Van az úgy, hogy el kell engednünk dolgokat, helyeket, embereket, lehetőségeket.Épp az emberek elengedését tanulom.
Életünk során kapunk magunk mellé társakat, az iskolában, munkahelyen, barátságokat, amik rövidebb vagy hosszabb ideig velünk vannak. Kapunk szülőket, testvért, unokatestvért, nagyszülőt.
Aztán szépen sorban tűnnek el ezek a fontos személyek az életünkből.
Először csak a régi iskolatársakkal szakad meg a kapcsolat. Majd a volt kollégákkal rájövünk, hogy már nincs közös témánk. Van, hogy éppen a testvér, unokatestvér távolodik el fizikailag és lelki értelemben is. Aztán meg van, hogy az élet szakít el tőlünk fontos személyeket, nagyszülőket.
Fokról-fokra megtanulunk önállóan, mások nélkül élni. Vagy a mások hiányával. Mert bennünk ők tovább élnek. A jó emlékek, a közös "jó" az megmarad, mégha a rossz, a fájó igyekszik felülírni és eltörölni a múltat.
Megtanulom én is elengedni az embereket. Megengedem nekik, hogy kimaradjanak az életemből. Régebben jobban ragaszkodtam, szerveztem, igyekeztem megtartani a másikat, most már nem teszem. A kétoldalúság helyett marad az egyik oldal, a sajátom. S tőlem függ, ezt hogyan alakítom, a jóra, vagy éppen a rosszra emlékezem csak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése