éves lettem én..." idézhetném József Attila versét, amelynek épp Születésnapomra a címe. Mióta a harmincasok klubjába tartozom, ezzel a verssorral ébredek az évnek eme jeles napján, ilyenkor februárban.

A mai nap is eljött, a hóviharos, borús napok után verőfényes napsütéssel és szélcsenddel. No meg a hétköznapi tennivalókkal, feladatokkal. Így ünneplésre nem igazán volt módom. Vártam, hogy a postás majd hoz néhány lapot néhány jókívánsággal, de ehelyett emailek és facebook üzenetek landoltak a postaládámban, soha nem látott mennyiségben. Örvendek ezeknek az üzeneteknek, de az igazat megvallva ezek a virtuális üzenetek valahogy mégsem pótolják a valódi, szemtől-szembe kapott kívánságokat és öleléseket.

A leginkább szívhez szóló üzenetet idén (is) anyukámtól kaptam. Emailjében felidézi a napot, amikor születtem, meg a gyerekkorom néhány mozzanatát, amikre ő még emlékszik, én már kevésbé. Idézek belőle.

"Eszembe jutott, hogy milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy terhes lettem.Sokat gyalogoltam veled, ezért is szeretsz turázni? Az utolsó percig dolgoztam veled, amikor a pocimban voltál. Még aznap reggel is menni akartam tanítani Eperjeskére. ... A túrós bélest is szereted, nem voltam kívánós veled , de egyszer nagyon szerettem volna enni és apád hozott nekem a fatelepről./ Lehet, hogy ezért szereted?/ Micsoda véletlenek! Reggel elment a magzatvíz, amit csak akkor tudtam meg, hogy mi és veszélyes a babára nézve. Mama azonnal kihívta a mentőt, mert még akkor náluk laktunk. Apád a hír hallatán gyalog hazajött a fatelepről, de már nem talált itthon és bejött Kisvárdába és megvárta míg megszületsz, utána ünnepelt. Kissé nehezen születtél, mivel száraz szülés volt. ... Nagy fekete hajjal születtél. Sírtam, amikor közölték, hogy besárgultál és nem jöhetünk haza a kórházból. Azt hittem a világ ősszeborult felettem.
...
Juditnak a kiságyban mindig a szájába akartad tenni a cumit. A két kiságyat el is kellett húzni egymástól.Nagyon, de nagyon szófogadó kislány voltál.Talán túl jó.Imádtátok hallgatni a meséket, de csak sötétben, ezért mindig fejből kellett mesélnem. Az tetszett nektek a legjobban, amit magamtől találtam ki, persze az előző napotokat meséltem el. Ha ismert mesét mondtam akkor mindig beleszóltatok, mivel már kivűlről tudtátok, csak én nem tudtam ugyanúgy elmondani. Az óvodából is együtt jöttetek haza, az óvónénik elkísértek a Hatházig onnan meg egyedül jöttetek kézenfogva. Én kiálltam a kapuba és átláttam a másik dombra és vártalak benneteket. Te mindig felvetted azt a ruhát, amit kitettem, de Judit már ellenkezett. Nagyon lelkiismeretesen tanultál az iskolában is, gyönyörűek voltak a munkáid. A zenét is kipróbáltad, de utána mondtad, hogy nem baj ha te nem folytatod, mert neked mindig besipol a furulyázáskor, így abbamaradt, pedig nem vagy egy feladós típus,de ami nem megy nem kell erőltetni.Rengeteget olvastál. Hamar megtanultál beszélni, de menni csak 13 hónapos korod után, már megijedtem, hogy vmi baj van, de mindig rosszul estél a fejedet vágtad be emiatt sírtál. Judit 10 hónaposan elindult. Te mamáéknál indultál el a vizes hordótól, nagyon hirtelen. El is csodálkoztunk , mert az udvaron keresztül mentél. Meg se mertünk szólalni.Fürdetésnél sírtál.Mamáéknal a hátsó szobában fürősztöttünk.Mi minden jut eszembe!..."

Anyukám levelére nagyon rímel egy dal, ami amerikai tartózkodásom alatt lett a kedvencem. Az előadó Carrie Underwood, aki az egyik legsikeresebb fiatal countryénekesnő. Az édesanyjától búcsúzik el a dalban, felidézve benne a gyerekkori élményeit, képeket. Csak éppen míg őt az esküvője ihlette a dalra, engem a szülinapom késztetett hasonlóra. A dal lenti linken hallható, látható.
Mama`s song

Ítéletidő

Ítéletidő tombol az USA középnyugati részén. Az elmúlt évtizedek legnagyobb téli viharának tartják a mostanit. Texastól, Dallastól északkeletnek indulva mintegy 2ooo mérföldes távolságban soha nem látott havazás, ólmos eső, hófúvások. A legnagyobb gondok Illionis államban, Chicago környékén vannak, valamint a keleti parton Bostonban. Lezárt repterek, bezárt iskolák és irodák, s felszólítás, hogy ha lehet, akkor ne üljünk autóba.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Ohio és Cleveland viszonylag nem kapott (még) olyan sokat a viharból. Itt is esik a hó, szinte szünet nélkül, fúj a szél, rázza az ablakokat, de még ki lehet merészkedni az utcára, s még nem temetett be teljesen a téli takaró. Azért reménykedünk abban, hogy törlik az óráimat (a gyerkőcök legalábbis két napja nem mennek kisiskolába)...

Tegnap volt egy kegyetlen élményem: autóvezetés ólmosesőben, nem ajánlom senkinek. Ahogy esett az eső, úgy fagyott az ablakra. Kényszermegállás, ablakkaparás, aztán mire beszállok már rá is fagyott megint... Az ólmoseső eredménye, hogy ma a félméteres havon 3 centis jégpáncél kopog.

Hát kutathatjuk a mostani viharok okát. Épp a kollégáinkkal viccelődtünk, hogy mi bízunk a Föld felmelegedésében, mert akkor kevesebb hó lesz Clevelandben, s rövidebb lesz a tél. Hát eddig nem igazolódott be ez a feltevésünk. Sőt, hó van ott is, ahol máskor semmi (például Atlanta, Dallas), s még több hó van ott, ahol meg amúgyis lenne elég.

Zárásul a mai tévéhírek.