Hazatérés

Eljött a hazatérés ideje. Nagy hezitálás előzte meg a tényleges utat, döntést. Hol is a helyem? Maradni vagy menni? Azt hiszem, ami rajtam állt, megtettem itt. 2.5 évre jöttem, s most 2.5 év után távozom.

 

Átmeneti tartózkodásra szólt a "jegyem", s bár közben elgondolkodtam arról, mi lenne ha tartósan itt élnék, azért európaiságom, s az itteni bevándorlási macerák felráztak és emlékeztettek: neked hosszútávon nem itt van a helyed.

Egyetemi tanulmányaimat idő előtt zártam, igy maradt időm itt "időzni" kicsit. Dolgoztam részállásban, pályáztam teljes állásra, felkértek szakmai projektekre, tanácsadtam, önkénteskedtem. Utoljára épp egy álomszerű washingtoni lehetőség volt a mézesmadzag, ami végül elérhetetlen álom maradt. Erről talán majd máskor.

Igyekszem a sok csalódás és megpróbáltatás ellenére pozitiv mérleget vonni. Olyan, mintha egy hosszú álom lett volna az egész, most jön az ébredés, hogy mit is ér ez az egész amerikásdi a valóságban, ma, Magyarországon. Nehéz a két világot összekapcsolni, az átmeneti diáklétet a profi, karrierista, pénzkereső világra cserélni.

Kapaszkodom az álmomba, aminek a szárnyán ide repültem, ide küldettem. A misszió teljesitve, szállok tovább, vissza, haza.

Még villannak be képek, izek, szinek, amik ide kötnek, amik hiányozni fognak. Jó kérdés, hogyan fogom tartani a kapcsolatot az amerikai-magyar hálóval. Ismerőseim száma megduplázódott itt. Hiszen egy új településen, faluban, országban, világban kellett új családot, kollégákat, barátokat, diáktársakat, tanárokat, főnököket, szomszédokat, rokonokat találni.

A tavaszra itt elduggatott virághagymáim nélkülem virágoznak majd, én a magyar földet kapirgálom eztán. S megfogadtam, hogy otthon ültetek néhány juharfát, átszinezem a magyar őszt.

Viszlát Cleveland, good bye!