Balatoff

Ha létezik Balaton, akkor lennie kell Balatoff-nak is. Legalábbis ezt gondolhatták azok, akik ezt a furcsa feliratot nyomták egy trikóra. Elsőre betűztem, próbáltam értelmet találni a szónak. Aztán rájöttem a kapcsolódásra a Balatonnal.

Balaton - vagyis a tó, ami beindít, beindul, mikor szezon van.
Balatoff - vagyis a tó a szezon végén, mikor minden lelassul, leáll.

Most van itt a Balatoff ideje. Ez még nem jelenti azt, hogy teljesen lezárjuk a házat, a szezont, a tavat. Sőt. jövünk, hogy lássuk az ősz és tél színeit, hogy aztán újra örüljünk a tavasznak és várjuk a nyarat, mikor újra Balaton lesz a Balaton.

Lackfi János: Hány asszony lakik kedvesemben?

HÁNY ASSZONY LAKIK KEDVESEMBEN?

Egy, aki a hóesésben kergetőzni nem átall,
Egy, aki ezt fejcsóválva nézi egy hólapáttal.

Egy, ki ezer apróságon nevet a zöld kölykökkel,
Egy, aki csak néz kacéran, hadd forrjon a vérem fel.

Egy, aki terheket cipel, arcán ólmos fáradtság,
Egy, ki sóvárogva várja, hogy örömre nógassák.

Egy, aki a szent keresztet dicséri szent imákkal,
Egy, aki hibát lel abban, mi szerintem hibátlan.

Egy, ki mindig szorgalmasan leszedi a pókhálót,
Egy, ki ledől zsák-fáradtan, álom után sóvárgón.

Egy, ki bármi szíre-szóra szalad, ugrik elébem,
Egy, aki megbántva könnyez, na, ezt jól elintéztem!

Egy, ki magvam ringva hordja, nagy pocakká növeszti,
Egy, ki hegytetőn barangol, Istennél megfürödni.

Egy, ki szervez, tervez, rendez, kiméri a jövendőt,
Egy, ki gyerekké gubózik, kínok tornya ha rádőlt.

Egy, ki tudja, cipő-ruhaméretét hét embernek,
Egy, ki ebbel kergetőzik, mint egy lökött kisgyermek.

Egy, ki bölcs a vásárlásban, itthon semmi nem fogy ki,
Egy, ki elfelejt fogkefét vagy vécépapírt hozni.

Egy, ki gyomlálja a kertet, növény sarjad nyomában,
Egy, ki deszkalapra pingál, növény indáz a fában.

Egy, ki alszik a színházban, álltó helyben majd feldől,
Egy, ki a vízben oldódva ringatózik, mint sellő.

Egy, ki este félve lépdel, merről tör rá erőszak,
Egy, ki szikrázó keményen kergeti el a rosszat.

Egy, ki a konyhában zsongít utaztató ízekkel,
Egy, ki saját főztjét szidja: sótlan, főtlen, ízetlen.

Egy ki nem megy táncba juszt se, kucorog a sarokban,
Egy, ki középen riszálja, és a parkett felrobban.

Egy, ki százezer méterrel a föld fölé fellibben,
Ilyen nincs, nekem mégis van – de nehéz ezt elhinnem!

Amikor egy fecske csinál nyarat

A mondás szerint egy fecske nem csinál nyarat. Márpedig ezt én cáfolom: igenis egy fecske is csinálhat nyarat, főként ha vannak vándorfecskék, akik besegítenek neki.

Ez a nyár is elmúlt, de igencsak szép volt. A klasszikus nyaralás ideje az önkéntes tennivalók és munkák után augusztusban jött el. Nem vágytam külföldre, tengerhez, hiszen itt van nekem a saját vizem, a Balaton és a saját házikóm a partján. Így néhány hétre belaktam magam a magyar tenger partjára, vidéki gazdasszony lettem.

Szokni kellett a semmittevést. Miután minden magammal hozott könyvet elolvastam, kezdtem "csak úgy" ellenni: kertben bóklászni, parton henyélni, cicusokat cirógatni, bicajjal tekerni, a faluban sétálni. Mégha valaki azt hinné, hogy egyedül milyen nehéz, elmondhatom, hogy nem voltam egyedül. Jöttek-mentek a barátok, hol én mentem vendégségbe, hol mások jöttek hozzám. Nekem daloltak reggel a kertben a madarak, nekem szórta le a diót a fáról a fakopáncs, nekem röpültek alacsonyan a fecskék a víz fölött és az én udvaromban nekem röpködtek a denevérek. Többször találkoztam rókával, szarvassal, vizisiklóval, vagy éppen méhekkel (és szúnyogokkal, no meg pókokkal). Állandó társaságot két "vadmacska" szolgáltatott, akik otthonosan laktak az eresz alatt és jogosan követelték tőlem a finom falatokat. 

Pár nap után más ismerősként mentem a kisboltba, név szerint ismertek az étteremben, beköszöntek a szomszédok és csak úgy előre köszöntek a gyerekek az utcán. Jártam Hévízen, Keszthelyen. Vonyarcvashegyen és Gyenesdiáson. Voltunk Somogyváron, Kaposváron, kirándultunk a Csillagvárhoz és áttekertem Máriafürdőre. Sétáltam, bicajoztam, autóztam, úsztam és eveztem, vízen, víz fölött és a szárazföldön. S aztán szárnyra keltem én  is az ősszel elvonuló ludakkal és fecskékkel és visszatértem a "biztonságos" városba. Csak hogy újra lemehessek pár napra a balatoni vidékre. 

A kerítésen túl

Egy ideje egy kerítésről szólnak leginkább a hírek. Magyarország újra a nemzetközi, főként az európai hírek áramlatába került. A hírek témája egy kerítés, a 21. század vasfüggönye, amit a déli határunknál kezdtek el építeni.

Nem szeretnék politizálni, ezért nem is a kerítés körüli véleményeket és ellenvéleményeket osztom itt meg. Nem terveztem erről a témáról írni, viszont mostanában három könyvet is olvastam, s valahogyan mindegyik kapcsolódik a kerítés-témához.

Khaled Hosseini Afganisztánban született, jelenleg Amerikában él. "Származásának" és jelenlegi lakhelyének köszönheti, hogy ismert író lett belőle. Ugyanis regényeiben a gyermekkorának afgán emlékeire építve sző fájdalmasan igaz történeteket. A Papírsárkányok volt az első regénye, már meg is filmesítették. Ebben két fiú barátsága az alaptörténet, hogy aztán az országon belül zajló harcok kereszttüzében kettejük útja elváljon, majd kalandos módon újra egyesüljön.

A másik könyve, amit olvastam az Ezeregy tündöklő nap. Ez egy "női" regény, az afgán női sorsot mutatja be a 7o-es évektől napjainkig, az orosz megszállás, az iszlám szélsőségesek belharcai adják a történelmi keretét. Itt is a barátság az alap, két nő egymást segítő kapcsolata, miközben társadalmi szabályok, szétszakított családok, nélkülözés, erőszak jellemzi az országukat.

A mandulafa Michelle Cohen Corasanti regénye. Ő is amerikai, de zsidó származású. Könyvében egy Izraelben élő palesztin fiú útját követhetjük végig, itt is van barátság, mégpedig a palesztin fiú és zsidó tanára között. Barátság a társadalmi belharcok, a vallási különbségek és a gyűlölködés ellenére.

De hogyan jön ez a három regény a kerítéshez? Hát úgy, hogy mindhárom regény főhősének el kellett hagynia az otthonát, a szülőhazáját. Idegen országba kellett menekülnie, hogy életben maradhasson. Mert odahaza szegénység, éhség, s háború pusztított, ember embert ölt. Viszont egy másik országba menekülve tanulhattak, dolgozhattak, túlélhettek. Ők Palesztinából és Afganisztánból mentek el, országokból, ahonnan hozzánk is oly sok menekült érkezik. De befogadta őket Amerika vagy éppen Pakisztán. Ők nem mások munkáját vagy kenyerét akarták elvenni, hanem a saját gyereküket akarták megmenteni, táplálni, taníttatmi, hogy felnőve egy jobb világban élhessen, egy jobb életet teremthessen magának. Nekik sikerült, a kérdés csak az, hogy mi esélyt adunk-e a hozzájuk hasonló túlélésért küzdő menekülteknek.

A jó és a rossz közgazdaságtana

Rég olvastam ilyen jó szakmai könyvet. A cseh közgazdász, Tomás Sedlácek könyve, A jó és a rossz közgazdaságtana nemrég jelent meg magyarul. Mivel többen ajánlották, megvettem, s most jutottam el az elolvasásáig.

A vaskos könyv nem is annyira gazdasági tankönyv, inkább egy történelmi-filozófiai áttekintés. Gazdaságtörténeti könyv, mely többezer évet megy vissza az időben és az ókori sumér-görög-római-zsidó hagyományból kiindulva vezeti le a gazdaság alapvető szabályait, mozgatórugóit. Az író amellett, hogy közgazdász és pénzügyi szakember, filozófus is. Tehát szakavatottan elemzi az ókori filozófusok és társadalmak elveit, melyek mindig összefüggésben vannak a gazdasággal.

Mert miért is van a mai, 21. századi világ középpontjában a gazda(g)ság, az üzlet? Mert a legalapvetőbb igényeinket motiválja ill. szolgálja ki a pénz világa: mindenki boldog akar lenni, s jelenleg épp a pénz tűnik a boldogság kulcsának. Ám ez nem feltétlenül jelent pozitív dolgokat, hiszen a pénz kötöttséget is jelent: képesek vagyunk rabszolgaként dolgozni érte, hogy aztán rabszolgaként költhessük el a külvilág által nekünk diktált dolgokra.

De a pénz alapvetően nem rossz, hanem szükséges a világ működéséhez. Ráadásul, ha jól bánunk vele, például takarékoskodunk és adakozunk, akkor még jót is szolgálhat. De az emberek többsége manapság inkább a hiányát, a be nem töltött igényeket észleli, s sosem elégedik meg. Mindig többet akar, akár el is adósodik, akár a munka rabja is lesz, de soha nem áll meg, nem dől hátra elégedetten, hogy hálát adjon azért, amije van.

Érdekes felvetés az is, hogy vajon a városi, urbanizált körülmények között élő ember élete vagy a falun, természetközelben élő, önfenntartó ember élete a fejlettebb. Klasszikusan a város a fejlődést jelenti, a növekedést, az előrejutást, de a város, az, ami a bukást, az eladósodást is meghozza. A falu a filozófiában is a fejlettlen, "barbár", ám mégis a megújuló, túlélő, az itt élő emberek képesek a válságban is megélni.

A szerző végül is erre int: álljunk meg és elégedjük meg a javainkkal. Mert a boldogságot csak hajszoljuk, de sosem éljük meg igazán. Nem tudunk pihenni, semmit tenni, csak élvezni azt, amink van.

Ez az üzenet nagyon összecseng egy másik könyv üzenetével. A pszichológus Jorge Bucay egész könyvsorozatot írt a boldogság megtalálásáról. Legutóbb A boldogság útja című könyvét olvastam. Ebben ő is arra hívja fel a figyelmet, hogy korunkban a legtöbb boldogtalan embert az elégedetlenség és az unalom jellemzi. Nem elégszünk meg azzal amink van, hanem többre vágyunk, s ha ezt nem érjük el, unatkozunk, elégedetlenek vagyunk.

Holott a boldogság a legkisebb dolgokban is felismerhető, spontán örömökben, önfeledt munkában, találkozásokban, tevékenységben, amikor megfeledkezünk a környezetünkről és nem a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, hanem "csak" jól érezzük magunkat. Ahogyan az író fogalmaz: keressük az életünk értelmét, az életünk társát, hogy majd ő boldoggá tesz, holott nekünk kellene a másikat, a mellettünk lévő társat boldoggá tenni és elhitetni vele, hogy mi vagzunk az élete társa, s ketten egymásnak adjuk az élet értelmét...

Jó lecke, sok múlik rajtunk. Sőt: csak rajtunk múlik, hogy boldogok vagyunk-e. Felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért, s elkötelezetten, tudatosan kell az életünket egy irányba élni.

Báránybőr

Van egy embertípus, akivel újra és újra összehoz az élet. Próbálok tanulni ezekből a helyzetekből, de nem könnyű. Mert elsőre nem veszem észre, hogy ezzel a típussal van dolgom, amikor pedig már észreveszem, késő. Ők a nagy manipulátorok, a báránybőrbe bújt farkasok, vagy ahogyan a szakirodalom nevezi őket: pszichopata, szocipata.

Nem túl kedves elnevezések nem túl kedves embereknek. Akik maguk sincsenek tisztában azzal, hogy eme kivételes, s szerencsére ritka típushoz tartoznak. Általában külsőre kedvesek, bárkivel szót értenek, ám a háttérben gonosz, önös érdekek hajtják őket.

Nemrég egy cikket és egy teljes könyvet olvastam a témában, eme emberek legfontosabb jellemzői a következők:
- féktelen hatalomvágy jellemzi (vagyis a pénzért, pozícióért, a mások feletti főnökösködésért bármit megtesz, mindenkivel szemben felsőbbrendűnek érzi magát)
- győzni akar bármi áron (vagyis nem retten vissza a nemtelen eszközöktől sem)
- ámít és hízeleg (vagyis azt mondja, amit hallani akarsz, hogy elkötelezetté tegyen, általában végletes jelzőkkel kommunikál)
- tisztességtelen eszközökkel harcol (vagyis az etikát és a humánumot nem ismeri)
- nincs lelkiismerete
- kizsákmányoló, manipulatív kapcsolatok (vagyis a kapcsolatokban csak az érdek vezeti, számára egy-egy ember csak darab-darab)
- hazudozik, nem őszinte (olyannyira, hogy maga sem tudja kinek mit mondott, hazudott, s nem lehet tudni, hogy van-e őszinte pillanata)

S mi a tanulság számomra? Hogy ezeket az embereket nem tudom elkerülni, csak beazonosítani tudom. Sőt, a legjobb kikerülni az útjukból, mert velük a harcot felvenni, őket belátásra bírni, vagy meggyőzni nem lehetséges.
Amolyan "no asshole policy"-t vezetek be magamnak, vagyis  a "seggfejmentes" szabályt, miszerint nem vagyok hajlandó idiótákkal együtt dolgozni. Akkor inkább nem is dolgozok. Pont.

Erdély és Székelyföld könyvben

Ha már Erdélyben jártam, akkor olvastam is néhány könyvet ezen régióról. Rövid könyvajánló következik.

Erdélyen belül Székelyföldön tartózkodtam, s az ottani legendákat egy mesekönyvben gyűjtötték össze. Több helyen láttam a legendás térképet ill. plakátot, s ezért be is szereztem magamnak a Székelyföldi Legendárium egy példányát. A könyvben a székely településekhez, tájakhoz kapcsolódó mesés legendákat gyűjtötték össze, amolyan tündéres útikönyv formájában. Az egyik meséből már 3D-s animációs film is készült. Igen mókás az ízes, székely beszédű mesehőst hallani a filmben. Bővebb infó itt: www.legendarium.ro

Székelyföld útikönyve már több éve megvan, az első erdélyi utam után szereztem. A két vaskos kötet igen részletesen írja le nemcsak a legendákat és a történelmi tudnivalókat, hanem a földrajzi, társadalmi, gazdasági adatokat is. A legkisebb településről is teljes képet ad, s átlapozva csak gyűlnek a következő utazásom célpontjai.

Ha kicsit kimozdulunk Székelyföldről, akkor a nagyobb régióban, Erdélyben találjuk magunkat. Erdély képes története még a Magyar Könyvklub kiadásában jelent meg. Csodás képekkel, régi fotókkal illusztrálja ennek a régiónak a sajátos történelmi hátterét a honfoglalástól napjainkig. A rengeteg történelmi személy, a fejedelmi családok, a helyiségek nevei csak úgy keverednek ezt a könyvet olvasva. Erdély mindig is sajátos helyet foglalt el Magyarországon belül. Elkülönült békeidőben, külön egység volt háborúban, vívott és békét kötött törökkel, tatárral, Habsburggal.

Az erdélyi nemesi családokról és az ő kastélyaikról ad egy átfogó képet az Isten segedelmével hajlékomat megépítettem... című könyv. Ezt még korábban beszereztem, nem volt könnyű, hiszen határontúli kiadás. Csodás képekkel dokumentálja a letűnt korok romantikus hangulatát és a mai szomorú valóságot. A töbszáz épület közül csak igen kevés van felújított, használható állapotban, a legtöbbjüket a teljes pusztulás fenyegeti.

Aki regényesebb formában szeretné megismerni Erdély történetét, annak ajálom a klasszikusok közül Jókai Mór: Erdély aranykora és Móricz Zsigmond: Erdély műveit. A Jókai írását olvastam, a 17. századi időket írja le, a fejedelmi székért való csatározást, a békefolyamatot a törökkel, a magyar urak ármánykodásait.

Kortárs íróként Ugron Zsolna szintén az aranykor történelmét vetette papírra, de a női sorsokon keresztül. Az Erdélyi mennyegző és A nádor asszonyai egy háromrészes regényfolyam részei. Archaikus nyelvet mutatja be a reneszánsz nők életét, főhőse Bethlen Anna. Többet írtam róla itt.

A könyvek helyett azonban a legjobb, ha Erdélybe utazunk és személyesen fedezzük fel az ottani legendákat és történelmet.