Érzékek birodalma

Bátran kijelentem: Olaszország a kedvenc országom. Akárhányszor jövök ide, mindig beleszerelmesedem az itteni tájba, az ízekbe, az emberek közvetlenségébe és a dallamos nyelvükbe.

Jártam már Észak-Olaszország alpesi tájain, a Garda- és Comoi-tó környékén. Voltam a toszkán lankákon, Velence, Firenze és Róma városában. Megmártóztam az olasz csizma mindkét oldalán a mediterrán tengerben. Ez az ország, ez a nép, valahogy mindig beindítja az érzékeket.

Nápolyi pékség kínálata

Az Ízek, imák, szerelmek című könyvben a főhősnő néhány hónapot tölt Rómában, ahol e csodás nyelvet tanulja és a helyi életeket fogyasztja nem kis élvezettel. A könyv címében szereplő ízeket, imákat és szerelmeket is megtaláljuk olasz földön, bár a főhős az imákat Indiában, a szerelmet pedig Balin találta meg. Mi mindhármat megtaláltuk itt!

Olaszország ízei fantasztikusak. Megterem itt minden, ezért frissek, egyszerűek, zamatosak az ételeik. Az itteni pizzára friss paradicsomszószt és paradicsomot tesznek, nem pedig az általunk ismert dobozba zárt standard szószt. A tésztákra friss bazsalikom, oregáno kerül, a sajtokat pedig hatalmas tömbből vágják, reszelik, szeletelik. Ínycsiklandozó sonkák lógnak az üzletek bejáratánál, melyből akkora szeleteket vágnak, ami nem fér a tányérunkra. A kávé keserű-karcos, a habja nem esik össze, az állaga sűrű, krémes. A süteményeik nem cukortól édesek, hanem a helyben termelt finom gyümölcsöktől és egyebektől.

Halárus Nápoly utcáin

Dél-Olaszország citromtermő vidék, citrom függött a fán az étteremben, ahol ettünk, az út mellett, ahol buszoztunk. Óriási méretű citromot árultak a zöldségesnél, csaknem emberfej nagyságút. Frissen facsart citromlevet és a citromból készített likőrt, a limoncellot több helyen is megkóstoltuk. Nem tudtunk ellenállni a citromos süteményeknek, cukorkáknak, és csokiknak sem. Az én kedvencem az aszalt citromhéj csokiba mártva, bonbonként szervírozva.

Limoncello citromlikőr, amit itt tejszínes változatban is készítenek. A boltban a kóstoltatás után nem tudtuk megállni, hogy ne vásárolunk be a finomságokból.

Pizzát több helyen is próbáltunk. A fent említett regényben Nápoly legjobb pizzériájában állt órákig sorba a főhős, hogy aztán egy egyszerű paradicsomos-mozzarellás margaritha pizzát ehessen. Sajnos mikor mi ott jártunk, ez a hely épp zárva volt, ezért a Pizzeria Michele helyett a Trianon nevű, csaknem százéves helyen ettünk. Az autókerék nagyságú tészta alig fért a tányérunkra. A bejárat mellett nyújtja és készíti egy viszonylag kis pultnál a "mester" a megrendelt pizzát, amit utána a fatüzelésű hagyományos kemencében süt meg. Jó helyre jöttünk, a helyiek is nagy hevesen (és hangosan) ették itt az ebédjüket.

A tenger partján nem lehet kihagyni a halat és a tenger gyümölcseit. Mi rögtön első este ettünk egy tál sült frutti di mare-t a helyi piacon. Elég vad körülmények között, épp felmosták az utcát a szagos halbolt előtt, mikor mi kikértük az egyszerű panirban sült rákocskát, halat, polipot. Nyami volt!

A tengerben termett vacsink 3 euroért

Kávét napjában többször is ittunk, hiszen a helyi illatok és kedves barista fiúk többször kávéra csábítottak. Az itteniek csak délelőtt isszák a tejhabos cappuccinot, azt is keserűen, cukor nélkül. Délután már csak espresso és az itteni rövidkávé tejhabbal, a machiato dukál. Van ginseng és mogyoró ízesítésű és egyikünk próbált egy füstös-keserű kávét, amibe valószínűleg a Vezúv salakját is belefőzték.

Amalfi legjobb cukrászdája

Apropó helyi férfiak. Az itteniek olyannyira férfiak, hogy akár szakadtan, borostásan is le tudnak venni a lábunkról. Lehetnek 2o vagy 7o évesek, az biztos, hogy van saját stílusuk, s a magabiztosságukat nem a ruhájuk, márkás szemüvegük adja, hanem a belső energiájuk. Nem restellnek bókolni, végigmérni, vagy egy "ciao bella"-t köszönni. Volt, hogy utánunk fütyültek, de a legjobban a közeli zöldséges varázsolt el minket, amikor a megvásárolt paradicsomhoz bazsalikomot adott ráadásként, de úgy, hogy mielőtt becsomagolta volna, mindhármunkkal megszagoltatta. Hát ha van hely a világon, akkor ez itt az érzékek birodalma.

Kávé (machiato) damasztszalvétával és ezüstkanálkával szervírozva

Nápolyi vakáció

 
Idén a nyarat hazai tájon töltöttem, sok-sok időt voltam a Balatonnál, s valahogy kimaradt a külföldi nyaralás. Viszont az olaszokhoz évente igyekszem eljutni, így a nyár helyett most egy koraőszi nyaralást szerveztünk Nápolyba és környékére. Most tértünk haza, s minden fantastico volt!

Nápoly már Dél-Olaszország, ennyire délen még nem jártam erre. Itt jóval barnábbak az emberek, sok a déli arc, közvetlenek, barátságosak, viccelődőek. Nyelvtudás nélkül is sokakkal megértettük magunkat, volt, hogy a helyi busz csaknem összes utasa a mi útvonalunkban segédkezett, volt, hogy térképen igazítottak el, vagy csak a legjobb éttermet, cukrászdát ajánlották.

Kicsit előkészültünk az élménytúrára, utánanéztünk a mások által ajánlott gasztrohelyeknek, a megkóstolásra érdemes ill. kihagyhatatlan ételeknek. Aztán a helyszínen kiderült, hogy a sokat emlegetett és ajánlott éttermek helyett spontán módon találjuk meg a jobbat. Így tévedtünk az Amalfi-part legjobb cukrászdájába, Nápoly (Olaszország és a világ) legjobb pizzériájába, vagy éppen a helyi kávékülönlegességet kínáló presszóba.

Úton voltunk 5 napig: utaztunk a nemrégiben átadott modern metrón, a hegyeket siklóval (funiculare) másztuk meg, hajóztunk óriás-turistaszállítóval Capri szigetére, buszoztunk szerpentineken a sziklás tengerparton, s majdnem béreltünk robogót is... Útitársamul két régi barátnőm-kollégám szegődött hozzám, velük fedeztük fel az általunk imádott olasz vidéket.

Magunkba szívtuk a déli napsütést, az ottani mentalitást, a dolce vita (édes élet) és dolce farmiente (édes semmittevés) érzését. Most rövid beszámolók következnek arról a tájról, melyről elég nehéz beszámolni.

Aki pedig most nem tud ide utazni, annak egy kis könyvajánló, hangulatkeltő. Két regényt is olvastam mostanában, ami itt játszódik. Az egyik Fejős Éva: Nápolyi vakáció című romantikus-krimiregénye, a másik Elisabeth Adler: Nyár Capri szigetén írása.

Balatoff

Ha létezik Balaton, akkor lennie kell Balatoff-nak is. Legalábbis ezt gondolhatták azok, akik ezt a furcsa feliratot nyomták egy trikóra. Elsőre betűztem, próbáltam értelmet találni a szónak. Aztán rájöttem a kapcsolódásra a Balatonnal.

Balaton - vagyis a tó, ami beindít, beindul, mikor szezon van.
Balatoff - vagyis a tó a szezon végén, mikor minden lelassul, leáll.

Most van itt a Balatoff ideje. Ez még nem jelenti azt, hogy teljesen lezárjuk a házat, a szezont, a tavat. Sőt. jövünk, hogy lássuk az ősz és tél színeit, hogy aztán újra örüljünk a tavasznak és várjuk a nyarat, mikor újra Balaton lesz a Balaton.

Lackfi János: Hány asszony lakik kedvesemben?

HÁNY ASSZONY LAKIK KEDVESEMBEN?

Egy, aki a hóesésben kergetőzni nem átall,
Egy, aki ezt fejcsóválva nézi egy hólapáttal.

Egy, ki ezer apróságon nevet a zöld kölykökkel,
Egy, aki csak néz kacéran, hadd forrjon a vérem fel.

Egy, aki terheket cipel, arcán ólmos fáradtság,
Egy, ki sóvárogva várja, hogy örömre nógassák.

Egy, aki a szent keresztet dicséri szent imákkal,
Egy, aki hibát lel abban, mi szerintem hibátlan.

Egy, ki mindig szorgalmasan leszedi a pókhálót,
Egy, ki ledől zsák-fáradtan, álom után sóvárgón.

Egy, ki bármi szíre-szóra szalad, ugrik elébem,
Egy, aki megbántva könnyez, na, ezt jól elintéztem!

Egy, ki magvam ringva hordja, nagy pocakká növeszti,
Egy, ki hegytetőn barangol, Istennél megfürödni.

Egy, ki szervez, tervez, rendez, kiméri a jövendőt,
Egy, ki gyerekké gubózik, kínok tornya ha rádőlt.

Egy, ki tudja, cipő-ruhaméretét hét embernek,
Egy, ki ebbel kergetőzik, mint egy lökött kisgyermek.

Egy, ki bölcs a vásárlásban, itthon semmi nem fogy ki,
Egy, ki elfelejt fogkefét vagy vécépapírt hozni.

Egy, ki gyomlálja a kertet, növény sarjad nyomában,
Egy, ki deszkalapra pingál, növény indáz a fában.

Egy, ki alszik a színházban, álltó helyben majd feldől,
Egy, ki a vízben oldódva ringatózik, mint sellő.

Egy, ki este félve lépdel, merről tör rá erőszak,
Egy, ki szikrázó keményen kergeti el a rosszat.

Egy, ki a konyhában zsongít utaztató ízekkel,
Egy, ki saját főztjét szidja: sótlan, főtlen, ízetlen.

Egy ki nem megy táncba juszt se, kucorog a sarokban,
Egy, ki középen riszálja, és a parkett felrobban.

Egy, ki százezer méterrel a föld fölé fellibben,
Ilyen nincs, nekem mégis van – de nehéz ezt elhinnem!

Amikor egy fecske csinál nyarat

A mondás szerint egy fecske nem csinál nyarat. Márpedig ezt én cáfolom: igenis egy fecske is csinálhat nyarat, főként ha vannak vándorfecskék, akik besegítenek neki.

Ez a nyár is elmúlt, de igencsak szép volt. A klasszikus nyaralás ideje az önkéntes tennivalók és munkák után augusztusban jött el. Nem vágytam külföldre, tengerhez, hiszen itt van nekem a saját vizem, a Balaton és a saját házikóm a partján. Így néhány hétre belaktam magam a magyar tenger partjára, vidéki gazdasszony lettem.

Szokni kellett a semmittevést. Miután minden magammal hozott könyvet elolvastam, kezdtem "csak úgy" ellenni: kertben bóklászni, parton henyélni, cicusokat cirógatni, bicajjal tekerni, a faluban sétálni. Mégha valaki azt hinné, hogy egyedül milyen nehéz, elmondhatom, hogy nem voltam egyedül. Jöttek-mentek a barátok, hol én mentem vendégségbe, hol mások jöttek hozzám. Nekem daloltak reggel a kertben a madarak, nekem szórta le a diót a fáról a fakopáncs, nekem röpültek alacsonyan a fecskék a víz fölött és az én udvaromban nekem röpködtek a denevérek. Többször találkoztam rókával, szarvassal, vizisiklóval, vagy éppen méhekkel (és szúnyogokkal, no meg pókokkal). Állandó társaságot két "vadmacska" szolgáltatott, akik otthonosan laktak az eresz alatt és jogosan követelték tőlem a finom falatokat. 

Pár nap után más ismerősként mentem a kisboltba, név szerint ismertek az étteremben, beköszöntek a szomszédok és csak úgy előre köszöntek a gyerekek az utcán. Jártam Hévízen, Keszthelyen. Vonyarcvashegyen és Gyenesdiáson. Voltunk Somogyváron, Kaposváron, kirándultunk a Csillagvárhoz és áttekertem Máriafürdőre. Sétáltam, bicajoztam, autóztam, úsztam és eveztem, vízen, víz fölött és a szárazföldön. S aztán szárnyra keltem én  is az ősszel elvonuló ludakkal és fecskékkel és visszatértem a "biztonságos" városba. Csak hogy újra lemehessek pár napra a balatoni vidékre. 

A kerítésen túl

Egy ideje egy kerítésről szólnak leginkább a hírek. Magyarország újra a nemzetközi, főként az európai hírek áramlatába került. A hírek témája egy kerítés, a 21. század vasfüggönye, amit a déli határunknál kezdtek el építeni.

Nem szeretnék politizálni, ezért nem is a kerítés körüli véleményeket és ellenvéleményeket osztom itt meg. Nem terveztem erről a témáról írni, viszont mostanában három könyvet is olvastam, s valahogyan mindegyik kapcsolódik a kerítés-témához.

Khaled Hosseini Afganisztánban született, jelenleg Amerikában él. "Származásának" és jelenlegi lakhelyének köszönheti, hogy ismert író lett belőle. Ugyanis regényeiben a gyermekkorának afgán emlékeire építve sző fájdalmasan igaz történeteket. A Papírsárkányok volt az első regénye, már meg is filmesítették. Ebben két fiú barátsága az alaptörténet, hogy aztán az országon belül zajló harcok kereszttüzében kettejük útja elváljon, majd kalandos módon újra egyesüljön.

A másik könyve, amit olvastam az Ezeregy tündöklő nap. Ez egy "női" regény, az afgán női sorsot mutatja be a 7o-es évektől napjainkig, az orosz megszállás, az iszlám szélsőségesek belharcai adják a történelmi keretét. Itt is a barátság az alap, két nő egymást segítő kapcsolata, miközben társadalmi szabályok, szétszakított családok, nélkülözés, erőszak jellemzi az országukat.

A mandulafa Michelle Cohen Corasanti regénye. Ő is amerikai, de zsidó származású. Könyvében egy Izraelben élő palesztin fiú útját követhetjük végig, itt is van barátság, mégpedig a palesztin fiú és zsidó tanára között. Barátság a társadalmi belharcok, a vallási különbségek és a gyűlölködés ellenére.

De hogyan jön ez a három regény a kerítéshez? Hát úgy, hogy mindhárom regény főhősének el kellett hagynia az otthonát, a szülőhazáját. Idegen országba kellett menekülnie, hogy életben maradhasson. Mert odahaza szegénység, éhség, s háború pusztított, ember embert ölt. Viszont egy másik országba menekülve tanulhattak, dolgozhattak, túlélhettek. Ők Palesztinából és Afganisztánból mentek el, országokból, ahonnan hozzánk is oly sok menekült érkezik. De befogadta őket Amerika vagy éppen Pakisztán. Ők nem mások munkáját vagy kenyerét akarták elvenni, hanem a saját gyereküket akarták megmenteni, táplálni, taníttatmi, hogy felnőve egy jobb világban élhessen, egy jobb életet teremthessen magának. Nekik sikerült, a kérdés csak az, hogy mi esélyt adunk-e a hozzájuk hasonló túlélésért küzdő menekülteknek.

A jó és a rossz közgazdaságtana

Rég olvastam ilyen jó szakmai könyvet. A cseh közgazdász, Tomás Sedlácek könyve, A jó és a rossz közgazdaságtana nemrég jelent meg magyarul. Mivel többen ajánlották, megvettem, s most jutottam el az elolvasásáig.

A vaskos könyv nem is annyira gazdasági tankönyv, inkább egy történelmi-filozófiai áttekintés. Gazdaságtörténeti könyv, mely többezer évet megy vissza az időben és az ókori sumér-görög-római-zsidó hagyományból kiindulva vezeti le a gazdaság alapvető szabályait, mozgatórugóit. Az író amellett, hogy közgazdász és pénzügyi szakember, filozófus is. Tehát szakavatottan elemzi az ókori filozófusok és társadalmak elveit, melyek mindig összefüggésben vannak a gazdasággal.

Mert miért is van a mai, 21. századi világ középpontjában a gazda(g)ság, az üzlet? Mert a legalapvetőbb igényeinket motiválja ill. szolgálja ki a pénz világa: mindenki boldog akar lenni, s jelenleg épp a pénz tűnik a boldogság kulcsának. Ám ez nem feltétlenül jelent pozitív dolgokat, hiszen a pénz kötöttséget is jelent: képesek vagyunk rabszolgaként dolgozni érte, hogy aztán rabszolgaként költhessük el a külvilág által nekünk diktált dolgokra.

De a pénz alapvetően nem rossz, hanem szükséges a világ működéséhez. Ráadásul, ha jól bánunk vele, például takarékoskodunk és adakozunk, akkor még jót is szolgálhat. De az emberek többsége manapság inkább a hiányát, a be nem töltött igényeket észleli, s sosem elégedik meg. Mindig többet akar, akár el is adósodik, akár a munka rabja is lesz, de soha nem áll meg, nem dől hátra elégedetten, hogy hálát adjon azért, amije van.

Érdekes felvetés az is, hogy vajon a városi, urbanizált körülmények között élő ember élete vagy a falun, természetközelben élő, önfenntartó ember élete a fejlettebb. Klasszikusan a város a fejlődést jelenti, a növekedést, az előrejutást, de a város, az, ami a bukást, az eladósodást is meghozza. A falu a filozófiában is a fejlettlen, "barbár", ám mégis a megújuló, túlélő, az itt élő emberek képesek a válságban is megélni.

A szerző végül is erre int: álljunk meg és elégedjük meg a javainkkal. Mert a boldogságot csak hajszoljuk, de sosem éljük meg igazán. Nem tudunk pihenni, semmit tenni, csak élvezni azt, amink van.

Ez az üzenet nagyon összecseng egy másik könyv üzenetével. A pszichológus Jorge Bucay egész könyvsorozatot írt a boldogság megtalálásáról. Legutóbb A boldogság útja című könyvét olvastam. Ebben ő is arra hívja fel a figyelmet, hogy korunkban a legtöbb boldogtalan embert az elégedetlenség és az unalom jellemzi. Nem elégszünk meg azzal amink van, hanem többre vágyunk, s ha ezt nem érjük el, unatkozunk, elégedetlenek vagyunk.

Holott a boldogság a legkisebb dolgokban is felismerhető, spontán örömökben, önfeledt munkában, találkozásokban, tevékenységben, amikor megfeledkezünk a környezetünkről és nem a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, hanem "csak" jól érezzük magunkat. Ahogyan az író fogalmaz: keressük az életünk értelmét, az életünk társát, hogy majd ő boldoggá tesz, holott nekünk kellene a másikat, a mellettünk lévő társat boldoggá tenni és elhitetni vele, hogy mi vagzunk az élete társa, s ketten egymásnak adjuk az élet értelmét...

Jó lecke, sok múlik rajtunk. Sőt: csak rajtunk múlik, hogy boldogok vagyunk-e. Felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért, s elkötelezetten, tudatosan kell az életünket egy irányba élni.