Az isteni szeretet

"Az Isten szeretet." szól az ige a János evangéliumából. Sokáig nem éreztem közel magamhoz ezt az igeverset, de mióta a világ eme másik szegletébe vetődtem, van egy mondat, amit sokszor mondanak nekem mások: "Isten szeret téged".
Olyanok mondták, s mondják ezt nekem, akik jól ismernek engem, a döntéseimet, a kételyeimet.

Saját magam kellett rájönnöm, hogy mikor nagyon összpontosítok valamire, mikor nagyon akarok valamit, legtöbbször nem, vagy nem az elvártnak megfelelően jön össze. Viszont amikor valami csak éppen foglalkoztat, s még nem tettem lépéseket, még nem görcsöltem rá, akkor jön egy isteni sugallat, egy megoldás, egy lehetőség. Csak észre kell venni. S az észrevétel után megállapítani: Isten mennyire szeret, hogy házhoz hozza a megoldást.

Ha utánagondolok, egész sok dolog ilyen egyszerűen oldódott meg körülöttem. Tavaly júliusban az utazásom előkészítése során az egyik hét elején kiderül, hogy nincs szállásom két helyen sem Clevelandben, s aztán még mielőtt nekiláttam volna az ismeretlen távolban kiadó szobát keresni, még azon a héten vasárnap egy "véletlen" találkozásból biztos szálláshely keletkezett. Mert jókor voltam jó helyen.

Clevelandbe érkezve első hétvégén, mikor még senkit nem ismerek, s azt sem tudom, hogy milyen munkát és hol lehet találni, egy néni, aki sosem járt a református templomunkban csak azért jött el oda, hogy kitegye a hirdetését: segítőt keres. S talált is, engem. Ezzel nemcsak a munkám, s keresetem lett, hanem egy nagyszerű barátot is kaptam, aki segített kiismerni magam az amerikai magyarok kusza hálózatában és az itteni ügyekben.
Aztán most, mikor már eléggé rágörcsöltem a bizonytalan jövőm felszámolására, s magam se tudom, milyen munka, szálláshely stb adna biztos hátteret nekem a következő félévekben, szóval mikor csak zakatolnak a gondolataim, hirtelen több ismerős is felajánlja, hogy költözzem hozzájuk...
Programokra jelentkezem, pályázom, s épp lecsúszom a résztvevők közül, mikor mégis az én nevem húzzák ki a kalapból, s pótjátékosként mégis ott lehetek a hétvégi eseményen, ami oly sokat jelent nekem. S a hihetetlen eseményeket szemlélő barátom, diáktársam újra a korábban már mások által is hangoztatott kijelentésre jut: "God loves you".

A "véletlenek" sorozata és a semmiből előbukkanó megoldások után nekem is be kell látnom: nincs menekvés, van egy út, amin járnom kell. S amikor éppen nem látom a célt, s nem ismerem az összes odavezető lépést, a következő lépéshez megkapom az irányítást. S ilyenkor nincs más dolgom, mint egyet lépni, nagyot, vakon, de teljes bizalommal. Mert az Isten szeret.

A lila ruhás nő

Szinyei festményei közül nem a Lila ruhás nő a kedvencem. De mégis ezt a címet választottam mostani bejegyzésemnek, ugyanis megpróbáltam a bőrébe bújni a lila ruhás nőnek, legalább egy estére.

.

Hamupipőke bálba vágyott, s kapott is meghívást. Persze nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy bejusson a clevelandi magyarok legelegánsabb eseményére: nyernie kellett a szervezők által kiírt pályázaton (a pályázat nem szépségversenyről szólt, hanem tanulmányi támogatásról), majd pedig segédkeznie kellett a rendezvény előkészületeiben. Hamupipőke azért, hogy kijusson a piszkos munkák fogságából, mindent elkövetett. Az eseményre ugyan ingyen jutott be, viszon az egész heti keresetét fel kellett áldoznia, hogy illendőképpen jelenhessen meg. Szerzett soha nem látott nagyestélyit (mert ide rövid koktélruhában nem volt illendő elmenni), a ruhához illő fülbevalót, s hajdíszeket. Kapott kölcsön kesztyűt (mert az ujjatlan ruhához ez illik), meg otthon gyártott csodafrizurát.

.

Aztán a jótündér hintaja előállt, s elkocsizott a bálba. A bálon soha nem látott pompában volt része. A város prominens személyei, gyárigazgatók, befektetők jelentek meg itt, akik nem sajnálták a pénzüket a belépőre és az aukcióra kínált tárgyakra költeni. Cserébe viszont ötfogásos amerikai-magyar vacsora, finom borok és élő zene járt. Királyfira kevés esélye volt főhősünknek (a résztvevők átlagéletkora 7o körül járt, s főként párosan jelentek meg), viszont tapasztalatszerzésre és kapcsolatépítésre annál több lehetősége akadt. Főleg, hogy Hamupipőkét vidéki lány lévén egy bennfentes tanácsadó segítette a hírességek forgatagában. Az est végére sikerült is néhány jótanáncsot, s jövőbeni szakmai találkozót begyűjtenie.

.

Aztán, még mielőtt bárkinek is feltűnt volna, hogy álruhába bújt (mese)hőssel van dolga, Hamupipőke távozott. A cipőjét sem hagyta ott, hiszen szüksége lesz még rá a következő eseményen. A lila ruha pedig a szekrényben várja, hogy valamikor újra reflektorfénybe kerüljön, kis gazdájával együtt.

Kispapok

Egyre több jelenlegi vagy egykori kispappal találkozom mostanában. A találkozások még Erdélyben kezdődtek tavaly nyáron. Írtam már, hogy egy nyári táborban tanítottam, ahol etikus üzleti magatartásra okítottunk középiskolásokat a CTP keretein belül. A napközbeni kimerítő órákat esténként borozgatással, szalonnázással, pálinkamustrával igyekeztünk kipihenni, mégpedig helyi vendéglátóink, egykori kispapok társaságában. Hát, tanultam is rendesen a katolikus vallást. Érdekes volt látni, hogy az egykori, felszentelés előtt még éppen visszalépett paptanoncok, milyen boldog, vagy éppen nem olyan boldog családi és civil életet élnek. Székely módra tele humorral és maximális túlélési képességekkel.

Aztán Amerikába érkezvén, hogy hogynem egy jezsuita egyetemre csöppenek. Ahol ugyan nem látni csuhás szerzeteseket, de a diákok és tanárok között több pap (priest, father) is akad. Épp az osztályomba is jut egy nyitott, jókedélyű nigériai lelkész, a nemzetközi diákok között van még egy atya Koreából. Mindeketten sportosak (a koreai diáktársam épp a clevelandi maratonra edz egy egyetemi csapatot), jóképűek, s tele vannak pozitív töltéssel.

Az idősebb korosztály tagjai között is nemegyszer kiderült már, hogy valaki fiatalkorában éppen papként szolgált. A legtöbbjüknél a pályaelhagyást egy takaros menyecske idézte elő. Jó példa erre a most hétvégén Buffaloban megismert 9o-dik éve felé közeledő magyar öregúr, aki ugyan több mint 5o éve van a felesége mellett, de még mindig hucutul villog a tekintete.

A kispapos terepszemlém - ha Isten is úgy akarja - tovább fog mélyülni, ugyanis nem másra pályázom, mint hogy az egyetemi missziós csapatba kapjak bebocsájtást. Kispapok, rettegjetek, jövök!

Burnout

Burn out, vagyis kiégés. Nem egy házról, nem egy villanykörtéről van szó, hanem rólunk, emberekről. Bár nehezen hisszük, de el tudunk jutni a saját határunkig, ahol már nincs más választás: meg kell állni.

A barátaim körében többen eljutottunk eddig a pontig az utóbbi hónapokban. Besokaltunk munkától, főnöktől, kiszámíthatatlan jövőtől, rendezetlen családi állapottól. Kiégtünk. De még mielőtt teljesen leégett volna a ház, megálltunk, s a sok pörgés, történés és feladat után muszáj volt magunkba nézni, s eldönteni, merre tovább.
Volt aki hosszú útra indult, más égtájak és kontinensek felé (itt nem csak magamról beszélek, hanem Ausztráliában, vagy éppen valahol Ázsiában élő ismerős sorstársaimról). Volt aki helyben maradt, csak éppen felmondott, s ugrott egy nagyot a bizonytalan munkanélküliségbe. S volt aki a biztosnak tűnő párkapcsolatát rúgta fel, mert éppen kiderült, hogy bizonytalanabb mint bármi más az életében.

Mi lehet az ellenszere, hogyan lehetne megelőzni ezt a végletes állapotot?
Itt, Amerikában találkoztam egy csudajó módszerrel: a tanárok, kutatók, misszionáriusok és egyéb elhivatott hivatást űző emberek a pályájuk 7.évében egy év szabadságot kapnak, ez a sabbatical. Ezt az évet helyileg valahol máshol, lehetőleg egy másik országban töltik, s olyat csinálnak, ami kapcsolódik a munkájukhoz, de mégsem az. Pihennek, tanulnak, önkénteskednek. Megújulnak.

Hát, ha jól számolom nekem a magyaroszági munkásélet 7. évében jött a képbe az amerikai tanulmányút. Teljes hely- és szerepcserével. Igaz ugyan, hogy kicsit tovább tart, mint egy év, s kérdés, hogy hol lesz utána a folytatás, de igyekszem amolyan sabbatical szabadságnak felfogni. Mert hét rossz év után jön hét jó. (Na jó, nem mind a hét volt rossz.)

Jégpáncél

A tavaszi hóolvadás után ismét itt a tél. Tegnap újra ónos eső esett, reggelre 2cm-es jégpáncél borította a kicsikocsit, akár páncélosként harcba is indulhattam volna vele. Ma újra leszakadt az ég, havazik szünetmentesen. Így a tavasz még várat magára...

.

Ha valaki azt hinné, hogy csak azért írok oly sokszor a téli időjárási megpróbáltatásokról, mert nincs más témám, vagy éppen azt gondolná, hogy á, itt is csak egy szokványos tél van, annak figyelmébe ajánlom a mellékelt képet. Találós kérdés: Mit ábrázol? Talán egy fehér mészkőszikla, sóhegy, vagy valami szobor? A megfejtés: az egyik clevelandi világítótorony van a képen, jéggé dermedve.

.

Már írtam korábban, hogy tervezek egy világítótorony felfedező túrát. Az ősszel már nem fért bele az időmbe, így ugyan én nem jutottam el egy toronyhoz sem, az egyik világítótorony viszont nem kérette magát, s eljött hozzám, mégpedig "katasztrófahírként".

Ritkán járok az Erie-tó partján, de pár hete sokkolva láttam a kéklő vízfelszín helyén az egymásnak torlódott hófehér jégtáblákat. Szinte át lehetne sétálni rajtuk Kanadába - gondoltam, bár a tó túlsó partjára nem lehet átlátni. A toronynál akkor nem jártam, viszont ami késik nem múlik. A torony rémhíre eljutott hozzám. A lenti linken megtekinthető az egyik híradás róla. A második linket csak erős idegzetűeknek ajánlom.

.

Mindenki megnyugtatására közlöm: elég messze lakom a tetthelytől, s bár itt is vérfagyasztó a hideg, de azért van hol kiolvadnom.

.

Cleveland lighthouse news

Cleveland lighthouse frozing

.

Önként vállalt száműzetés

Az utóbbi időben egyre erősödik bennem az érzés, hogy önként vállalt számüzetésben vagyok. Azt még odahaza tudtam, hogy nem hétköznapi dologba fogok, de mostanra tudatosult bennem, hogy még a hozzám hasonló, Amerikában tanuló (magyar) diákok között is egyedülálló a helyzetem.

Clevelandben egyedül képviselem a CTP-t, az alapítványt, akiktől az ösztöndíjamat kapom. Ezzel szemben Buffaloban és környékén több mint 1o-en vannak. Ők is harcolják a maguk harcát, küzdenek a tanulással, munkával, pénztelenséggel, de valamiért mégis könnyebb az ő soruk (legalábbis szerintem).
Előszöris, ők többen vannak, így van esélyük egymással találkozni, élményeket megosztani, információt szerezni és átadni. Én egyedül vagyok, s mire én idejöttem, elődöm már távozott, így a legtöbb dolgot csak távolról, emilben, néha utólag tudom meg. S ráadásul az élményeimet se tudom egy hozzám hasonló, közelben lévő harcostársammal megosztani.
Másodszor, a buffaloiak együtt is tudnak lakni, ami költséghatékonyság miatt nem utolsó dolog. Nem beszélve, hogy nincsenek magukra utalva. Persze hátrány, hogy magyarul beszélnek egymással (én meg a vendéglátó családommal).
A buffaloiak esetében van lehetőség arra, hogy az egyetemi campuson, vagy annak közelében lakjanak. Jópáran ingyen. Jómagam most épp azért hajtok, hogy bekerüljek az egyetemi kollégiumba. Pályázattal, munkával.

A fentiek miatt egyre erősödik bennem az egyszemélyes száműzetésem nyomasztó tudata. Próbálom ezt azzal lerázni, hogy ezáltal én erősödöm, én épülök, de nehéz ezt elhinni, amikor épp roskadozom ennek a terhe alatt. Igen, képes vagyok egyedül boldogulni, de ez nem az igazi. Ezért jó volt a hétvégére kiszakadni a száműzetésből, s két napot a többiek körében tölteni, tapasztalatot cserélni, együtt lenni. Most folytatom az utat, távol a többiektől, itt Clevelandben.

Mi kerül elő a hó alól?

Eddig olyan sokat írtam már a hóról, az állandó közlekedési káoszról, jégkaparásról. S most jelentem: két nap alatt mind eltűnt! Még a hét elején szánkóztunk a gyerkőcökkel, meg jégszobrokat gyártottunk, másnapra már jészobroknak hűlt (olvadt) helye. Így a szánkó helyett hosszú idő után végre előkerültek a biciklik, s irány az utca.

A hó alól sok érdekes kincs került elő. Utunk során találtunk kesztyűt, fél párat, többet is. Kisebb gyerekjátékok, tollak, labda és olló volt még listavezető. A legizgibb, hogy egy működő mobil is az utunkba tévedt! Otthoni pályán már volt, hogy a talált mobil gazdáját megtalálva visszaszolgáltattam a szerzeményt. Itt erősen hezitáltunk, hogy elhozzuk, megmentsük, értesítsük e a tulajdonosát (aki már lehet, hogy le is mondott róla, s vett magának egy szuperszonikusabb készüléket). Mivel a mobil életben volt, adtam egy esélyt a kutatásnak. Telefonszámlista, gyakran hívott számok, hát persze, hogy a "Mom" (anya) jelenik meg legelőször. Hívnánk a mamát, de telefon egységileg letiltva, így hívom a magaméról. S láss csodát a vonal végén valaki, aki egy héttel korábban valami egészen más helyen hagyta a mobilját, s most itt megtalálva az újjászületésén örvendezik. Hurrá. Örömet szerezni valakinek, ez mindig szivet melengető, s a legfurcsább, ha egy totálisan ismeretlennel teszed.

Szóval hó nincs, a zöld gyep kandikál. A rádióban már megy a felhívás, hogy hívd a gyepmestert, aki kijavítja a tél okozta károkat a füveden. Madárkák is előbújtak a rejtekükből, s olyan csapatokban tanyáznak a környező fákon, hogy félünk, támadást indítanak ellenünk (kis Hitchock kitekintés). A mókusok már az olvadó hóban nekiláttak kiásni a földbe rejtett kincseiket. Kezd beindulni az élővilág, érezni a tavaszt. Újra kezdődik az élet.