Piroskocsi szivatósan (se) indul

Piroskocsim megmakacsolta magát: az utóbbi egy évben bizonyos időszakonként úgy döntött, nem indul be. Először csak hidegebb napokon tette ezt, amikor 3-4 napig állt magában, berágott rám és a nem indulással jelezte: többet kellene használnom.

Aztán nyáron semmi jelét nem mutatta a gyengélkedésnek. Viszont jöttek a hűvösebb őszi napok, s újra kezdte a régi lemezt. Ha pár napig nem használtam, nem indult. A bikakábel alapfelszerelés lett nálam, már rutinosan intettem le ismeretleneket az utcában, hogy ugyan segítsenek már beindítani.

Aztán eljött a nap, amikor már 1 nap alatt lemerült. S már a bikázás és a jóismerősök segítsége sem volt elég. 4 szerelő látta, s állapította meg, hogy semmi baja az aksinak, sem az elektronikának. Csak épp nem akar indulni, időnként. Végül egy szuper elektro-szaki egy órán (!) belül  megtalálta és orvosolta  hibát!

Piroskocsim azóta már a téli napokat is gond nélkül bírja. S már nincs szükség arra, hogy összecsókolózzon az utcában arra járó, segítőkész autósok autójával.

Kicsi-nagy keresztfiam

A keresztfiam 18 éves lett az idén. Egyetemista voltam, mikor született, s hipp-hopp, már túl is van a gyerekkorán, s felnőtt életkorba lépett. Ez még nem jelenti azt, hogy meg is érett (jövőre fog érettségizni).

Az idei évben sok közös utazáson vettünk részt, sok közös élményünk volt. Lassan nem én fogom őt szórakoztatni, hanem ő fog engem. Ő visz majd moziba, étterembe, kirándulni.

A mellékelt képek ezt a sokféle közös pillanatot ragadják meg. Voltunk hazai és külföldi terepen, Budapesten és Bécsben. Kirándultunk, múzeumoztunk, kutyát sétáltattunk, fotóztunk, s persze sokat ettünk hazait és néha különlegesebb ázsiait vagy éppen mexikóit.

Várom a folytatást!

Örmény tragédia

Az örmény népirtásról nem sokat tudunk. Nemrég egy amerikai mozifilmet forgattak róla a 100 éves évfordulójára Az ígéret címmel, s ez felhívta a figyelmet az 1915-ben kezdődött tragédiára. A filmet látva olvasni akartam erről a korszakról, s több regény is elém került.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című munkája adta épp a film témáját. Végül egy másik könyvet olvastam el, Antonia Arslan: Pacsirtavár című regényét. Míg Werfel könyve a 30-as években íródott, az olasz írónő regénye a 2000-es évek elején jelent meg. Antonia Arslan saját családjának történetét meséli el.

A család neve eredetileg Arslanjan volt, ez a végződés utal az örmény eredetre. Törökország anatóliai részén éltek, tanult, tisztességes polgárai voltak egy ottani kisvárosnak, ahol orvosként, gyógyszerészként fontos szerepet töltöttek be a társadalomban. A Pacsirtavár a család város szélén található nyaralója, szeretett összejöveteleik helyszíne volt.

1896-ban már volt egy korábbi progrom az örmények ellen az Oszmán Birodalom területén, akkor százezrek pusztultak el. 1915-ben az első világháború kitörése és a nacionalista mozgalmak irányították a figyelmet az örményekre, akiket szervezkedéssel és ellenséggel való összejátszással vádoltak, s ezért "megelőzési" céllal módszeresen kiirtottak. Több, mint 1 millió ember veszett oda. Egy éjszaka alatt kivégezték a férfilakosságot, majd napokon belül elűzték a nőket és a gyermekeket. Kelet felé, a szíriai sivatag felé hajtották őket erőltetett menetben, s többségük útközben éhen- vagy szomjan halt. Kevesen élték túl, s ők külföldön kerestek menedéket.

Antonia családjának férfijait is azon a bizonyos éjszakán semmisítették meg. A gyerekeket és felnőtteket egyaránt leölték és tömegsírba temették. Az asszonyokat és lányokat élelem és egyéb javak nélkül indították útnak, s csodával határos módon élték csak túl néhányan a menetet, s eljutottak a szíriai Aleppo-ba.

A regény szemléletesen festi le a család katasztrófa előtti életét, a kulturált jómódot, amiben éltek, a barátságukat görögökkel, törökökkel, a család központi szerepét, az összetartást közösségükben. Ez mind semmivé vált egyetlen nap alatt. A korábbi törökök lettek a gyilkosaik, s a más nemzetiségűeket törvény tiltotta attól, hogy az örmények segítségére keljenek. Ennek ellenére volt néhány igaz barát, aki közbenjárt és fondorlatos módon szabadította meg a túlélő családtagokat. Antonia nagyapja akkor külföldön élt, s ezért élhette túl a tragédiát, amiben nagyapja testvére és annak családja elpusztult.

Nem könnyű olvasmány, de éppen ezért nagyon is közel hoz egy borzalmat, ami ezt követően újra és újra megtörténik a világban. Elég csak a zsidó holokausztra vagy az ugandai népirtásra gondolni. A könyvből film is készült.


Az ígéret - film

Pacsirtavár - film

Rubicon cikk az örmény népirtásról

A munka teológiája

A doktori tanulmányaimról eddig csak érintőlegesen írtam, viszont ebben a félévben egy nagyon gyakorlatias órám volt, aminek a tanulságait szeretném megosztani. A munka teológiája (Theology of Work - TOW) volt a tárgyam címe, s bár már tanultam róla máskor is, most sikerült teljes egészében megértenem a fontosságát.

Mindannyian dolgozunk. Az iskola arra készít fel minket gyerekként, hogy felnőttként képesek legyünk napi 8 órában (vagy éppen többen) egy dologra koncentrálni, tenni a dolgunkat. S ez eltart egészen a nyugdíjas évekig, évtizedekig, gyakorlatilag életünk idejéből a legtöbbet munkával töltjük. De hogyan tesszük ezt? Miért is kell dolgoznunk? Jól érezzük közben magunkat?

A munka teológiai megközelítése a munka helyét kutatja a Bibliában. Nem kell sokáig keresnünk: már a könyvek könyvének első fejezeteiben kiderül: a Teremtő nemcsak világot és embert teremtett, hanem feladatot is adott az első emberpárnak: "Uralkodjatok!" Ez azonban nem passzivitást jelent, hanem feladatot: a világot és annak növényeit, állatait "menedzselni" kell, vagyis a tétlenség helyet napi szinten feladatot kapott az ember. Sokan gondolják, hogy a munka a bűnbeesés után jött a földre, átokként. De nem: csak a munka minősége változott meg akkor, az áldott, örömteli munka fárasztóvá és kiábrándítóvá lett.

A Bibliában rengeteg hivatkozás van a munkára. A legtöbb bibliai történet szereplője valamilyen munkát végez: épít, földet művel, nyájat legeltet, kereskedik, sző, vagy éppen vámot szed. Isten maga is dolgozik, hiszen teremt és fenntart. Jézus sem isteni mivoltát ünnepelte köztünk, hanem először szakmája volt, ácsként dolgozott, s aztán lett tanító.

Magyarul néhány könyv már megjelent ehhez a témához. Tom Nelson könyvének címe: Munkára teremtve, tavaly jelent meg. Ez fedi le talán nagyon közérthetően és struktúráltan, amit én is tanultam. Egy korábbi könyv Mark Greene: Hála Istennek, hétfő van! Ez viccesebb, sok történettel és illusztrációval. Os Guinness: Az elhívás című könyvét nagyon szeretem. Nehezebb olvasmány, de érdemes többszörre átnézni. Az elhívás kérdésével foglalkozik, aminek a része a munka is és az, hogyan, milyen értékek mentén éljük az életünket.

Sok fogalom van, amiről még írhatnék. Részletesebben egy most kidolgozott tréning-anyagban fogok erről szólni. Akit érdekel és helyet ad hozzá, annak szívesen átadom.