Családtagok

Két évem volt itt, hogy kiépitsek magamnak egy védőhálót. Barátokból, ismerősökből, iskolatársakból és kollégákból. Egy amolyan mesterséges családot. Annak idején németországi tartózkodásom során, a kollégiumi társaim voltak a szüleim, testvéreim, barátaim. Most valami hasonlót érzek, de az érintett "családtagjaimmal" nem lakom egy kollégiumban.

Ha nincs kéznél nagyszülőm, akkor találok itt magamnak néniket és bácsikat, akiket lehet istápolni, segiteni. Igy lett nekem nagyanyám a 9o éves Mária néni, akinek gyermeke hijan vagyok én egyszerre lánya és unokája. Nagyapám helyett van egy vasárnapi nagyapim, Géza bácsi, aki 95 éves, s vele inkább ünnepségeken és rendezvényeken találozom, néha én hivom el őt valahová, néha meg ő lát vendégül engem. "Hétköznapi" nagyapám a saját főnököm, Mike. Ő is már 7o fölött jár, pörög az agya, de ha valamit mégis elfelejt, akkor ott vagyok neki én, akire számithat.

Szülőket találni nem egyszerű, nem is volt szándékomban, ám valahogy mégis több garnitúra pótapám és pótanyám lett itt. A baptista gyülekezetben két szülői párosom is van, róluk épp nemrég irtam. Rózsa és Jóska, valamint Erzsike és Laci bácsi oly annyira szivükön viselik a sorsomat, hogy rámtelefonálnak, keresnek, ha éppen nem találkoztunk vagy nem hallottak rólam. A diplomaosztómon is ott volt újkelető kedves pótanyám Éva a férjével, Tommal, akik azóta is folyamatosan izgulnak, hogy mi lesz velem. S ne feledjük távoli rokonomat, Erzsike nénit sem, aki mindig érdeklődéssel telefonál, szervez, intézkedik, s hozza-viszi a hireket rólam és nekem.

Testvért találni volt talán a legnehezebb. A vendéglátó családomból Eszti lett a testvérem, barátnőm, bizalmasom, néha anyám és orvosom. Fiútestvérem még nem volt, de Endre személyében találtam bátyát, unokatestvért.

Gyerekek. Hát azom végképp nem volt, s most sincsen. Illetve két otthoni keresztgyerekem helyett találtam itt 3 plussz 4 "apróságot". Anno a vendéglátó családom legkisebb tagja, az akkor hároméves Olivia nehezen értette meg, hogy nekem miért nincs babám. Aztán ő lett a babám egy évre, átéltem vele a pelus elhagyását, a cumiról való leszokást, a négyéves szülinapját. De csak kölcsöngyerek volt ő (ahogyan a testvérei is), hiszen mikor fél évig nem találkoztunk, a kicsi már nem emlékezett, hogy ki is vagyok, hogy mennyi mindent éltünk át együtt... Most éppen egy négygyerekes család tagja vagyok, ahol a kisebbek (9 éves Enese és 12 éves Vajk) a gyerekeim valahol (a sok hajnali iskolainditas, iskolai ünnepség, közös program miatt), s a nagyobbak (a 15 és 16 éves Bende és Keve) meg inkább már a tesóim. Na ezt bogozzuk ki!

Aztán mire ilyen sűrűre szövöm az itteni családi hálózatot, rájövök: nekem otthon megvan mindenkim és mindenem. A szüleim, akik a távolság ellenére is bármit megtesznek értem, a nagyszüleim, akiknek az állapotát az itteni időseken nem tudom igazán már lekövetni, testvérem, aki szintén idegenben tapossa az utat, s a keresztgyerekeim, akiknél nem látom, hogyan növekednek a hosszú hónapok vagy év alatt, amig nem találkozunk....

Munkakeresőben

Azt hittem dörzsölt és tapasztalt vagyok az álláskeresésben. Már annyiszor módositottam az életrajzomat korábban, pályáztam magyarul, németül és angolul, ugyan miért is tudna nekem gondot okozi az álláskeresés Amerikában. Jelentem, tud.

Amerikában az számit, amit itt bizonyitasz, amit itt teszel le az asztalra. Lehet bármilyen szinvonalas és sokat mesélő a pályázati anyagod, ha az iskoláid és a munkatapasztalataid nem a tenger innenső oldalán keletkeztek, akkor nehezen érteted meg magadat a helyiekkel. Ha itt akarsz előre jutni, akkor nagyon is előről kell kezdened, a legelejéről. Lehetett saját céged odahaza, vagy dolgozhattál vezetőként, itt gyakornoknak vesznek föl (legtöbbször ingyen, fizetség nélkül), s a ranglétra aljáról indulhatsz. Ugyan igaz az is, hogyha tehetséges vagy, akkor sokkal hamarabb kapaszkodhatsz felfelé bérben és előléptetésben is, mint Európában.

Az életrajz itt nem CV, hanem resume, s az otthoni szokásokkal ellentétben semmilyen személyes adatot nem tartalmaz (se életkorra, nemre, családi állapotra nem utalhatsz), s fotót még véletlenül sem tehetsz rá. Jó esetben egy oldalba sűrited a tudnivalókat magadról, kiemelve a legfontosabb eredményeidet, nivós iskoláidat, osztályzataidat, dijaidat stb. A pályázathoz szinte mindenütt kérnek kisérőlevelet (cover letter), ebben van alkalmunk az egyoldalas életrajzot kicsit kibontani, cégre, pozicióra szabni. Az én szakmámban irásmintát is kérnek, mármint valami saját irományt, egyetemi dolgozatot, hogy képes vagyok jól fogalmazni, helyesen irni, stb. Persze angolul...

Interjú szabályok itt is hasonlóak az otthonihoz, kötött öltözködés, formális viselkedés. Interjúra általában viszed magaddal a korábbi referenciamunkáidat, illetve kérnek 2-3 referenciaszemélyt, akit valóban fel is hivnak telefonon, s véleményt kérnek rólad. Ja, s az interjúk van mikor nem az irodában történnek, hanem egy kávé vagy ebéd mellett egy étteremben.

Az álláskeresés eszközei azonban egészen mások, mint amikhez eddig szoktam. Mig otthon minden állásomat meghirdetett pályázaton nyertem el, itt az állások 9o százaléka (!) személyes kapcsolatokon (networking) kel el. Igy most én is abba tanulok bele, hogy az ezernyi álláshirdetésre való pályázás helyett, inkább a megfelelő helyen legyek (szakmai rendezvények, konferenciák), a megfelelő emberekkel találkozzam (például a business tanárommal, aki közvetlenül bemutat egykori diákjainak, cégvezetőknek). Gyakorlatilag olyan ajtók nyilnak meg előttem a közvetlen ajánlások és kapcsolattartás során, ahol nincsenek meghirdetett állások, ahová egyébként engem külföldiként, diákként nem igazán engednének be. Az egyetemem neve a másik belépő, ha jól ismert és elismert suliba jársz (márpedig az enyém az ilyen), akkor megelőlegezik neked a bizalmat, sőt az egykori diákok mint családtagot üdvözölnek. Állás még nincs kilátásban, viszont számtalan tanáccsal, ötlettel, s további kapcsolatokkal látnak el a kedves networkinges ismerősök.

Szóval tanulom magam, egy új terepen, új feltételek között. Elsőre izgalmas magadat eladni külföldi diákként, munkakeresőként, viszont mikor a konkrétumokra kerül a sor, annyira már nem egyértelmű, hogy jogilag, cégszabályzatilag pont engem akarjanak. Azért még nem adtam fel.

Amish-földön

Tavaly tavasszal jártam először az amishoknál, akkor egy napunk volt bejárni ezt a csodavilágot. Idén egy egész hétvégét töltöttünk itt, s szivem szerint hetekre visszajönnék még ide...

A gazdagréti különitmény (Reni, Jocó, Annamari és jómagam) egy hétvégére elfelejtette minden amerikai és magyar búját és bánatát, s maga mögött hagyva a civilizációt a Clevelandtől másfél órányira délre található Amish Countryba látogatott. Nem volt egyszerű szabad szálláshelyet találni a nyár közepén, ráadásul az amerikaiak egyik legnagyobb ünnepének (július 4-e) hétvégéjén. Végül "véletlenül" bukkantam a két éve épült rönkházban (log cabin) kialakitott apartmanra. A hely neve Blessings (áldások), s egy amish család működteti. Ahogyan az amishok életét, úgy az apartmanházat is a mélyen gyökerező istenhit, a természetközeliség és kézműves kultúra hatja át. A mi lakrészünk neve a Hope (remény) volt, ezen a linken érdemes megnézni a szálláshely fotóit: farönkökből ácsolt ágyak és bútorok, folt-ágytakaró, házi készitésű sütemény, csodás kerámiaedényekkel felszerelt konyha és kandallós nappali fogadott minket. Belépéskor csaknem a mennyországban éreztem magam.

Út amish-földön: a lovaskocsi (buggy) az út jobb szélén halad, kicsit feltartva az autós forgalmat (igy minket is, de éppen ezért tudtuk lefotózni)

De hogyan lehet, hogy az amishok, akik lovaskocsin járnak és nem használnak áramot, ilyen idilli helyet működtetnek mint a szállásunk? Nos, üzleti célból engedélyezett számukra az áramhasználat, sőt még mobiltelefonjuk is lehet, de csak bizonyos keretek között használhatják azt, autóval akkor járhatnak, ha más vezet. Az amishok eredetileg a vallásüldözések miatt Svájcból menekültek az Újvilágba, ahol szigorú szabályaik szerint úgy élnek és öltözködnek mint 2oo éve. Értékrendjükben első helyen áll a keresztény hit, második a család, s harmadik a közösség. Üzleteik vasárnap zárva tartanak (igen, még étterembe se tudtunk menni aznap...), gyermekeik száma általában 8 fölötti, s bár egymástól távoli farmokon élnek, a többi hittársukkal szoros kapcsolatban vannak (istentiszteleteiket például egymás otthonában tartják).

 Amish néni, kézzel készitett portékája, és szállitóeszköze

Az amishoknál kevésbé konzervativak a menoniták. Vallástörténetileg ugyanaz a két vallás eredete, csak a menoniták szabályai kevésbé régimódiak: a férfiaknak itt is szakálluk van, a nőknek pedig kis kendő a kontyán, viszont öltözhetnek a mai divat szerint, vezethetnek autót, s áram is van a házukban. A menoniták már nem otthon, hanem templomban jönnek össze vasárnaponként. Mi első este összebarátkoztunk egy helyi menonita házaspárral, akik saját bőrműves üzemet és üzletet működtetnek. Vásároltunk is náluk méretre igazitott bőröveket. Az amishokról és a menonitákról is elmondható, hogy a "furcsa" külső ellenére nagyon barátságos népek. Ha kérdeztünk tőlük valamit, vagy a különc életmódjukról faggtuk őket, őszintén és bőbeszédűen válaszoltak. Igy nem átallottam meghivatni magunkat vasárnapra a menoniták egyik templomába, Bentonban. A szertartás sokban hasonlitott a mi otthoni, gazdagréti istentiszteletünkre: modern énekek (de itt nem lehet zenei kiséret), közvetlenül szóló prédikátor, s a szertartás végén kedves beszélgetések az előtérben. Mi voltunk a helyi látványosság aznap a templomban: négy kósza magyar, akik ráadásul egy gyülekezetből származnak, s hevesen érdeklődnek az ő szokásaik, furcsaságaik iránt...

Az amish "falumúzeumban" egy arctalan baba és olajlámpás

Az amishokat nem szabad egyébként fotózni, ennek az eredetét egy a Yoder Farm Múzeumban ismertük meg. A tizparancsolat szerint "Ne csinálj magadnak faragott képet" parancs vonatkozik a ma emberére is: ne készits magadról fotót, képet, vagy más művet, ne ábrázold az arcodat. Még a gyerekek babájának sincs arca...

Amish női ruhák és fejfedők hétköznapra és ünnepre

A múzeumban egy majd 15o éves amish házat nézhettünk meg, ami nagyon hasonlit a mi magyarországi vagy erdélyi régi házainkra: van tornác, szőlőlugas, kinti wc, zöldségkert, mosdóedény az eresz alatt, főzőtűzhely a konyha közepén, rongyszőnyeghez maradék anyagok és hűvös nyárikonyha.

A lakószobákban kettesével alszanak az ágyakban, külön a fiúgyerekek és a lányok, akiknek a kalapja, kötényruhája a fali fogasra van akasztva. A múzeumház után az istállóban "állatsimogatós" programunk volt. A tavasszal született kiscsikók, kecskék, nyuszik, naposcsibék, cicák, kutyusok között nehezen választottunk, melyiket is simogassuk. Persze az amishok számára a ló a legfontosabb háziállat: ezzel dolgoznak a földeken, ez húzza a szekerüket. A helyiekkel beszélgetve az is kiderült, hogy van aki éppen azért hagyja el a közösséget, mert nem szeret vagy nem tud a lovakkal bánni. Az amish fiataloknak 16-17 éves korukban van egy évük, mikor kimehetnek a világba, bármit kipróbálhatnak, világian élhetnek, majd dönthetnek arról, hogy visszatérnek-e a közösséghez, vagy éppen a modern életet választják. A legtöbben visszatérnek.

Nemrég született kiskecskék az amish farmon. Kecskegidát kézből még nem etettem.

A múzeumban volt egy iskolaépület, ahol egy amish tanitónő mondta el, hogyan is működnek. Úgy, mint a mi századeleji iskoláink: a gyerekek gyalog járnak iskolába, viszik magukkal az ebédet. Egy tanteremben tanul minden osztály, csak alaptantárgyak vannak, s 8 osztálynál többet senki sem végez. Ennyi idő alatt éppen megtanulják az amish élethez szükséges legfontosabb tudnivalókat (bibliaismeret, német nyelv, angol nyelv, emberi egészség, számtan, földrajz).  A farmtúránk kihagyhatatlan buggy-ride-dal zárult, ez az amishok zárt kocsija, ezzel közlekednek télen-nyáron. Jocó tapasztalt vidéki gyerekként maga hajtotta a lovat.

 Lovasfogat, az amish öregúr helyett Jocó tartja a gyeplőt

Apropó nyelv: az amishok a német sajátos, régi korokat idéző változatát beszélik. Külön örültek nekünk, mikor mondtuk, hogy mi beszélünk németül. Próbáltuk megérteni egymást: ők a modern németünket, mi az ő archaikus Pennsylvanian Dutch-nak nevezett hollandos beütésű beszédét.

Magyarok az amish iskolapadban

A mozgalmas nap után amish finomságokra vágytunk. Több étterem, kávézó, pékség is működik a térségben. Van amelyik már inkább amerikaiasabb (mint például ahol mi is jártunk, korlátlan ételfogyasztással), s van, ahol csak hagyományos ételeket szolgálnak fel. Egy ételkóstoláson is részt vettünk, ugyanis az amish háziasszonyok a családban használt receptekből saját receptgyűjteményt adnak ki, s ehhez kedvcsinálónak el is készitettek pár dolgot. Gyümölcsturmix, amit bornak neveznek (holott ezen a tájon nemhogy az alkoholfogyasztást, de még az árusitást is tiltják), csokoládés-gyümölcsös édességek, finomra pácolt húsok. Hm... A hagyományosan készült befőtteket, süteményeket, tésztákat, kenyereket a helyi üzletekben lehet megvásárolni.

Szerettünk volna sajtgyárba is látogatni, de mivel csak vasárnap értünk rá, akkor már mind zárva volt. A Guggisberg sajtgyár épülete egy alpesi városkát idéz: toronyórája zenél, tetején kis hegyi vasút jár, s az alkalmazottak drindliben szolgálnak ki. S persze lobognak a tetejen a zaszlok: az amerikai és ohiói mellet a svájci is.

Kis Svájc, Guggisberg Cheese Factory

Akinek kedve támadt ide utazni, az alábbi helyeket javaslom figyelmébe:
Berlin (itt szálltunk meg, rengeteg üzlet, étterem, Heini sajtgyár)
Walnut Creek (farm múzeum, bőrműves üzlet, bolhapiac)
Sugarcreek (Amish-svájci múzeum)
Charm (Guggisberg sajtgyár)
Millersburg (régi belváros, viktoriánus ház, üvegmúzeum)

Ha pedig filmélményre vágytok, megtörtént esetet dolgoz fel az Amish Grace cimű film, amivel sokat megtudhtunk az itteni emberek mindennapjairól és gondolkodásáról.

Fűszál a réten / sokadszorra



Újabb "fűszál" érkezett Gazdagrétről Clevelandbe. Első évben Ibi látogatott el hozzánk a drága jó otthoni, sokat hiányolt református gyülekezetünkből. Második évben pedig Jocó és Reni érkeztek meg többéves michigani tartózkodásukra. Idén Annamari három hétre látogatott Amerikába, s útba ejtett engem is Ohióban.

Szálláshelyünk bejárata előtt. Igen, a tábla szerint Amerikában járunk, mégpedig a Hope (Remény) nevezetű apartman bejárata előtt állunk.

Gondoltuk, összeszervezzük az összes (szám szerint négy) éppen a tenger ezen oldalán tartózkodó sorstársunkat: Reni, Jocó, Annamari és jómagam egy hétvégére egyesitettük gazdagréti erőinket, s Ohióban az Amishok földjére látogattunk. Következő bejegyzésemben részletezem az utunkat. Izelitőnek két kép itt.   

Ez egy amish quilt (patchwork-foltmunka) üzlet bejárata. Annamari vásárfiával tért haza innen. Azt még nem tudni, hogy fért be a hatlamas ágytakaró a böröndjébe és a súlyhatárba...

Mesteri munka

A mai nap félhivatalos hire: a John Carroll dékánja elfogadta a mesteri diplomamunkámat! Ez amolyan szakdolgozat a mesterképzésen részt vevő végzősöknek. Az egyetemünk alapképzésén és a legtöbb mesteri szakon nem kell diplomadolgozatot irni. Aki viszont a kommunikációs tanszéknél diplomázik, annak igen szigorú követelményeknek kell megfelelnie.

Sokan kérdezték, hogyan lehetett a diplomaosztóm, mikor még szakdolgozatot irok. Erre a kérdésre korábbi bejegyzésemben (Graduation) már válaszoltam. Szóval teljesited a szükséges óra- és kreditszámot, csinálsz egy nagy záróvizsgát (comprehensive exam 3 általad választott tárgyból), majd megirod a diplomadolgozatodat.

Az egyetem ajánlása szerint jó, ha legalább egy évet szánsz a dolgozat előkészitésére és megirására. Nekem nem volt ennyi időm. Sőt: a két és fél év helyett két évbe sűritettem az egész mesterképzést. Tanulmányaim utolsó félévében már csak egy tantárgyam volt, s emellett inditottam el a nagy iromány elkészitését. A témát sokáig nem tudtam véglegesiteni, több ötletem is akadt. Végül azt választottam, amiről a legtöbb információm volt: a clevelandi magyarok kommunikációs gyakorlatát vizsgáltam meg a múltban és a jelenben, majd egy tervet készitettem a hatékonyabb jövőbeni kommunikációra. Hivatalos cimem: A Plan to Address the Communication Challenges of the Hungarian Community of Cleveland.

Nagyjából februártól júliusig tartott a kutatás és irás. Felkutattam meglévő szakirodalmakat,  rengeteg anyagot találtam a múltra vonatkozóan, viszont a "legfrissebb" nyomtatásban (értsd szakcikkben vagy könyv alakban) megjelent forrás a 8o-as évekből származott... Ez azt jelenti, hogy a közelmúltban (elmúlt 3o év) senki sem foglalkozott behatóan nemhogy a clevelandi, de az amerikai magyarokkal ill. az ő kommunikációs gyakorlatukkal. Ezért nekem kellett saját kutatást készitenem: interjút készitettem itt élő számtalan magyar származásúval - legyenek ők családosok vagy egyedülállóak, idősek vagy fiatalok, angolul vagy magyarul beszélők -. Felkerestem szinte az összes magyar szervezetet, egyházat, néhány vállalkozást, s kutattam, ők hogyan informálják a helyi magyar közösséget a saját dolgaikról stb. Ezen túl a clevelandi sajtót is nagyitó alá vettem: mennyire foglalkoznak a helyi tévék, rádiók, a napilap a magyarokkal ill. az etnikai közösségekkel. Megnéztem néhány dokumentumfilmet, más amerikai magyar közösségeket, s aztán irtam-irtam-irtam. 65 oldal lett belőle, egy meglehetősen mély kutatás szemléletes áttekintése.

A dolgozatommal nemcsak egy elméleti kutatást akartam késziteni, s oldalakat megtölteni az okosságaimmal. Valamit vissza akartam adni a Clevelandben élő magyaroknak. Hozzátenni ahhoz a közösséghez, amelynek én is tagja lettem erre a két évre. Azt hiszem ez a cél teljesült: a kutatásom eredményeit a helyi szervezetek felhasználják saját munkájukban. Igy például fejlesztés alatt van egy honlap, ahol az én ajánlásaimat figyelembe véve összegyűjtjük a Clevelandben élő magyarokat érintő hasznos információkat, rendezvényeket, szervezeti és egyházi hireket, vállakozásokat stb.

A dolgozatirás azért nem minden szempontból volt ennyire pozitiv. Az egyetem részéről nemcsak én, hanem a többi diák is több támogatásra, tanácsadásra számitott. Volt kijelölt konzulensem, viszont ő a tartalommal nem, csak a formával, stilussal, nyelvtannal foglalkozott. Azt hittem májusra elkészültem az egész munkával: szépen átküldtem a tanáromnak, aki hetek múlva megnézi, tetszik neki, értékeli benne a sok munkát, s pár javitást javasol csak. Július elején már azt hiszem, sinen van az ügy, javitom a kért hibákat, ám a végső véleményt a dékán mondja ki: szerinte hemzseg a dolgozatom a formai hibáktól, visszadobja, dolgozzak még vele. .... Hát ezzel a véleménnyel nehezen barátkoztam meg. Aztán végül egy amerikai-magyar ismerős lektort bekapcsolva rekordidő alatt átirom, átszerkesztem, s elnyerem a dékán jóváhagyását. Azon nyomban megyek nyomtatni, iktatni, s már meg is szabadulok gyorsan az egésztől.

Zárásul még egy gondolat. Az egész tanulmányom során a legtöbbet a tanácsadó tanárom segitett nekem. Dr. Stephenson elmúlt 8o éves, de azonnal reagált az emiljeimre, fogadott az irodájában, referenciát irt nekem, vagy éppen felvett az autójával ha arra volt szükségem. Mivel gyűjti a régi, kézzel irott dokumentumokat (s ezeket irodájának falán ki is függeszti), ajándékba egy magyarul irott mesterlevelet kapott tőlem: egy mándoki születésű, Kisvárdán csizmadiavizsgát tett fiatal diplomáját.  Ez a papir 1927-ben kelt. Az én diplomám 2o12-es keltezésű lesz!