Többször kezdtem neki ennek a bejegyzésnek, de nem tudtam leütni az első betűket.
Mária néni nem sokkal 92. születésnapját követően végleg hazatért. Hazatért Teremtőjéhez. Hazatért Magyarországra.
De ki is volt Mária néni és mit jelentett nekem? Miért ilyen fontos ő, akit viszonylag későn, Amerikában ismertem meg, ahol 2,5 fél évig számíthattunk egymásra, majd hazatérésemet követően 1,5 év elmúltával a földi maradványaival találkozom újra Magyarországon..?
Mária néniről többször is írtam már a blogban
(Akit érdekelnek ezek a korábbi történetek, írja be a blog jobb oldali keresőjébe Mária néni). De egyszer sem tettem közzé képet róla, nem véletlenül. Ugyanis nem szeretett rivaldafényben lenni, s egészségi állapota miatt nem szívesen fotózkodott. Olyan képem nincs is, amin együtt vagyunk.
A fenti kép a 88. születésnapján készült 2o11-ben, akkor is épp egy kórházi kezelés után lábadozott egy idősotthonban. De idős és beteg állapotában is mosolygott és átsütött rajta a világba, az emberekbe vetett hit, a meggyőződés, hogy a sok szenvedés ellenére is van értelme a létünknek, mert haladunk előre, s van kire tekintenünk odafent.
Pedig Mária néninek volt része szenvedésben. Fiatal lányként élte meg a második világháborút, s mivel apja fontos beosztása miatt elmenekült az országból, lányát hurcolták meg a kommunista rendszer építői. Több, mint egy évig vallatták, vádirat és ítélet nélkül tartották börtönben, megjárta az Andrássy út 6o-at... Kiszabadulva próbált beilleszkedni, dolgozni, tanár lett Csepelen.
Harmincas éveiben jött el 1956, s október 23-án véletlenül járt a belvárosban, ahol a felkelő diákokat próbálta érett tanárként "felügyelni", vezetni. A forradalomi harcok idejére a Széna téren ragadt. Szabó bácsi alakulatában harcolt, s egy véletlen elszólásából tudom, hogy Mansfeld Péter tolmácsolt nekik az oroszokkal való egyeztetésben... Szabadságharcos volt, ő mindig így emlegette magát. Mert neki a szabadság mindennél fontosabb volt. Komódján halála napjáig őrizte a forradalomból eltett nemzeti színű szalagot, rajta egy apró gyász-szalaggal, ami a szabadságharc bukását jelképezte.
A forradalom leverése után menekülnie kellett, jugoszláv menekülttáboron át került Amerikába, ahová apja is emigrált. Angoltudás nélkül kezdett itt új életet, talpraesettségével elérte, hogy megérkezése utáni 9. napon már tudott annyit angolul, hogy a munkaközvetítő iroda alkalmazottját meggyőzze: ő tud és akar dolgozni. Egy laborban kémcsőmosással kezdte pályáját, s már elmúlt 7o éves, amikor a világ második legnagyobb gumigyárának kutatólabor-vezetőjeként ment nyugdíjba. A 8o-as évektől súlyosbodtak egészségügyi problémái, életének utolsó 15 évében oxigénpalackhoz kötve létezett, élt.
Egy hosszú és gazdag életpálya volt mögötte. S igazi sikernek nem a munkában elért eredményeket tekintette, hanem azt, hogy magyar maradt a távoli Amerikában is. Amerikából a rendszerváltás után kétszer látogatott el Magyarországra a 9o-es években, akkor felkereste a neki fontos helyszíneket és még élő családtagokat, barátokat. Nem sokkal halála előtt még hibátlanul, választékosan, akcentus nélkül beszélt magyarul. Magyarul fejtett keresztrejtvényt, de a olyan szavakat, hogy kuka (értsd szemetesvödör) és számítógép (értsd computer) nem értette.
Mivel autót vezetni Amerikában tanult meg, ő az autót hajtotta (drive) és nem vezette. A csomagtartó is "tank" volt, s amikor tankolni mentünk, akkor benzint vettünk (buying gas). Tőle tanultam meg automata váltós kocsit vezetni, magyar akcentusommal is határozottan fellépni bankban, postán, autószerelőnél vagy éppen patikában. Kitanított arra, hogyan építsek kapcsolatot más magyarokkal, hogyan találjak munkát, szakmai feladatot. Ő volt az első és utolsó munkaadóm amerikai tartózkodásom alatt. Hetente legalább egy teljes napot töltöttem nála, vele. Része voltam az életének és ő része volt az enyémnek.
A munkája mellett elkötelezett természetvédő és természetjáró volt. Tagja volt az amerikai madártani egyesületnek, tőle tanultam meg az USA-ban honos madárkák angol és magyar nevét (mint a tűzvörös kardinál-Cardinal, a királykék kékszajkó-Blue jay). Élete során beutazta az amerikai nemzeti parkokat, nekem fejből rajzolta fel az útvonalat, ha éppen kirándulni mentem. Önkéntesként csoportokat vezetett a Cleveland Metroparks-ban.
Támogatta a magyar és amerikai templomokat, gondozta a magyar idősotthonban lakó magányos öregeket. Büszke volt arra, hogy neki vannak indián és fekete keresztgyerekei: ez előbbiek Montanában egy rezervátumban élnek és ő anyagilag támogatta őket, utóbbiak pedig egyik kolléga-tanítványának a gyermekei voltak.
Életében szerettem volna lejegyezni a történeteit, vagy legalább felvenni a "meséit". De az ő határozott és megdönthetetlen véleménye az volt, hogy azért nem írja le a saját életét, mert az annyira kalandos és hihetetlen volt, hogy senki nem hinné el, hogy igaz. Még a végén filmet csinálnának belőle:-)
2o13-ban, a hazatérésem előtti estén szavak nélkül, zokogva váltunk el. Mindketten tudtuk, hogy ebben az életben már nem találkozunk. Nyugodjon békében, drága Mária néni!
Mária néni történetét nem tudom befejezni, nem lehet befejezni. Életét megismerve, igazán mégis halálában ismertem meg őt.
S eljött az idő, amikor végre kellett, végre kell hajtanunk az ő akaratát. Elegáns amerikai temetési szertartás helyett annyit kért, hogy a hamvai magyar földbe kerüljenek. Itt akart nyugodni, haza akart térni. Mivel neveltetését és életének sikereit, erkölcsi tartását egy budapesti katolikus leányiskola tanárainak köszönhette, ezen tanárok mellett akart megpihenni. Ezért a Salvator nővérek máriabesnyői temetőjében tudtunk neki örökös nyughelyet szerezni.
Máriabesnyő, Gödöllő mellett van, a Grassalkovich-grófok birtoka és temetkezési helye. A grófi kegytemplomban heten vettünk részt a néni búcsúztatásán. Hét ember, akik őt így együtt sosem ismerték, vele igen eltérő időben és egészen más helyeken (Budapest-Cleveland) talalálkoztak. De valamiért mégis meghittebben tudtunk így ismeretlenül, csupán őt ismerve együtt lenni. És ünnepelni az életet, az életét!
