Családom, ha külföldi

Azon kivételesek közé tartozom, akiknek a családja Európa kulturális sokszínűségét példázza. A húgom tavalyi esküvőjével immár hivatalosan is a francia Lavigne-családdal egészült ki a rokonság. Ahogyan az őket eskető polgármester is megjegyezte: az Európán belüli határok eltűnésének köszönhető a frigy:-).

Mit kaptunk a családi egyesítéssel? Kaptunk anyóst, apóst, 2 testvért, azok gyerekeit, unokatestvéreit... Kaptunk jó kis franciás eleganciát, udvarias viselkedést, tartózkodó emelkedettséget, közvetlen nyelvtudást nem igénylő humort. Betekintést egy másik ország, egy másik kultúra életébe, közvetlenül a családi színfalak mögött.
S mit adunk mi a közösbe? Magyaros közvetlenséget, néha udvariatlan viselkedést, folyton-folyvást evést (és ivást), falusi romantikát, nyáron hőséget, télen mobilitáshiányt.

Ám mégis pozitív az egyenleg. Főleg, hogy látom a változást mindkét oldalon. Ahogyan a franciák lelazulnak (némi szilvapálinkával felvértezve), és magyarul tanulnak, írnak, beszélnek. S jó látni, ahogy a saját családom nehezen mozdítható tagjai is útra kelnek, hogy megnézzék maguknak a húgom új hazáját, családját, s bátran ízlelgetik az elsőre nagyon más francia konyhát és nyelvet.

S mi a hozadéka mindennek az én kis világomra? Az, hogy megtanulom megbecsülni azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk, s olyankor beleadok apait-anyait programokkal, ajándékokkal, együttléttel. Ahogyan tavaly nyáron a franciák első magyarországi látogatásakor (lsd. fotó fent), vagy éppen most, amikor éppen a visszaúton halad a francia-magyar kompánia.

Hív az Ohio...

Valamikor az úttörőtáborokban énekeltük a Hív az Ohio... refrénű nótát. Akkor nem igazán tudtam még, mi is az az Ohio (ohájó), de jól hangzott, s valahogy mindig ennél a dalnál lyukadtunk ki, ha nótára fakadtunk.

Olvastam egy Wass Albert könyvet, Eliza a címe. A regény kivételesen nem Erdélyben játszódik, hanem Amerikában, a 19.században, amikor a telepesek fokozatosan vették művelés alá az Ohio folyó (a név indián jelentése Nagy Folyó) melletti szénbányákat. Eliza a főhősnő, aki férjével a semmiből indult, s végül egy egész bányatársaság tulajdonosa lesz. A regény hűen festi le ezt a történelmi kort, s mellette az emberi momentumokból (szomszédok irigysége, családi kötelékek elszakadása) is lehet tanulni.
Számomra meglepetés volt a könyv, nem tudtam mire számítsak, mikor belekezdtem. Jó kis amerikai ízelítő, mert hát ugye hív az Ohio...

Izland bosszúja

"- Mi volt a haldokló izlandi gazdaság utolsó kívánsága?
- Szórják szét a hamvait Európa felett!"

A fenti viccet még akkor kaptam, amikor javában tombolt az izlandi vulkán Európa felett. Izland nemcsak az államcsőddel hívta fel magára a figyelmet - ami főleg az Európai Uniót érintette érzékenyen -, hanem az egész világra kiterjedő problémát okozott. Pár napra megbénult a légiközlekedés, és kénytelenek voltunk megbarátkozni azzal, hogy bár az emberiség sok problémát meg tud oldani, vannak esetek, amikor nincs más megoldás, mint kivárni a probléma elmúlását. Ez a várakozás elgondolkodtatásra is kényszerít: rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk mindenhatóak és mindent megoldóak, s néha nem is baj, ha megáll a világ körforgása, főleg önmaga körül.
Persze az ötletes cégek rögtön a saját malmukra igyekezetek hajtani a katasztrófa hatásait: a telekom cégek például jogosan népszerűsítik videokonferencia programjukat.
Személyesen számomra a legnagyobb haszon az volt, hogy pár napig csend uralkodott a lakásom fölött húzódó légifolyosón.

Törökök nyomában Budapesten

Még az ősszel tettem fel a kérdést az általam vezetett holland csoportnak Budapesten: mi a kapcsolat a magyarok és a törökök között? Remélhetőleg erre a kérdésre egy magyar kisiskolás könnyedén válaszol: a törökök mintegy 150 évig uralták Magyarországot, s ezzel jó néhány nyomot hagytak maguk után. Van ugye az Egri csillagok, ami kötelező olvasmányként elég jól bemutatja ezt a történelmi korszakot. Van minaret Egerben, dzsámi Pécsett. De mit találunk Budapesten?

Első pillanatra nem tűnik szembe egyetlen látványosság sem. Aztán eldugott kis utcákban mégis találunk néhány építészeti emléket. Érdemes Budán kezdeni a kalandozást. A Margithíd közelében már árulkodóak az utcanevek: Gül baba utca, Turbán utca... Rózsadomb - eredetileg nem a város elit negyede miatt nevezték el ezt a részt, hanem a törökök által betelepített rózsák miatt. A Rózsadomb egyik festői kiszögellésén található Gül baba sírja. Érdemes felkapaszkodni, pazar panoráma és sajátos keleti hangulat vár itt minket. A rózsák mellett a törökök hozták be hozzánk a kávéfogyasztás tudományát, valamint egy sajátos fürdőkulturát is. Erre több budai török fürdőépület is emlékeztet (például a Rudast ki is próbálhatjuk).

Sétánkat zárhatjuk egy hangulatos török kávézóban. Bár a körúton egymást érik a törökök által üzemeltetett gyorsétkezdék, én mégsem ezek közül ajánlok most egyet. Ehelyett egy nagyon igényesen kialakított étterem-kávézóra hívom fel a figyelmet az Andrássy út Hősök terénél lévő felén. A Cafe Kara a Budapesten élő törökök gyülekezőhelye. Gyros helyett itt török szendvicseket, eredeti török teát rendelhetünk, s vizipipázhatunk is.

Választottunk

Választás - túl vagyunk rajta. Valahogy észre sem vettük a kampányt, s már itt is volt a nagy nap: ápr.11. majd 25-e. Az eredmény várható volt, inkább az arányokon lepődtünk meg kicsit.
Nem szeretnék politizálni, ehhez jobban értenek mások. Viszont a véleményem az, hogy nem volt valódi választás ez a mostani. Nem voltak ajánlatok, ígéretek, tervek, amik között választani lehetett volna. Ehelyett mi magyarok egyhangúan inkább valami ellenében, és nem valami mellett, döntöttünk. Ez nagyon megy nekünk.
Én inkább most ebből tanulnék, úgy össznemzeti szinten. Jó lenne a döntéseinket nem a korábbi tapasztalatok szerint kiábrándultságból meghozni. Hanem ehelyett irányíthatnánk aktívan a változást, részesévé válva az átalakulásnak. S kevesebb pesszimizmus és "ennél minden jobb lehet" hozzáállás helyett valami tudatosabb irányba mozdulni.

Keresztgyerekezés

Keresztgyerekezés - eme szép magyar szó egy ideje már különös jelentőséggel bír számomra. Van egy keresztfiam, közel 10 éve, Balázs, s két éve lányos keresztmama is lettem, a velem (nem véletlenül :-) azonos nevű Krisztikének.
Szóval pár éve a laza baráti programok között igyekszem a keresztszülői felelősséggel járó gyerekes programokat is beiktatni az életembe. S egy ideje ez már elég spontán és olajozottan megy.

Néha elgondolom, "mire jó" az, hogy keresztgyerekeim vannak. Hát, egyik nagy előnye, hogy anélkül lehet a gyereknevelés és a gyerekekkel való foglalkozást gyakorolni, hogy sajátom lenne. Sőt, bepillantást nyerek családi berkekbe, gyakorlatozhatok a gyerkőcökön, anélkül hogy főállásban felelnem kellene az apróságokért. Másik előnye, hogy a ritka találkozások mindig örömteliek, mind a gyerkőcök és a magam részéről. S olyan sokat sajnos nem is vagyunk együtt, hogy megunjuk egymást.

Talán valamikor elérek oda, hogy a sajátjaimon gyakorlatozzak, ne játszásiból, hobbiból. Addig marad a keresztgyerekezés.

Viktória - egy női vezető

Az ifjú Viktória királynő - ez a címe egy most futó mozinak. Láttam, s ajánlom mindenkinek, aki szereti a kosztümös, romantikus, de mégis valós történelmi alapokon forgatott filmeket.

Most nem is annyira a filmről, inkább magáról Viktóriáról szólnék. Mit lehet tanulni attól a nőtől, aki több mint 60 évig ült Anglia trónján, s életének kétharmadát a haza ügyének szentelte? Találtam egy történelmileg hűen megírt könyvet (Lytton Strachey: Viktória királynő), ebből a számomra legfontosabbakat emelném ki.

Viktória nem volt sem túl okos, sem túl szép. Viszont nagyon komolyan vette a feladatát, s azt "jól" akarta végezni. Sikerült is ez neki. Alattvalói és politikus kortársai tisztelték az egyenességéért, őszinteségéért, egyszerű protestáns életmódja mintául szolgált mindenkinek. Mindig tudta, hogy hallgatnia kell hozzáértő tanácsadóira (köztük a férjére, Albertre), így sikeresen lavírozott el a háborúk, gazdasági és kulturális ügyek világában. S ne feledjük, a hivatása mellett népes családjáról is igyekezett gondoskodni: számtalan gyermekét házasította ki Európa arisztokrata családjaiba.

A film hitelesen mutatja be a királynő boldog ifjúkorát, a házasságának korai éveit. Amiről nem szól, az a megözvegyült és öregedő Viktória, aki még magányosan is képes volt feladatait szinte az utolsó napig kifogástalanul ellátni.