Az USA-ban hozzászoktam és megszerettem a hosszú, fehér, kemény teleket. Idehaza sokat elégedetlenkedtem tavaly is, idén is a hó, az igazi tél elmaradásán. A mostani télen volt ugyan egyetlen fagyos hét, meg egy kis fehér hódara hullott karácsony második napján, de az igazi télidő most jött el! Ez az én időm!
Ma itthonról dolgoztam, s a munka hevében észre sem vettem, hogy a szürke égből fehér hópihék szállnak le. Ebédszünetre kimozdultam, s akkor a házunk előtti hóvirágokat már vékony hóréteg vette körül. Szegény virágocskák a tavaszt akarták hirdetni, hiszen a napsütéses enyhe idő kicsalogatta őket. Most meg már többcentis hóréteg alatt fagyoskodnak, ugyanis az egész napi havazásnak köszönhetően fehér takaró fed mindent!
Csodás esti sétát tettem a behavazott környéken. S igazi örömünnep volt letakarítani a kocsimról a havat! Hányszor tettem ezt Amerikában, naponta többször, hólapáttal, seprűvel, jégkaparóval felszerelkezve. S mióta itthon vagyok, még egyszer sem volt lehetőségem a kis Piroskát kiszabadítani a fehér takaró alól!
Míg vidéken a táj varázslatos tud lenni a hó "fogságában", Budapesten általában csak a hó problémáit érzékeljük. Azt, hogy nincs, aki eltolja a havat az utakon, hogy nincs, aki leseperje a járdát, s emiatt balesetveszélyessé válik a közlekedés és kényelmetlen lesz a buszra való várakozás.
Szerintem pedig nagyonis ránk fér egy kis behavazódás. Hogy rájöjjünk: a szürke, megkopott téli város is meg tud tisztulni, világossá, fehérré tud válni. Csak egy kis hó kell hozzá, égi áldás, odafentről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése